Melyik díjadra vagy a legbüszkébb?
Mindegyikre, és nem magam, hanem a zenekar miatt, meg a kultúránk miatt, mindazért, amit képviselünk. Itthon a cigányságom és a magyarságom miatt, külföldön pedig a magyarságom és a cigányságom miatt. Így még inkább értelmet kap mindaz, amit csinálunk, hogy annak, ami hobbiként indult, aztán a munkánk és a hivatásunk lett, ilyen szép gyümölcse lehet. De nem személy szerint én értem el mindezt.
Mindig megosztod a sikert…
Együtt értük el ezeket, a férjem, meg a családtagjaink, a társaink, akikkel együtt zenélünk, és főként az a kultúra, amiben felnőhettünk és megkaptuk, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy ez milyen fontos lehet. És a díjakból is látszik, hogy mások is értékelik ezt a kultúrát, ami nekünk természetes és adott.
Fontos, hogy ezt úgy kaptuk meg, hogy nem is tudtunk róla, csak belenőttünk.
Az első persze a család, de e mellett arra vágyom, hogy zenélhessünk, minél több helyre elvihessük a muzsikánkat. Vannak terveink, de ezekről inkább még nem beszélnék, csak ha már látszik, hogy megvalósulhatnak.
Babonás vagy?
Van, amiben igen.
Lakatos Mónika (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Meseszerű a történeted: egy XVI. kerületi lókereskedő lánya vagy, akit a belvárosi unokatestvérei elhívtak énekelni a Holdvilág Kamaraszínházba. Itt csatlakozott hozzátok gitárosként későbbi férjed, Rostás Mihály „Mazsi”. A ház igazgatója, Malgot István titokban benevezett titeket a Ki Mit Tud?-ra, amit 1996-ban meg is nyertetek népdal kategóriában.
Így volt, ahogy mondod. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy ha nem Mazsi a férjem, teljesen másképp alakul az életem. Soha nem ismert volna meg a nagyközönség, mint ahogy sokakat nem ismerhetnek meg, akik nagyon szépen énekelnek. Csak megmaradnak a mi kis közösségünkben. Valószínűleg én is így jártam volna, de az élet megadta azt a szerencsét, hogy ilyen párom lett. Tényleg meseszerű, még bele sem gondoltam!
A legfőbb támogatód, zenésztársad és rajongód a férjed. Ha ő merevebb, jobban tiszteli a hagyományt, akkor talán sose állhatsz színpadra. Mások helyett is énekelsz most, akikről a családjukon, barátaikon kívül senki sem tudja, micsoda kincset birtokolnak?
A történetünkkel, remélem, egyfajta utat tudunk mutatni, elsősorban a férfiaknak, de persze a nőknek is. Hogy akinek van tehetsége, ambíciója és tiszta szívvel-lélekkel, kitartással meg is tudja formálni azt, és úgy képes megosztani, hogy nem csak a mi közösségünk figyel fel rá, az ki tud teljesedni. Nőként pedig,
ha olyan párunk van, aki segíti megélni mindazt, amik mi nők lehetünk – ezt elsősorban a mi közösségünkre értem –, akkor tényleg ösztönzők és példák lehetünk.
Remélem, hogy egyre többen lesznek, akik úgy gondolják, hogy érdemes kitartani. Mert azt tudni kell, hogy a cigányzene iránti igényt fel kell ébreszteni, és nem csak Magyarországon. De érdemes kitartani, akkor is, ha ez rengeteg munkát, energiát, anyagiakat követel. A férjem a menedzserünk, ő hordozza mindazt a terhet, amit én lehet, hogy nem is bírnék el. Együtt építettük fel ezt az egész gépezetet. Nemrég Pozsonyban jártam egy cigány jazz fesztiválon, ahol a pozsonyi szimfonikusokkal énekelhettem a dalainkat. Nagyon érdekes volt Mazsi és a zenekar nélkül fellépni. Megtisztelő volt hallani a dalokat nagyzenekari kísérettel, ahogy találkozik a klasszikus zenével.
Mi autodidakta módon tanulunk zenélni, énekelni – nem tudunk kottát olvasni sem.
Dalokat küldtünk ki, azok közül választottak, lekottázták és hangszerelték őket, óriási dolog volt! Nagy élményt szerzett és tanulságos is volt, mert nem volt ott a másik felem, Mazsi, és meg kellett tanulnom figyelni az egész zenekarra. Remélem, lesz még alkalom visszatérni!
Lakatos Mónika és a Romengo (Fotó/Forrás: Farkas András / Lakatos Mónika)
Több együttest hoztatok létre közösen. 2004-ben az azóta nemzetközi szinten is magasan jegyzett Romengót, ami egy kicsit inkább világzene, aztán a hangodra építve a Romanimót, amiben cigány hallgatókat énekelsz, kicsit balladásabb stílusban. És aztán ott van még az autentikus cigányzenét játszó Cigány Hangok, valamint a legújabb Folk Triód, ez máris négy… Melyik a szíved csücske?
Mindegyik! A Romengót azért szeretem, mert főleg a saját dalainkat játsszuk, a zenekar tagjai önmagukat, a saját személyiségüket tudják beletenni, vagy tradicionális dalokat formálunk át magunkra. A Cigány Hangok a hagyományos, vagy már majdnem elfeledett daloké, ezeket egyszerűbb formában dolgozzuk fel, és próbálunk olyan embereket bemutatni, akikről jószerivel csak a közösségünkben tudják, hogy énekelnek, vagy aktívak, de szeretjük őket, öröm velük dolgozni. Próbálunk fiatalokat is meghívni, kíváncsiak vagyunk, hogy ők hogyan szólaltatják meg a régi dalokat, amiket mi még gyermekkorunkban tanultunk, ez adja az ízét, a másságát. Aztán van a Romanimo kettősünk Mazsival, amit meg azért szeretek, mert egy olyan világot mutat be, amit igazán csak a mi közösségünk ismer. Azt szoktam mondani, hogy a hallgatókban van a cigányság lelke. Mert
a nagyközönség leginkább a táncos dalainkat ismeri, holott van egy sokkal mélyebb rétege is a cigányzenének.
Ezekkel a dalokkal bármit kifejezhetünk. Még a fiatalok bulija is biztos, hogy ezekkel zárul.
Mindig közösségekről beszélsz, de melyik a te közösséged? A budapesti vagy a nagyecsedi?
A közvetlen családtagjainkon túl, akikkel együtt élünk, egyre kijjebb haladva, akár Nagyecsedig is, beszélhetünk a nagy közösségről. Mazsi onnét származik és az ő családtagjaival kezdtük el a Romengót. Sokan nem tudják, de sokféle cigányság létezik az oláh cigányságon belül is. Én lovári vagyok, Mazsi meg csurár. De ez a sokféle cigányság mégis tud találkozni és egy nagy közösséggé válni – mert anno még megvoltak azok a találkozási pontok, ahol a sokféle cigány és nem cigány találkozhatott, zenélhetett, táncolhatott, például a lóvásárok vagy a piacok. Mi még megéltük ezt. Ma már csak esküvőkön, keresztelőkön vagy csak úgy spontán jövünk össze, de ezek az alkalmak is egyre szűkülnek. Előadunk akár nagyecsedi dalt is, mintha tőlünk származna, az örökségeink összefonódnak. A hallgatók mindenhol nagyon fontosak, és sok mindenben találni egyezést is.
Nem hígul fel így valamelyest a hagyomány?
Régen, nagyon régen, a kasztok nem házasodtak egymással. Volt keveredés, de nem ez volt a jellemző. Volt persze, hogy nem az számított, hogy melyik kasztból való az ember, ha ismerték és nyugodt, okos családnak tartották a másikat, akkor nyugodt szívvel adták férjhez a lányaikat, vagy házasították a fiaikat a másik családba. A kultúra így nem tud hígulni, ha mind a két fél ugyanabban a közegben él. Sőt,
ha jobban megismeri a másik kulturális hozományát, részt tud venni benne, és meg tudja érteni, hogy a párjának az miért fontos, ilyen értelemben ez inkább a hagyományok találkozása.
Akár a nyelvhasználatban is, mert dialektusbeli különbségek azért előfordulnak. Bizonyos szavak mást jelentenek, de a szövegkörnyezetből ezek is megérthetők. Például amikor a saját gyerekünk kicsi volt, csak cigányul beszélt, aztán ahogy nőtt, az óvodában, iskolában egyre többet beszélt magyarul. Most már szinte csak magyarul beszél, de mindent megért a mi nyelveinkből is. Lehet, hogy a lányom nem tudta, hogy melyik dialektust használja, az anyjáét vagy az apjáét, és akkor már jobb magyarul megszólalnia… De számomra megmagyarázhatatlanul sok fiatal már nem is akar cigányul beszélni. Pedig az, hogy a közösségünkben a hagyományos nyelvünkön szóljunk egymáshoz, főleg az idősebbekhez, egyfajta tiszteletadás is.
Lakatos Mónika (Fotó/Forrás: Womex)
Mi lesz ezzel a zenével? Ki viszi tovább? Nincsenek is lejegyezve a dalok.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, és nem csak zenei. Reméljük, hogy a fiataljaink fogják még annyira szeretni, tisztelni a hagyományaikat, hogy továbbviszik. De félek, és biztos, hogy egyszer eltűnik. Mi még könnyebb helyzetben vagyunk, mert nem előásnunk kellett a tradícióinkat, hanem benne élünk. Az unokáinknak és a későbbi generációknak azonban egyre nehezebb lesz. Most inkább az jelenti a fejtörést, hogyan tudjuk mindezt úgy továbbadni a fiataloknak, hogy lássák és megértsék azt, hogy mindez mennyire fontos és értékes, hogy nem lesznek kevesebbek, ha a kultúrájukat megtartják és abban élnek.
Sőt, igenis legyen identitástudatuk, mert nem tudják, hogy mennyire fájdalmas lesz, mennyit veszítenek, ha elhagyják a cigány kultúrájukat és a nyelvüket, talán abban a reményben, hogy a többségi társadalomnak jobban megfeleljenek. De nem így van. Tévednek.
Mert a bőrük színét, a formájukat nem tudják megváltoztatni. Hiába veszítem el a nyelvemet és a kultúrám többi részét, attól még – főleg Magyarországon – azt fogják rám mondani, hogy cigány. A „C” betű ott látszik a homlokunkon, lemoshatatlanul, minden időben és minden politikai széljárásban. Előítéletek is mindenütt vannak a világon. Még akkor is, ha külföldön előbb néznek olasznak, spanyolnak vagy arab származásúnak, mint cigánynak. Én büszke vagyok arra, hogy nekem kettős identitásom lehet, mert minél többféle valaki, annál színesebb, nyitottabb és értékesebb, és ez váratlan helyeken nyit meg ajtókat. Fontos, hogy a mostani szülők milyen mintát mutatnak a gyerekeknek, egy férfi a feleségének vagy fordítva.
A majdani fiataljaink, ha egyszer vissza akarják szerezni a kultúrájukat, lehet, hogy azt már könyvből, felvételekből vagy nem cigány emberektől tanulják majd meg.
Én remélem, hogy a mostani generációk még megértik ezt. Nehezebb lesz úgy szembenézniük azzal, hogy cigánynak nézik őket, amikor azt sem tudják majd, hogy az valójában mit is takar.
Lakatos Mónika és férje, Rostás Mihály „Mazsi (Fotó/Forrás: Farkas András / Lakatos Mónika)
Továbbadjátok valamilyen módon a dalokat és a színpadi zenélést?
Pont ma jutott eszembe, hogy Mazsinak tanítania kellene, mert még a gitárosok közül is csak kevesen ismerik azt a technikát, amit ő gyerekként ellesett és begyakorolt. Amikor gitárosokat keresnek és felvetődik egy-két ember neve, rögtön kiderül, hogy egyik sem jó, mert pengetnek, viszont a MazsiMó GipsyMóba, Mazsi új formációjába egészen másfajta kéztechnika kell.
Gyerekkoromban én is csak hallgattam a felnőtteket játék közben, aztán utánozni kezdtem őket. Ezért egy régi énektechnikát használok, amit a fiatalok közül csak kevesen ismernek ma.
Érvényesek, igazak a dalaik, csak másképp szólnak. Ezt még nem tanítottam, pedig volt már olyan megkeresésem, hogy tegyünk egy hangot eredetibbé. Most egy picit más füllel hallgatom, és néha figyelem is önmagam. Nekem természetes a saját énektechnikám, de másnak azt elmagyarázni, hogyan érezze, honnan szóljon a hang, ez borzasztó nehéz. Talán egyszer majd eljutok odáig, hogy el is tudjam mondani azt, hogy én hogyan csinálom.
Mi az az alkalom, amit most nagyon vársz?
Mindegyik koncertünket várom. Lesz majd egy közös zenélésünk Szakcsi Lakatos Bélával és egy másik, szintén Kossuth-díjas zongoraművésszel, Balázs Jánossal, meg Dresch Mihállyal a Zeneakadémián lépünk majd fel együtt, november 5-én, azt nagyon várom! Misi több lemezen is játszott velünk, különleges, jó ember. Amúgy is olyan zenészekkel szeretünk együtt dolgozni, akikkel emberileg is jól kijövünk:
tanulni, meg fejlődni mindig van hova, de az emberi hozzáállás a legfontosabb, és az ilyen embereket megtalálni valahogy mindig nehezebb.
Így került Kovács Misi is egyetlen nem cigányként a Romengóba. Mert nemcsak a játék a fontos, hanem hogy szívesen vagyunk egymás társaságában, utazások során akár több napon át is. Amit még nagyon várok, az egy görög fellépés lesz, ahová az öcsémék ötéves kisfiát is visszük magunkkal. Remélem, hogy nem csak a gitártudását fogja megcsillogtatni, hanem énekelni, meg táncolni is lesz kedve. Azt mindig nagyon szeretem, ha a gyerekek feljöhetnek a színpadra. A kisunokám is nagyon könnyen bevonható, csak egy kis ösztönzés kell. Nagyon szeretem, amikor körülöttem vannak.
Lakatos Mónika (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Nyugalom és harmónia árad belőled. De lefogadom, nem ilyen életről álmodtál.
Hangulatember vagyok... Álmodni? Nem álmodtam semmit, és azt kell mondjam, hogy a mi közösségeinkben a fiatalok a gyerekkoruk után hirtelen felnőnek, a kamaszkor szinte kiesik.
Nagyon hirtelen válunk felnőttekké, és így kimarad az a kor, amikor igazán álmodozna az ember.
A fiatalok iskolába járnak, aztán egyszer csak férjhez mennek, megnősülnek, és onnét egy másik, új élet kezdődik számukra. Én sem álmodoztam, pláne arról nem, hogy majd énekelek; azt gondoltam, az élet majd adja önmagát. Nem tudtam, kihez fogok férjhez menni, milyen lesz az életem, ez valahogy mindig függőben volt. Ahogy az ég adja, azt elfogadom. Sem én, sem a férjem nem álmodtunk arról, hogy majd zenélni fogunk és ez lesz a hivatásunk – egyszerűen így hozta az élet. Meg azt hiszem, valami felsőbbrendű is ezt szánta nekünk.
Fejléckép: Lakatos Mónika (fotó: Kleb Attila)
hírlevél
