Állítólag problémás gyerek voltál. Magatartás egyes, jobb esetben kettes, ha nagyon igyekeztél, megkaphattad a hármas alát.

Állandóan kerestem a határokat, nem mindig találtam meg.

Olyankor mi történt?

Többször iskolát kellett váltanom, végül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségiztem.

Végre egy hely, ahonnan nem tudtad kirúgatni magad...

Próbálkoztam, de tényleg nem sikerült.

Az AKG-ban nem zenészeket képeznek, te mégis az lettél.

Még a szüleim sem zenészek, de édesanyám rengeteg jó minőségű zenét hallgatott, komolyzenét, jazzt, édesapám pedig – mivel a nagypapám kubai, majd római sajtóattasé volt – Kubában született, és ezért hordozott magában valami nagy szeretetet a latin zenék felé. Vagy kubai zenét, vagy spanyol flamencot hallgatott, biztosan ezek is hatottak rám.

Volt terv arra nézvést, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

A sajtóattasé nagypapám színész is volt, engem is érdekelni kezdett a film, úgyhogy filmrendező szerettem volna lenni, de a Színház- és Filmművészeti Főiskolán az utolsó fordulóban kiestem. Viszont a konzervatóriumba felvettek, így aztán hamar eldőlt, hogy milyen irányba kell mennem.

Ajtai Péter (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Jazzfest Budapest)

Az embert persze nem véletlenül veszik fel a konzervatóriumba.

Nyilván, hiszen akkoriban én már javában tanultam bőgőzni. Ugyanis amikor megjelent nálunk az internet, töltögettem le a zenéket, és egyszer belefutottam egy Bill Evans-lemezbe, amelyen Scott LaFaro bőgőzött. Tizenöt éves lehettem, és ez nagy hatással volt rám. Azonnal mondtam a szüleimnek, hogy én is szeretnék bőgőzni.

Mikor kaptál saját bőgőt?

Hamar, talán egy fél év múlva. Akkoriban lehetett olcsón, viszonylag jó hangszereket venni. A kétezres évek elején például a Wesselényi utca már tele volt hangszerboltokkal. Én egy cseh furnér bőgőt kaptam, jó kis hangszer volt. Nem értékes, de jó.

Miért választ valaki pont bőgőt? Egy nagy, macerás hangszert.

Talán volt valami romantikája, nem tudom. A Z+ televíziós csatornán a popzenei műsorok mellett volt rockzenével és elektronikus zenével foglalkozó, valamint jazz műsor is, ami engem nagyon megfogott. A bőgő hangja különösen tetszett, és biztosan volt valami vizualitás is abban, hogy ezt választottam. Amúgy soha nem volt érdekes számomra, hogy a bőgő nagy, és ma sem érdekel, hogy állandóan kapom az utcán a kérdéseket, hogy miért nem inkább fuvolázom, hogy bírok ekkora hangszert cipelni.

Az emberek beszólogatnak?

Egyszer kölcsönadom a hangszert, utazz vele a villamoson néhány megállót, komoly beszélgetéseid lesznek. Annyiban azért valid a kérdés, hogy van, aki egy idő után már nem akarja vinni a bőgőt, és áttér basszusgitárra. Nekem ez eszembe sem jut.

Nem merném kölcsönkérni, mert félnék attól, hogy elesek vele, és összetöröm.

Amikor hozzám került, akkor is volt rajta néhány folt, aztán párszor nálam is összetört, de megcsináltattam.

De azért mocskosul jó, minden alkalommal érdemes volt megfoltoztatni. Ez sem különösebben drága, de pont olyan, amilyenre nekem szükségem van. A hangja nagyon mélytónusú, gazdag, szikár, egy új hangszer ezt nem tudja. Van egy drága, új bőgőm is. A sarokban áll.

Ajtai Péter (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Jazzfest Budapest)

Összegezve: nem történt más, csak a lázadó természeted összetalálkozott a szabadságot hirdető, olykor ugyancsak lázadó jazz-zenével.

A konzervatórium – ahol Barcza Horváth József tanított – tulajdonképpen egy OKJ-s képzés, egy hároméves átmenet a gimnázium és a Zeneakadémia között. Ez alatt főleg mainstream zenekarokban játszottam, és még a jazztanszak elején is hagyományosabb formációkba hívtak zenélni. Felléptünk nyáron hotelekben, ahol órákon keresztül jazz sztenderdeket játszottunk, kísértem énekesnőket, rengeteget gyakoroltam, és rengeteget tanultam. De mégis, hiányérzetem volt.

Mi hiányzott?

Ezekből a zenékből leginkább az erő hiányzott. Különösen akkor éreztem ezt, amikor megismertem John Coltrane vagy az ECM kiadó lemezeit, vagy amikor elkezdtem Dresch-koncertekre járni.

Amikor valaki megérzi a szabadabban működő jazz erejét, még nem biztos, hogy érti is azt a zenét.

Eleinte tényleg inkább csak az erejét éreztem meg, magát a zenét, annak hagyományát akkor értettem meg mélyebben, amikor a jazztanszakra jártam. Amikor találkoztam olyanokkal, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak: Pozsár Máté, Miklós Szilveszter és Kovács Gergő, akikkel egy galeri voltunk, együtt hallgattunk zenéket, együtt jártunk koncertekre, volt egy klubunk is, ahová Dresch Misi és Grencsó Pisti vagy a Benkő Robi is gyakran lejárt. Megismertem aztán Szabados György zenéjét és az egész Szabados-kört, Geröly Tomit, Baló Istvánt, és elkezdődött egy zenei utazás.

Tanultál klasszikus zenét is. Az számít a jazz területén?

Arra nagyon jó a klasszikus zene, hogy rengeteg technikai elemet helyre tesz. Miközben jazzt nagyon sokféle módon lehet tanítani,

Az ember azt gondolná, hogy aki szabadzenét játszik, annak ilyesfajta kötöttség, feszes tudás nem kell.

Pedig kell, hiszen a szabadzene is ritmusban van a maga módján. Egy-egy pillanatot elkapni, egy gyors lendületet játszani vagy sokáig, erősen, hangosan zenélni, ahhoz olyan technikai felkészültség kell, ami egy mainstream játékosnak talán nincs meg. És erő is kell hozzá. Nézd meg Paal Nilssen-Love norvég dobost, aki topzenész ebben a szcénában, és borzasztóan ki van gyúrva.

Te végzel sportmozgást? Vagy Churchillel értesz egyet, aki állítólag azt mondta: csak semmi sport…?

Gördeszkáztam és vízilabdáztam, most hetente kétszer focizom, plusz néha megint ráállok a gördeszkára.

Az veszélyes. Egy esés, és egy időre oda a bőgőzésnek.

A szintén kiöregedő, egykori gördeszkás barátaimmal megyek néha gurulni. Óvatosan. Öregesen.

Amúgy meg igazad van, free jazzt játszani biztosan nem lehet bizonyos erőnlét nélkül.

Szabados György és köre úgy hívta, hogy magyar improvizációs zene. A kreatív zene a finom minimálzenét is magába fogadja. De ha free jazzről beszélünk, mondjuk, egy Ornette Coleman-, John Coltrane-, Elvin Jones- vagy Charlie Haden-féle, erősebb vonalról, akkor látható, hogy tényleg kell valami erőnlét ahhoz, hogy ezeket a nagy tempókat végigjátssza valaki.

Az valahogy nincs előttem, hogy Ornette Coleman vagy John Coltrane nyomja a fekvőtámaszokat vagy igyekszik a futópadon.

Azért ez nem olyan állóképesség, mint a sportolóké, inkább valamilyen hangszeres állóképesség.

Mindezt lélekkel is lehet bírni? Ilyen erő és tempó mellett meg lehet őrizni a fókuszt?

Ennek a zenének az egyik legfontosabb követelménye: figyelni a többiekre, úgy fókuszáltnak maradni, és kézben tartani az eseményeket, hogy azok adott esetben kaotikusak. Ez egyébként különféle koncentrációs gyakorlatokkal fejleszthető, mindemellett a színpadon állandóan radarozni kell.

A free jazz vagy a kreatív zene esetében könnyű megállapítani, hogy mi értékes, mi kamu?

Veszélyes ez a zene, mert baromira erős, és ez az erő sokféleképpen felhasználható.

Tud erős vagy halk lenni, mindegy, a lényeg az, hogy ez a zenei megnyilvánulás is mindig valamiféle kommunikáció. És az mindig lebukós, ha egy zenész nem kommunikál, csak magára figyel, túl sokat van előtérben. Vagy az improvizációs eszköztára nem elég nagy, nem elég választékos. Ezt a zenét is gyakorolni és hallgatni kell, aztán mindezt a figyelemmel összekötve nagyon gazdag zenei világot lehet létrehozni. Az, hogy free jazz vagy szabad improvizáció önmagában nem jelent semmit.

Ajtai Péter (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Jazzfest Budapest)

A kérdés csak az: a közönség hogyan tudja az értéket dekódolni?

Ez nehéz zene. Mégis rengeteg minden átmegy ebből a hallgató felé. Formai dolgok, a játszott darab íve, a kísérletező hajlam, egyebek. Ha valaki teljesen belemerül, egy idő után elkezdi érteni, hogy mi történik a színpadon. Azonkívül a közönség lassan elkezd együtt lélegezni a zenekarral, és ugyanúgy része lesz annak az atmoszférának, ami kialakul. És

Ejtsünk néhány szót tudományos énedről és írói munkásságodról is.

Tavaly védtem meg a doktorimat, esztétikából doktoráltam az ELTE-n, improvizációesztétikával foglalkozom, ami pontosan az, amivel a színpadon is dolgozom. A lényeg: mi különbözteti meg a jó improvizációt a rossztól. A Prae.hu-nál vagyok zenei rovatvezető, régebben írtam komoly- vagy rockzenéről, ma már csak jazzről írok. Magyarokról, zenésztársakról sohasem.

Nem nehéz a zenét szavakra lefordítani?

Tanítok a Bartók konzervatóriumban jazz elméletet, nagybőgőt, improvizációs és zenekari gyakorlatot, így aztán verbalizálnom kell a zenét. A zenélésnek és a zenében való létezésnek fontos eleme, hogy arról beszélni is tudjunk. Ne csak úgy láttassuk az egészet, mint valami fellegekben járó dalnok, akinek fogalma sincs arról, hogy mit csinál. Persze én is ismerem azt a híres graffitit, hogy „Zenéről beszélni olyan, mint építészetre táncolni.” De ez nem így van, mert ha valaki beszél a zenéről, az sokkal közelebb hozza a hallgatót/nézőt a hangokhoz.

Hány zenekarod van most?

Sok. Van a saját zenekarom, a Mingus! Mingus! Mingus!, amelyben Mingus-darabokat játszunk. A Qiyan nevű zenekarom szefárd zene és free jazz, illetve szabad improvizációs zene keveréke. Van egy AMP nevű zenekar Pozsár Mátéval és Miklós Szilveszterrel, működik az Ajtai Péter Baráti Kör, játszom Geröly Tamás, Baló István, Barabás Lőrinc és Párniczky András formációjában, van egy új zenekar Oláh Krisztiánnal és a Serei Dániellel, játszom a Szelevényi trióban, a Turul Blastban, ja és a Peter Problem nevű zenekarommal is fellépünk olykor.

Utóbbival gyakran játszotok temetési zenét. Ezt megmagyaráznád?

Ez nem annyira meglepő, mert a free jazz hagyományaiban benne van, hogy a zenészek különböző mélyről jövő zenei anyagokat dolgoznak fel. Különféle szertartások zenéit, mozgalmi dalokat, siratókat és temetési vagy esküvői zenéket. Ez a free jazz anyanyelve. Ragaszkodunk ezekhez.

Van még egy legendásan fura darabod, A róka temetése.

A róka temetése egyik pontján a zongora alól előmászik Pozsár Máté, és lovaggá üt engem. Ez volt a vizsgadarabunk a Zeneakadémián. Egyébként onnan jött az egész, hogy egyszer ültem a Duna-parton, és ki tudja, honnan, megjelent egy gigantikus méretű béka, leült elém, és nézett. Aztán jött egy róka, és elkergette. Szerencsére, mert erősen békafóbiás vagyok.

Meseszerű.

Az. Ilyenek voltak a kilencvenes évek.

Forrás: Jazzfest Budapest

Fejléckép: Ajtai Péter (fotó/forrás: Kleb Attila / Jazzfest Budapest)