Ilyen, és ehhez hasonló, a bőgősökkel kapcsolatos faviccekkel Dunát lehetne rekeszteni, ami jelzi, hogy mennyire nem tekintik egyenértékűnek őket a zenészekkel kapcsolatos diskurzusban. Pedig jó pár évtizede túl vagyunk már azon, hogy a bőgősöknek bizonygatniuk kéne szerepük fontosságát, arról nem is beszélve, hogy jó néhányan zeneszerzőként és zenekarvezetőként is megkerülhetetlenek a műfaj előremozdítása szempontjából. Például a következő tíz kiváló muzsikus.

Charles Mingus (1922 – 1979)

Egy ilyen listából nem hiányozhat Charles Mingus, a bőgő fenegyereke, aki robbanékony természete miatt kiérdemelte "a jazz dühös embere" címet, aki elképesztően formabontó komponista is volt, és nem mellesleg úgy zongorázott, hogy a jazz-zongoristáknak fel kellett kötniük a gatyájukat.

Zenekarvezetőként képes volt hangszerét kivezetni a kísérőszerepből, sokszor rögtönzött ellenszólamokat játszott. Duke Ellington, a blues és a gospel voltak legfontosabb ihletforrásai, egyik legnagyobb újítása pedig a kollektív rögtönzés koncepcióvá tétele volt, amit a Mingus Ah Um című lemezen valósítottak meg a legorganikusabban.

Ray Brown (1926 – 2002)

Miközben Ray Brown a bebop úttörőivel, például Dizzy Gillespievel kemény swinget is játszott, a legtöbben mégiscsak a zongorista Oscar Peterson triójából ismerik őt, ahol 1951 és 1966 között muzsikált. Brown lendületes játéka ugyanis nagyon jól passzolt Peterson nyugodt, mégis határozott zongorajátékához. A bőgős rövid ideig Ella Fitzgerald férje is volt, támogatta az énekesnőt, ahogy számtalan jazzüstököst is, egészen 2002-ben, 75 éves korában bekövetkezett haláláig. Brown több tucat lemezt jelentetett meg saját neve alatt is a 40-es évek közepétől a 2000-es évek elejéig.

Paul Chambers (1935 – 1969)

John Coltrane egyszer azt mondta:

Chambers kulcsfontosságú szerepet játszott Coltrane Prestige lemezein és Miles Davis első kvintettjének 1959-es jazztörténeti jelentőségű Kind Of Blue című lemezén is. Chambers mindössze 33 éves volt, amikor meghalt, így is jelentős életművet hagyott hátra, zenekarvezetőként két lemez, a Whims of Chambers és a Bass on Top őrzi egyedi gondolkodását.

Charlie Haden (1937 – 2014)

Ornette Coleman korai együttesében Charlie Haden fontos szerepet játszott a free jazz koncepciójának kidolgozásában, miközben egy elképesztően intuitív és rátermett zenész volt. Játékával és szerzeményeivel a Liberation Music Orchestra munkásságát is előremozdította, de Keith Jarrett együttesében is nagyot alakított, valamint duófelvételei is remekek, arról nem is beszélve, amit Pat Metheny Beyond the Missouri Sky vagy John Taylor Nightfall című lemezén művelt.

Ron Carter (1937)

Amit csinál, az sokkal több, mint pusztán a zenekar ritmikai és harmóniai kiszolgálása, Carter a melodikus bőgőjáték mestere. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy klasszikus zenei pályára készült, e téren azonban akkoriban afro-amerikai származása miatt nem táplálhatott nagy reményeket, a jazzmuzsikusok viszont nyitottan fogadták. Számos jazzlegendával dolgozott együtt, többek között öt évig játszott Miles Davis kvintettjében, de Herbie Hancock, Wayne Shorter és Tony Williams is a munkatársai között tudhatta őt. Nemcsak közreműködő szerepben ért el sikereket: zenekarvezetőként is learatta a babérokat, többek között Uptown Conversation című albumával, valamint duólemezeivel, melyeket a gitáros Jim Hallal, vagy Richard Galliano harmonikaművésszel készített. Azzal, hogy 2012-ben a Down Beat Jazz Hall of Fame elismeréssel tüntették ki, hivatalosan is bekerült a jazzlegendák közé.

Dave Holland (1946)

Az utóbbi öt évtizedben Dave Holland az egyik legtechnikásabb bőgőssé avanzsált a jazz berkein belül. Nemcsak Miles Davissel való közös játéka okán, de zenekarvezetőként is megkerülhetetlen a munkássága: a brit bőgősnek már a zenekarvezetői debütálása, az 1972-es Conference of The Birds is nagyon előremutató volt Anthony Braxtonnal és Sam Riverssel, amit tovább fokozott az 1982-es Jumpin' In című albummal, Uncharted Territories című legújabb, 2018-as albumán pedig azt is bemutatja, hogy

Larry Grenadier (1966)

A San Fransiscói származású csodabőgős zenész családban nőtt fel és trombitálni kezdett, mielőtt a bőgő hangja és a jazz megbabonázta volna. Tizenéves korában beugróként többször játszott Bobby Hutcherson és Joe Henderson oldalán. A kilencvenes évek végén indult be karrierje, amikor Brad Mehldau rendíthetetlen triójának tagja lett, ahová a mai napig erős kötelék fűzi. Mehldau mellett játszott Pat Methenyvel és Charles Lloyddal, és másodmagával megalapította a Fly zenekart. Amellett, hogy Grenadier a „technika ördöge”, hatalmas feel-el játszik és nagyon ösztönösen tudja, hogyan egészítse ki a többi zenész hangjait, frázisait és hogyan töltse be az üres tereket játékával.

Linda Oh (1984)

A maláj származású bőgős számos elismerést bezsebelt eddigi pályája során, 2010-ben a DownBeat Magazin kritikusaitól megkapta a legjobb feltörekvő akusztikus bőgős címet. Gyermekkorában sok hangszert kipróbált a zongorától a fafúvósokig, de végül a bőgő és a basszusgitár mellett döntött. Nemcsak kiváló hangszeres zenész, de zeneszerzői képességei is a sikerre predesztinálják: filmek és bigbandek számára is komponált már. Jelenleg New Yorkban él és zenél, és számos különböző profilú zenekarban játszik a bigbandtől a rockig. Olyan zenészek mellett közreműködött már mint Lee Konitz, Kenny Barron, Geri Allen, Terri Lyne-Carrington, Joe Lovano, Steve Coleman, legutóbb pedig Pat Metheny oldalán láthattuk Budapesten. Már debütáló, Entry című szerzői albumán –ahol a kevéssé szokványos trombita-bőgő-dob felállásban hallható- megismerhette a közönség semmivel össze nem hasonlítható, egyedi zenei hangját.

Ben Williams (1984)

A fiatal jazzbőgősök gyöngye. Pályájának óriási kezdőlökést adott, hogy 9 éve megnyerte a Monk Intézet által szervezett legnagyobb hírű jazzversenyt. A díjjal megvalósíthatta első, State of Art című lemezét is, amin szerzőként is brillírozik. Ennek hála felkérései száma is egyre gyarapodott: bekerült Pat Metheny Unity nevű zenekarába, akikkel 2012-ben Williams is megkapta első Grammy-díját. Harminc éves korára Ben Williamst olyan híres zenekarvezetők hívták meg, mint Herbie Hancock, Wynton Marsalis, George Benson, Terence Blanchard, Roy Hargrove és Benny Golson. 2013-ban pedig ő lett a Downbeat folyóirat kritikusi szavazásán a legtehetségesebb bőgős. Saját együttese, a Sound Effect élén felvett második lemeze, a Coming of Age szinte mindent képes magába ötvözni, amitől a 2010-es években egy jazzlemez figyelemre érdemes: a dúdolható, de átgondolt melódiákat, a nagy mainstream elődök tiszteletét, a hip-hop és a R&B ritmusokat.

Esperanza Spalding (1984)

Esperanza nemcsak azért tett sokat, hogy a jazzben tagadhatatlanul létező üvegplafon áttörjön, és végre a nők is bátran válasszák az instrumentális jazz zenész pályát, de technikailag is megkérdőjelezhetetlen a tudása. Ezt nem csupán a négy Grammy-díja, hét szólólemeze és ugyanennyi közreműködői lemeze bizonyítja, hanem az is, hogy húszéves kora óta tanít a jazzoktatás fellegvárában, a Berkleen. Nyughatatlan természete folyamatos kísérletezésre ösztönzi őt: két évvel ezelőtti, Emily's D+Evolution című lemezén egy teljesen új alteregót és zenei világot talált ki magának, tavaly pedig élőben közvetítette, ahogy az első dallamfoszlány ötletektől a hangszerelésen át a masterelésig három nap alatt rögzítette kiváló zenészkollégáival Exposure című lemezét.