Bár a ’20-as évek óta sok nő képviselteti magát a jazz-instrumentalisták között, valamiért mégsem látszanak. Főleg, amióta az a női hangszeres jazz-zenészek törekvése, hogy ne a „szexi” legyen az első jelző, ami a közönségnek eszébe jut róluk. Merthogy – ahogy arra a Judy Chaikin dokumentumfilmje, a 2014-ben készült The Girls In The Band is ráirányította a figyelmet – a női hangszeres jazz-zenészek útja szkepticizmussal és szexizmussal volt kikövezve. Sokan férfitársaikhoz mérhető technikai tudással rendelkeztek, a sztereotípiák azonban megnehezítették az érvényesülésüket. Ott van például a legendás, 1958-ban készült, A Great Day In Harlem című fotó, amin a korszak nagy jazz zenészei gyűltek össze, és akik között mindössze három nő szerepel: Marian McPartland és Mary Lou Williams zongorista-zeneszerzők, és Maxine Sullivan énekes. Ez a kép nemcsak a nők alulreprezentáltságát mutatja meg, hanem azt a korabeli trendet is, hogy
a nők a jazzben énekesként és zongoristaként elfogadottak voltak, fúvószenészként viszont nem.
Még mielőtt feltűntek volna az első női fúvószenészek és bigbandek, az ambíciózus nők már zenekarvezetőként, karmesterpálcával táncolva törtek be a szórakoztatóiparba. Külön cikket érdemelne például az a Blanche Calloway, aki a húszas években zongoristaként és énekesként vitte rendkívüli sikerre, és aki a harmincas években megalapította férfiakból álló zenekarát, a Blanche Calloway and Her Joy Boys-t, amellyel ő lett a történelem első női zenekarvezetője. Vagy ott van Louis Armstrong első felesége, Lil Hardin Armstrong, aki nemcsak zongoristaként, zeneszerzőként, hanem zenekarvezetőként is kiemelkedőt alkotott. Miután házasságuk – és ezzel közös zenészkarrierjük – kudarcba fulladt Satchmóval, a harmincas évek elején megalapította a Lil Hardin Armstrong And Her Swing Orchestrát, aminek sikerét csak az szakította félbe, hogy Lil Hardin megunta a zenészlétet és szabónak állt.
A női instrumentalisták számára a második világháború alatt aztán nagyobb tér keletkezett, amikor számos férfi jazzmuzsikust soroztak be.
Ekkor rendkívül népszerűek lettek a kizárólag nőkből álló jazz bigbandek. Ezek a kezdetben még szegregáltak voltak: a fehér közönség a gyönyörű Ina Rae Hutton zenekarát, a Melodears hallgatta, és hírértékkel bírt, amikor később kiderült róla, felmenői közt feketék is vannak. A fekete közönség igényeit pedig többek között a The Darlings Of Rhythm elégítette ki. Minden idők legismertebb és legnépszerűbb női jazzbigbandje pedig kétségetelenül az International Sweethearts Of Rhythm volt, akiket az "america's hottest all girl band" szlogennel reklámoztak.
Ebben az időben tehát ugrásszerűen megnőtt a kiváló női hangszeres zenészek száma,
a legtöbbször mégis női minőségükben, afféle jazz glamour-lányokként kaphattak figyelmet. Érdekes jelenségnek bizonyultak a férfiak uralta jazz-világban a csillogó ruhában, magassarkú cipőben, gyönyörű frizurával játszó nők, de zenészi érdemeikről alig esett szó.
A verseny különösen nagy lett a háború végével, amikor a férfiak visszatértek a szórakoztatóiparba, és "visszavették a hangszert" a női zenészektől. De a tehetség utat tört magának, és néhány nő időközben már szólistaként is felkeltette a közönség figyelmét – jóllehet nekik állandó kétkedéssel kellett szembesülniük férfi kollégáik részéről.
Az egyik, akinek sikerült szólistaként érvényesülni, Valaida Snow volt, aki 15 évesen kezdett trombitálni. A korabeli kritika Louis Armstronghoz hasonlította őt, sőt,
maga Satchmo is úgy nyilatkozott róla, hogy Valaida a világ legjobb trombitása, közvetlenül utána.
Innen kapta a „Little Louise” becenevet. Kiváló táncos is volt, az egyik showjában először a színpadon zenélt és énekelt, majd lement a színpad elé, ahová hét különböző pár cipő – köztük szteppcipő, holland klumpa és kínai papucs – volt lehelyezve egy sorba. Valaida minden egyes refrénre másik pár cipőben táncolt, amire Louis Armstrong azt mondta: „soha nem láttam még ennél érdekesebbet”. Valaida Snow karrierje – Josephine Bakeréhez hasonlóan – Londonban és Párizsban csúcsosodott ki, azonban az egyik turné során, 1941-ben Dániában letartóztatták drogbirtoklás vádjával, ami mögött valójában a náci propaganda állhatott. 18 hónapot töltött börtönben, amit Valaida Snow sohasem hevert ki érzelmileg, és visszatérve Amerikába már nem tudott hasonló sikerre szert tenni.
Peggy Gilbert (Fotó/Forrás: Wikipedia)
A korszak másik nagy úttörője egy fehér muzsikus, Peggy Gilbert volt, aki annak ellenére a szaxofonra tett fel az életét, hogy a zeneiskolában azt mondták neki: „a szaxofon nem illik egy fiatal hölgyhöz”, így kénytelen volt autodidakta módon képezni magát. Amikor 1928-ban, 25 évesen Hollywoodba költözött, rögtön megalapította női jazz szextettjét, amit a média is fölkapott, rádiós és televíziós showműsorokban szerepeltek, rengeteget turnéztak. Peggy Gilbert legfőbb törekvése az volt, hogy megkérdőjelezze a női jazz-zenekarok jelenség-természetét: nemcsak egy látványos show-t akart létrehozni, hanem egyedi zenét is. Saját kompozíciót tanította be kizárólag nőkből álló zenekarának, amelynek producere, menedzsere is ő volt. Változó felállású együttesei a hot jazz bandák legjobbjai közé emelkedtek.
1937-ben hatalmas jelentősége volt, hogy felléptek a második Hollywood-i Swing Concert megnyitóján,
ahol Benny Goodman, Stuff Smith, Louis Prima, Ben Pollack, és Les Hite zenekara között egyedüliként képviselték a női nemet. Az is történelmi jelentőségű volt, amikor 1938-ban válaszolt a DownBeat magazin Why Women Musicians Are Inferior? (Miért silányabbak a női zenészek?) című cikkére, amit a magazin ironikusan How Can You Blow A Horn With A Brassiere? (Hogyan lehetsz fúvós zenész melltartóval?) címmel közölt le. Ebben a cikkben Gilbert először adott hangot a női jazz-zenészek helyzetének, és kiáltványával egy csapásra
a női hangszeres zenészek "ügyvédjévé" vált.
A negyvenes években, a bebop éra indulásával aztán egyre több, kis létszámú női jazzegyüttes alakult, amiben az ekkoriban népszerűvé vált jam sessionök is szerepet játszottak. Ezek a nyitott alkalmak elképesztő versenyt generáltak a jazz-zenészek körében, kapcsolatokra, jó zenekari pozíciókra lehetett szert tenni, ahol már a bátrabb nők is megmérettették magukat. Clora Bryant, Barbara Carroll, Hazel Scott, Nellie Lutcher, Hadda Brooks, vagy Marian McPartland már ebből a korszakból kerültek ki, de ez legyen egy következő cikk témája.
A fejléckép forrása: Alexander Krivitskiy / Pexels
hírlevél
