A járványügyi lezárások miatt nem tudtam zenekarral próbálni – meséli Kováts Kriszta. – Ezért egy olyan zenei estet állítottam össze, ahol egyedül vagyok a színpadon. Mesélek és énekelek, gitáron és zongorán kísérem magam. A Covid alatt az ember elgondolkodik, visszanéz. Erre a dramaturgiára húztam föl az önálló estem: egy dalban találkozom egy álombeli lánnyal, aki egy tóparton áll és onnan néz rám. Nem kérdez, de úgy érzem, válaszolnom kell neki. Elmesélnem, mi történt eddig velem. Aktuális válaszként talán a Mindennek ideje van című dalom felelhetne, ami arról szól, hogy az ember már sokat megtapasztalt és minden így volt rendben.
Tehát kérdésekből és feleletekből áll össze az est?
Igen és egy nagyon bensőséges, lírai hangulatú produkció lesz. Hiszen sok az olyan emlékkép, amik, ha visszagondolsz, már kezdenek elhalványulni, mint egy fotó. Amit ma már nem is papírképen nézünk, hanem tableten, iPodon.
A fényképek kezdik elveszíteni színüket – ugyanúgy, ahogy az emlékek is.
Egy régi szakítás, amire úgy gondolhatsz vissza, hogy már nem fáj. Az előadás címe így szól: Öt perccel tíz előtt.
Mire utal a cím?
Az én generációm emléke, hogy kamaszként tízre haza kellett érni, mert a házmester bezárta a kaput. A szüleim el is várták, hogy tízre otthon legyek, s öt perccel tíz előtt az ember még gyorsan elbúcsúzott attól, akivel az estét töltötte.
Kováts Kriszta (Fotó/Forrás: Bege Nóra)
Meg amikor tudod, hogy nincs több időd, ezért belesűrítesz mindent abba a pár percbe.
Igen. Ez olyan cím, hogy el lehet rajta mélázni, ki mit gondol bele. Az est folyamán műhelytitkokról is mesélek, hogy miként született meg egy dal. Például A híd felé, amit eredetileg nem nekem írtak, hanem a Bikininek. De nekik nem kellett, nekem viszont annál inkább! Végül duettet csináltunk belőle, és a dalszerzővel, a nemrég elhunyt Gallai Péterrel énekeltem el. Nagyon nagy sláger lett.
Az est során a szakmai életutad állomásait teszed kronológiai sorrendbe?
Nem, a dramaturgia inkább a zenéjében van. Nem veszem számba a pályámat, musicalt sem éneklek benne, se Evitát, se Mamma Mia!-t.
Nagy öröm, hogy a Nyitott Műhelyben meg tudom teremteni azt a fajta intimitást, amikor minden ember szemébe nézhetek.
Nemrég Leányfalun léptem föl, és sok csillogó szempárt láthattam. Az előadás végén meg is énekeltettem a nézőket. Nagy élmény volt.
Az elektromos zongora, amin a gitár mellett kíséred magad, a Covid-időszak ajándéka, igaz?
Igen, akkoriban kaptam, mert egy olyan hangszert szerettem volna, amit elbírok. Sajnos az állvány, ami hozzá van, már jóval nehezebb…Egyébként Péter (Fábri Péter író, dalszövegíró, műfordító, Kováts Kriszta férje – a szerk.) harminc éve mondja nekem, hogy egyedül kellene odaülnöm a zongorához. Egy kicsit lassan jutottam el idáig.
Hogy érzed magad benne?
Hiába gyakoroltam sokat, mégis rám jön egy furcsa rémület, hogy bármi hiba van, nincs, aki segítsen. Amikor elindulok a Madách Színház nagyszínpadára, és belegondolok, hogy úristen, nyolcszázan néznek, az nagyon félelmetes! Ám amint a deszkákra lépek, már megnyugszom. De most egyszerre kell több dologra is figyelnem, mert más ritmusban éneklek és játszom. Nyomom a pedált, de közben be akarok adni egy szép vonós alapot is a zongoraszó alatt. És mellette épkézláb mondatokkal vezessem fel a következő dalt! Meg kell szokni, idővel majd magabiztosabb leszek. Már nagyon várom a Nyitott Műhelybeli estet, mert oda szinte hazajárok. A vezetője, Finta László csodálatos, közösségteremtő ember. Aki egyszer bement oda és jól érezte magát, egészen biztosan visszajáró vendég lesz. Mert Lacihoz egész egyszerűen járni kell…!
Fejléckép: Kováts Kriszta (fotó: Bege Nóra)
hírlevél
