Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint nem hagyja magát keretek közé szorítani. Ezt bizonyítja, hogy nem törődve a nyelvi paradoxonokkal, Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint Quartetre keresztelték új formációjukat, amivel Shapeshifter című új lemezüket februárban megjelentették. Aztán ott van az a tény, hogy felülemelkedve a kismagyar önbizalomhiányon, rengeteg munkával szépen lassan belakták az európai jazzszcénát is, így a Shapeshifter című lemezt kívülről befelé haladva, először európai nagyvárosokban, majd egy kilencállomásos turné keretén belül vidéki magyar városokban, végül Budapesten, a Müpában mutatták be. Ehhez hozzátartozik, hogy Veronika épp most készül hazaköltözni Londonból, valószínűleg ezért is lett a nagyvárosi élet nyüzsgése és a belső nyugalom közti lehetséges egyensúly megtalálása az egyik központi témája a lemeznek. Az pedig már evidencia náluk, hogy műfaji kategóriák dobozait megkerülve alkotnak. Máskülönben hogyan kerülhetett a lemezbemutató végére egy Talking Heads-szám, a Listening Wind saját értelmezése, ami nem mellékesen az egyik csúcspontja is lett a koncertnek? Veronikát és Bálintot egy ideje már legfőképpen csak az improvizáció köti erős kapocsként a jazzhez, ezen túl bátran élnek más műfajok megoldásaival, legyen szó elektronikus effektekről, vagy „bioeffektekről”, különös tekintettel a hol klasszikust, hol pszichedelikus rockot, hol szabadzenét idéző árnyalatokról. Mégis a leginkább lenyűgöző megnyilvánulása annak, mennyire képesek a dobozon kívüli gondolkodásra, amilyen intenzitással és szabadsággal a színpadon jelen vannak.
Harcsa Veronika-Gyémánt Bálint Quartet (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)
A jazz hagyományosan nem egy „látványos” műfaj, ha csak valakit nem nyűgöz le a zene hatására módosult tudatállapotba kerülő zenészek látványa. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint sem készült görögtűzzel és háttértáncosokkal, zenéjükkel viszont erős vizuális képeket idéztek, ráadásul megnyitnak egy olyan csatornát, ami miatt a hallgató akaratlanul nézővé is válik: önmagukat. Az a benyomásom, hogy
az az út, amely során Harcsa Veronika az első hallásra dallamtapadást okozó kvartett-slágerektől (Too Early, Play Me, Play Me stb.) részben brüsszeli tanulmányai hatására Bálinttal együtt elindult a széttartóbb szerkezetű kompozíciók, a szokatlanabb harmóniák és hangszínek felé, szükségszerűen nyitott meg bennük egy kaput az egyre erősödő előadói jelenlét felé.
Az, ahogyan Veronika énekel vagy Bálint gitározik, nem csupán zenei élmény, hanem performatív aktus, ami miatt a koncertek a stúdiófelvételek okozta élmény sokszorosát adják. Most pedig, hogy ez a megingathatatlan duó egy összeszokott belga ritmusszekcióval, a bőgős Nicolas Thys-szel és a dobos Antoine Pierre-rel találkozott, mindaz, ami duóban még „kísérletnek” és komfortzóna-feszegetésnek hatott, itt már egy magától értetődő, organikus zenei folyamat része, amiből ugyanúgy nem hiányoznak a bátor zenei ötletekbe csomagolt ékkövek, mint a melodikus témák.
Harcsa Veronika és Nicolas Thys (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)
A zenekar demokratikus rendben, egy vonalban sorakozott fel a színpadon, és mintegy invokációként szólaltatta meg a lemezt is nyitó, Listen To Me Now című szerzeményt, ami a Müpa nagytermében is intim és ihletett atmoszférát teremtett.
A dal hártyaszerű finomsága, Veronika különleges üveghangjai és a zenekar koncentrált együttlélegzése folytán létrejövő pozitív feszültség hatására a fülek és szívek ultraszenzibilissé váltak, befogadóvá bármely szélsőségre.
A befelé fordulás és intimitás után a San Fransisco című nótában már a külső világé a főszerep, ami azzal a kis önellentmondással együtt is élvezetes volt, hogy mint megtudjuk, Gyémánt Bálint dallamára Veronika egy olyan szöveget álmodott, ami az offline lét szépsége hívja fel a figyelmet, ami érdekes képzettársítás egy olyan technokrata metropolisz kapcsán, mint San Fransisco. Ugyanezt a városi tematikát vitte tovább a nagyobb nézői figyelmet igénylő, a lemezen három részben szereplő „városi séta”, a First Night – Second Night – Last Night, ami itt egy majd félórás zenefolyamként hangzott el, amiben már igazán szabad vizekre eveztek. Az atmoszférikus zene bőven lehetőséget nyújtott minden tagnak a megnyilvánulásra, mégis nehezen állt össze egyetlen, sodró flow-vá. Nem volt ilyen probléma a Serge with Holy Scar című számban, ami az elszállós pszichedelia terepére sodort; a zakatoló ritmusszekció fölött Veronika felső regiszterben kitartott hangjai és Gyémánt Bálint égbe törő gitárszólói hallatán legszívesebben headbangelni lett volna kedvünk. A dinamikai rugalmasság a címadó Shapeshifterben tetőzött, amiben sor került a belga ritmusszekció – és Gyémánt Bálint perkusszív játékának – tűzijátékára. Veronika az egész koncert során valami hasonlót művelt a hangjával, mint egy üvegfújó, aki egy törékeny, de erős, áttetsző, de színes matériát hoz létre, ami a belső hőtől fűtve még az alkotás folyamatában bármerre hajlítható, szabadon alakítható.
Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)
A koncertet a lemez utolsó darabja, a Bori’s Rebel zárta, amelynek szövegét Veronika húga, Borbála írta, a dallamot pedig Veronika, így a dalban is megvalósult a szövegben foglalt mondanivaló: hogy miként léphetünk közösen egyről a kettőre. A szám egyik legerősebb pillanata volt, amikor Gyémánt Bálint határozott mozdulattal közelebb lépett a ritmusszekcióhoz és őrületes szólóba kezdett. A koncert végén a duótól már ismerős Talking Heads-feldolgozás, a Listening Wind hangzott el, és nem maradhatott el ezen a forró júniusi éjszakán a Summertime sem, ami sokak kedvence Harcsa Veronika előadásában, még a PASO-s és Erik Sumo-s időkből. Most egy lágyabb értelmezésben hallhattuk, ami kellemes nyugvópontja lett a hatalmas érzelmi és zenei íveket bejáró koncertnek.
hírlevél
