Hétéves fennállásotok alatt nagy utat tettetek meg a Platon Karataevvel. Hogyan kezdődött a közös utatok?
Igazság szerint, amikor elkezdtem a szólóprojektemet, még nagyon bátortalan voltam. Egészen konkrétan Kristóf Norbert volt az, aki felhívta a figyelmemet, hogy érdemes komolyan foglalkoznom a zenéléssel. Amikor pedig Gergővel (Balla Gergely – a szerk.) zeneileg is egymásra találtunk, azaz amikor kiderült, hogy tetszenek neki a dalaim, elárulta, hogy ő is írogat számokat… Neki pedig én mondtam azt, amit Norbi nekem, hogy basszus, ezek baromi jó dolgok! Ezután találtuk ki, hogy mi lenne, ha összegyúrnánk egymás ötleteit, és közösen kiadnánk őket. Amikor pedig elkezdtünk koncertezni, és tetszett az összegyűlt barátainknak, majd például felléphettünk tíz ember előtt a Kolorádó 0. napján a Gólya színpadon 2017-ben, akkor azt éreztük, hogy ez a csúcs, és hogy milyen jó, hogy belekezdtünk. Utána mindig volt egy hasonló apró lépcső, például amikor a Kuplungban háromszázötven ember előtt zenélhettünk. Egyszerűen nem hittük el, hihetetlenül hálásak voltunk. Aztán nem sokkal később ott álltunk ezerháromszáz ember előtt az Akvárium Nagy Halljában, és akkor megint nem értettük, mi is történik. Mindig voltak kis lépések előre, ilyen élmény volt az első európai showcase fesztiválunk is, amikor kimentünk Hamburgba a Reeperbahnra, ahol teltház fogadott minket. Akkor már éreztük, hogy ez egy nagyon izgalmas, apró lépésekből álló út, amin vagyunk.
Az Elevator című számotok mindenképp kiemelt jelentőségű, hiszen annak köszönhetően „robbantatok be” – mármint Magyarországon.
Valóban, amikor a Spotify-on átlépte az egymilliót az Elevator hallgatottsága, felfigyelt ránk itthon néhány zenei újságíró. Ez a dal bekerült egy szerkesztői playlistbe, ahol szintén jól teljesített. Azok, akik meghallgatták (akkor főleg Németországban és Angliában), nagy arányban le is mentették, majd újra és újra elővették. Ezt a zenelejátszó algoritmusa észrevette, emiatt az Elevator bekerült egy algoritmikus lejátszási listába is. Itt még feljebb pörgött, mert jó helyezést ért el. Akkoriban itthon a hazai szakma még egyáltalán nem ismert minket, így meglepődtek, hogy ki ez a zenekar, amelyik ennyi hallgatót vonz. De ez a kezdeti siker egyáltalán nem azt jelentette, hogy meghackeltük volna a zeneipart, és onnantól fogva, ahova csak elmentünk, telt ház előtt játszottunk. Egy hosszú és göröngyös út eleje volt, tehát
nekünk is ugyanúgy végig kellett és kell járnunk azokat a kis lépcsőket, amiket a legtöbb zenekarnak végig kell járnia.
Czakó-Kuraly Sebestyén (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Saját zenei projektednek, a Cz. K. Sebőnek készül az új lemeze. Mit kell tudni róla?
Ezt az egyszál gitáros, folkos szóló projektemet még azelőtt kezdtem el, mielőtt elindult volna a Platon. Végül csak 2021 végén jelent meg az első nagylemezem – Bradák Somával (dob), Szabó Benedekkel (basszusgitár) és egyéb hangszerekkel kiegészülve –, mivel az idők során ez a projektem háttérbe szorult. Persze mindenképpen folytatni akartam – az egyedül alkotást is élvezem. Most készül az új nagylemez, ami szintén viszonylag hosszú utat járt be a megszületéséig: eredetileg tavaly decemberben szerettem volna kiadni. Sok minden alakult azóta, de úgy néz ki, várhatóan ’24 elején megjelenik. Három éve elkezdtem elektronikus hangszereléssel is dolgozni, de ez rávilágított pár gyenge pontomra. Egyfajta célzott oktatásra vágytam, zenei hiányosságaim pótlására Csontos Bence személyes produceri képzése volt a legjobb. A szintézist is tőle tanultam, az alapoktól egészen az összetett moduláris szintekig. Azért is akartam elektronikus zenét tanulni, mert nálam a dalszerzés nem mindig gitáron indul, előfordul, hogy először énekdallamaim vannak. Sokszor szintin írogatok egyszerű témákat, amikre később ráénekelek. Idővel egyre több elektronikus dalom született, ezért a szóló projektemen belül létrehoztam egy ezeknek a cuccoknak dedikált alprojektet. ’capsule boy’ a neve, és a napokban jött ki a legújabb dalom, a Buborék – ennek most társadalmi kérdésekkel foglalkozik a szövege, ami új dolog számomra. Egészen konkrétan arról szól, hogy a Balaton egyfajta társadalmi olvasztótégelye az országnak, szinte minden réteg jelen van és találkozik egymással:
az alter fiatal a nógrádi földművessel együtt tölti szabadidejét a strandon.
Számomra izgalmas, hogy ennyi féle ember egy célért van jelen, csak azért, hogy jól érezzék magukat és pihenjenek.
A Cz. K. Sebőt hallgatva egyébként az volt az első benyomásom, hogy akár lehetne Platon Karataev is – számomra leginkább a hangszerelésükben különböznek a dalok. Cz. K. Sebő név alatt hangulatokat teremtesz, atmoszférákat hozol létre.
Jogos szerintem ez a megállapítás – elfogadom, hogy külső perspektívából így hangzik, sőt nem is bánom, ha így látod. Belülről persze én másként élem meg, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy valaki az én dalszerzői lenyomatomat – ami a Platonban is benne van – érzi egy másik projektemben. Nagyon változó, hogy magamban hogyan írok dalokat. Újabban sokszor úgy alkotok, hogy felidézek egy korábbi emlékképet, tehát megpróbálom azt átadni, ami a dalszerzéskor érzés szinten bennem volt. A Felzizeg című dalom írásakor például visszaemlékeztem arra, amikor egyik este szürkületben kint ültem a Normafánál. Ebben a dalban számomra az az érzés van, amikor hirtelen eltölt, hogy az élet derűs, a folyamatos elmúlás ellenére.
Visszatérve a Platonra: szövegeitekben istenkereséssel, filozófiai kérdésekkel is foglalkoztok. Ezekre a témákra a legtöbb rockzenekar másképp rezonál. A sikeretek talán abban is rejlik, hogy megfogjátok a hallgató kezét, és olyan „lelki vidékekre” vezetitek el, ahová magától nem feltétlenül jutna el…
Bízom benne, hogy az emberek figyelik a szövegeinket. Bár ezzel kapcsolatban voltak negatív élményeim is (Nevet.). Egyszer feltettünk az Instagramon egy kérdést, hogy melyik a kedvenc sorotok vagy szövegrészletetek tőlünk, és az emberek 70 százaléka azt írta be, hogy „You can call it anything, but that was love.” Akkor azért egy kicsit elkeseredtünk, hogy ez most komoly? Szegény Gergő töri magát ezeken a szövegen, és akkor kiderül, hogy ez a kedvencük… A viccet félretéve azt gondolom, kevés zenekar használja a zenét ilyen gondolatok átadására.
Jó érzés, hogy sokan odajönnek koncert után, hogy nagyon betalált a szövegvilágunk.
És örülnek, hogy ezekről a dolgokról lehet velünk, meg egymással beszélgetni – ez persze sokat jelent nekünk is.
Czakó-Kuraly Sebestyén (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Mindenképp belső gondolkodásra sarkall a zenétek, az én értelmezésem szerint egyfajta „lelki alámerülés” a lélek mély rétegeibe. Az Ars Sacra Fesztivál keretén belül idén például egy katolikus templomban léptetek fel.
Nagyon megtisztelő volt a felkérés a szervezők részéről. Egyébként felekezettől függetlenül több egyházi közösség hív minket akár beszélgetésekre, akár koncertekre, ami elég jó érzés. Valóban van egy olyan mélysége a daloknak, ami könnyen életre kel ezekben a szakrális vagy az azokhoz hasonló, időtlen terekben.
Milyen lelkiállapot kell ehhez a fajta elmélyült alkotáshoz?
Számomra ahhoz, hogy magasabb szintre tudjak lépni művészileg, ott kellett hagynom a hagyományos értelemben vett munkahelyeket. Egyszer egy ideig kilenctől ötig dolgoztam a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál, és nagyon megviselt, hogy nem tudtam mellette normálisan alkotni.
Ez a fajta zenész lét csak úgy tud kiteljesedni, ha szabad folyása van az életemnek,
mert akkor észrevehetem azt, amikor ihletett állapotban vagyok. Pilinszky mondja valahol, hogy a költő olyan, akár egy vadász: ha jön az érzés, mindig késznek kell lennie arra, hogy „meghúzza a ravaszt”. Ezzel a kijelentéssel zenészként is nagyon egyet tudok érteni.
Talán az is kijelenthető, hogy a koncertekkel nem pusztán a szórakoztatás a célotok – képesek vagytok arra, hogy mélyebb érzéseket váltsatok ki a közönségből. Jól érzem?
Nem szoktam titkolni, hogy a bulikultúra nem a terepem, manapság viszont nagy részben arra korlátozódik a mainstream zenefogyasztás. Persze nyilvánvaló, hogy a zene egyik funkciója a táncoltatás, a szórakoztatás, de nagyon sok más lehetőség is van benne, amivel a mélyebb, belsőbb dolgok felé fordulhatunk.
Fontos, hogy maguk az alkotók is felismerjék, hogy a zenében nem csak a szórakoztatást érdemes keresni.
Sokszor nem árt szembenézni a melankóliával sem, hiszen van, hogy pont ebben az állapotban dolgozunk fel egy-egy problémát. Azt látom, hogy ettől a szembenézéstől egyenesen menekül a mai társadalom, rosszkedvünkben inkább berakunk egy bulis számot, mintsem megpróbáljunk szembenézni az épp aktuális gondjainkkal. Ez szerintem szőnyeg alá söprés. Néha olyan ez, mint egy jóleső sírás, amivel szintén úgy vannak az emberek, hogy jaj, azt inkább ne!
Czakó-Kuraly Sebestyén (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Akár külön interjú is születhetne arról, mit jelent egy zenekarnak idehaza befutni. Szerintem mindenképp igaz az a megállapítás, hogy van egy bizonyos szint, amit el lehet érni Magyarországon, utána pedig a zenekarok elgondolkodhatnak, hogy itt folytatják tovább, vagy megpróbálkoznak máshol, mint mondjuk Áron András, aki egyenesen Amerikát tervezi meghódítani. Te mit gondolsz erről?
Az a helyzet, hogy abban a zenei stílusban, amelyben a Platon alkot, viszonylag alacsonyan van a plafon, amit el lehet érni itthon. Néha beszélgetünk arról a zenekarral, hogy valahol az is csoda, hogy ilyen szövegekkel és ilyen típusú zenével ennyi ember hallgat minket. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ez a kör már sokkal tágabbra nem igazán bővíthető, mert potenciálisan szűk réteg nyitott erre a zenére, erre a szövegvilágra. Ha eltöltesz pár évet a zeneiparban, pontosan tudni fogod, hogy mi a recept arra, hogy tízszer annyi hallgatód legyen.
Mi is nagyjából értjük, hogy miket kéne tennünk, dalszerkezetileg, szövegileg ahhoz, hogy öt év múlva a Papp Lászlóban játsszunk.
De számunkra sokkal fontosabb maga az alkotás aktusa, és hogy abban mélyen részt tudjunk venni, és hitelesek maradjunk saját magunkban.
De alkotóként nem nyomasztó ez a helyzet? Elfogadható ez az állapot?
Személy szerint nekem kicsit nyomasztó, de ezt a választ nem akarom a zenekar összes tagjának a szájába adni. Persze nem azt mondom, hogy ezen változtatnék, vagy hogy megtenném azt a lépést, amiről beszéltünk. Számomra nagyon fontos, hogy lássam a fejlődést, az előrelépést. Legyen egy cél, hogy innen még feljebb lehet lépni. Nekem erre tök jó a szólóprojektem – ott még azért bőven van hova lépkedni. Ha már itt tartunk, szerintem inkább az a nyomasztó, hogy az emberek többsége nem válogat és keres zenét, csak az jut el hozzá, ami már híres, amit sokan hallgatnak. Sokszor aggasztó nekem, hogy nem nyitottak lelkileg a mélyebb művészeti tartalmak iránt. De az is igaz, hogy ez egy mélyebb, társadalmi szintű kérdés.
Czakó-Kuraly Sebestyén (Fotó/Forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
Nem is olyan régen pont Áron Andrissal léptetek fel. Hogyan választjátok ki azokat a zenekarokat, akikkel közös eseményen adtok koncertet?
Ebben az esetben mindkettőnket a Dürer Kert keresett meg. Úgy gondolták, jó koncepció lenne egymás mellé tenni bennünket, ami egyébként nagyon jó ötlet volt, hiszen valahol tényleg van közös a kettőnk hangulatvilágában. Vele is arról beszélgettünk, milyen furcsa, hogy egyik formációjával sem volt még közös koncertünk, vagy egymás utáni koncertünk akár fesztiválokon. Tényleg érdekes, hogy egy ennyire kicsi zeneiparban, mint amilyen a magyar, ez a két projekt még nem találkozott korábban egy koncert erejéig sem. A szóló projektje és Platon duó szerintem nagyon jól működött egymás után.
A Platonnal mi a következő állomásotok?
Készül, és elég jól áll a negyedik nagylemez. Napkötöző lesz a címe, és jövő áprilisban jelenik meg. Mostantól izgalmas időszak következik, mert a koncertekre is el kezdjük beépíteni az új dalokat, ami nekünk is nagy élmény, mert az mindig egy nagyobb munka, amikor a dalokat a próbateremben is összerakjuk. Az idei utolsó budapesti koncertünkön két számot már játszottunk is róla.
Az a legjobb érzés, amikor élőben is megszólalnak azok a dalok, amik megszülettek bennünk.
A Platonnal mindig nagyon hosszú folyamat a lemezírás, mert két dalszerző hoz impulzusokat – Gergő és én –, és a producerünk, Zwickl Ábel is sok kreatív dolgot szállít nekünk. Ha valamivel nem vagyunk teljesen elégedettek vagy nem érezzük a megálmodott hatást, amit attól a daltól várunk, akkor addig nyúzzuk, amíg nem kerül minden a helyére. A felvételek egy része egyébként már kész van, de egy kevés hangszeres megfejtésre még szükségünk lesz – a dalszerkezetekkel gyakorlatilag elkészültünk. Egy-két hónap alatt felvesszük a végleges sávokat, felénekeljük, és a következő fél évben single-öket csepegtetünk majd a lemezről.
Ki legyen a következő szinténzenészünk?
Egy feltörekvő jazz előadót, a Symbiosis 5 nevű formáció zongoristáját, Kapolcsi-Szabó Leventét ajánlom figyelmedbe, aki egyébként az egyik legjobb barátomnak az öccse. Zenekarával idén januárban megnyerték a Müpa Jazz Showcase versenyét, és több különböző zenei díjat is bezsebeltek már. Sőt, a Cz. K. Sebő nagylemezen is ő szólaltatja meg a billentyűket, és néhány alkalommal én vettem is tőle zongoraórát. További érdekesség, hogy ő zongorázott a Platon első lemezén – már akkor brutál ügyes volt, bár ott nem volt nehéz feladata... Nagy zenész, és nagy út áll előtte.
Fejléckép: Czakó-Kuraly Sebestyén (fotó/forrás: Kleb Attila / JazzFest Budapest)
hírlevél
