„Az embereket felhúzzuk a csillárra” – beszélgetés Oláh József zenésszel

Már nem mind éltek Paszabon. Hogy éltétek meg a vírushelyzetet?

A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam a gyerekeimet meglátogatni. Távolságtartásra kötelezett ez az időszak minket. Ezt előtte nem ismertük; beültem a kocsiba, mentem, amikor nekem olyan kedvem volt. Úgy voltam tőlük távol, hogy nem tudtam, milyen hatással lesz ez, ki mikor kapja el a vírust. Emellett a zenélés teljesen kiesett. Kiestek azok a próbák, amiket amúgy sem szoktunk csinálni.

De milyen jól hangzik.

Igen, jól hangzik. A gyerekeim az első körben nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget. Összejártak, zenéltek, buliztak. Amikor már több falubéli elkapta, akkor lejjebb adtak a bulizásból. Én is mondtam nekik, hogy srácok, ez nem játék. Aztán visszafogták magukat. Én a Balatonon tudtam le az első kört. Megtanultam csempézni, medencét takarítani. Minden fontos dolgot, ami jó lesz, ha megöregszem. Ha már nem fogok bírni zenélni, akkor majd burkolok.

Milyen ünnepek maradtak el, amik fájnak?

A karácsony és a szilveszter nálunk mindig nagy diridárék voltak, most beszorultak szűk családi körbe. Születésnap, keresztelő, minden, ami ilyen nagy hajcihővel jár, elmaradt. Nem lehetett őket megtartani. Az ötvenedik születésnapom úgy elmaradt, hogy csak füstölt. Tavaly márciusban lettem ötven, akkorra már berendezkedtünk a covid által kijelölt helyzetre. Tudtuk, hogy nem lehet, és kész.

Volt valamilyen nagyobb fellélegzés, amikor azt mondtátok, hogy most talán lehet egyet mulatni?

Úgy volt, hogy áprilistól minden rendben lesz, feloldanak minden korlátozást. Be is indult az élet, majd eltelt pár hónap, s jött megint a hír, hogy szeptembertől újraindul minden a valahanyadik hullámmal. Akkor már tudtuk, hogy ennek soha nem lesz vége, ez itt lesz velünk. Fellélegezni nem tudtunk, mert amint tudtunk volna, mindig jött a hír, hogy még sincs vége. Én berendezkedtem erre: hathavonta oltakozunk, aztán majd csak egyszer szarvunk nő.

Hatással van ez rátok a színpadon?

Amikor felmegyünk a színpadra, akkor annak a másfél-két órának élünk. Ott nincs covid, csak a zenélés és az öröm, hogy együtt vagyunk.

Ettől jó egy koncert, hogy belefeledkeztek?

A közönség számít a legjobban. Jó példa, hogy meghívtak bennünket egy nagyon kicsi étterembe, születésnapra. Láttam, hogy maximum huszonöten férnek majd be. Az ünnepelt úgy jött oda, mintha az Erzsébet-bálra öltözött volna ki. Mondta, hogy fejezzük be a hangbeállást, mire jönnek az emberek, mert fogadás lesz. Megérkeztek. Mindenki ki volt nyalva. Úristen, mi lesz itt? – gondoltam. Leálltunk zenélni, és abból a huszonöt emberből tizenöt olyan bulit csinált velünk, hogy a cipők lekerültek. Ismerték a dalokat, kérték a számokat. Hatalmas volt. A közönség a lényeg. Húsz ember bulizik, vagy ötszáz, az mindegy, ha jó a buli. Nagyon közönségfüggők vagyunk.

Nekünk nem volt olyan koncertünk, még színházban sem, hogy ne táncoltak volna az emberek.

Az minket megöl, ha nem az a reakció, amihez hozzászoktunk, hogy táncolnak az emberek, és ott az öröm az arcukon. Többségében felhúzzuk az embereket a csillárra. Kérdezgetik sokan, hogy a Fonóban a koncert után lesz-e muzsika. Ez nem rajtunk múlik. Szeretjük a testközeli zenélést. Más, mint amit a színpadról adsz le. A legutóbbi fonós koncert után is akkora buli volt, hogy a dobogón atlétába muzsikáltam, mert majd' megfúltam. Hozom majd a kilencfős nagyzenekart. Régen játszottak, s kell nekik, hogy az emlékeket felelevenítsük. Elfáradtak, eltelt harminc-negyven év. Én is néha elfáradok.

Örök kérdés, hogy mióta is van Parno Graszt.

Elvileg nyolc éve ünnepeltük a harmincadik születésnapunkat. De az nem az igazi harminc volt. Vagy nem tudom. Inkább az első lemeztől számolom, az 2002. Hogy mióta csináljuk a zenélést, azt szegény édesanyám se tudná megmondani. 1985 környéke óta. Van egy kép, ahol egy farsangi bálon zenélek, szerintem körülbelül tízéves vagyok. Nagyobb a gitár, mint én.

Mióta van nevetek?

Parno Graszt a kilencvenes évek vége felé lettünk. Előtte A cigánytábor az égbe száll Hagyományőrző Egyesület voltunk. Van egy szovjet film, A cigánytábor az égbe megy, amiben van a Gelem, gelem és egyéb dalok, amiket átvettünk, s azóta világszerte játsszák. Kedves édesanyám onnan vette az ötletet, hogy csinál egy táncszínházat. Azokkal voltunk benne gyerekként – én, a bátyám, a sógornőm –, akik most a zenekarban az idősebb generáció, vagy már meghaltak. Ezzel indult az egész.

Mindannyian az anyatejjel szívtátok magatokba a zenélést. Egyikőtök sem tanult kottából?

Nem, én ennek nem is vagyok híve. Ha tehetség van, akkor az előjön. Látom a gyerekeimen, hiszen én nem taníttattam őket. Krisztián, aki harmonikás a zenekarban, a legidősebb fiam, nagyon korán kezdett el zongorázni. Azt hittem, hogy nem fogja magába szívni, de mégis. Balkezes. Valahogy gitározni is megtanult, pedig senki nem tanította. A zongorázásból jött a harmonika. Nem vittem el tanárhoz, csak vettem neki egy harmonikát, mondtam neki, hogy itt húzod, itt nyomod, s akkor az ezt csinálja. Ráakasztottam, elkezdte gyakorolni. Pál István „Szalonna” kivitte Viskre az apukája harmonikás táborába. Onnan hazahoztam, azóta megy.

Egyszer vittem el tanárhoz, ő azt mondta, hogy ne haragudjak, de nem tud mit tanítani a fiamnak, mert olyan harmonikás stílust csinál, amit ő még életében nem látott, ezt nem lehet tanítani.

Az öccsénél, Jocinál később, tizennégy éves korában kezdett csillogni a zenei tudás. Ott tart, hogy van egy zenekara, a Terne Cserhaja. Tök ügyesek. Benne is megvan az anyatejes dolog. Van a második házasságomból egy kislányom, Szofi. Ő még csak tizenegy éves. Nála sem látom még, hogy burjánzik benne a tehetség, de valószínűsítem, hogy elő fog jönni. Azt mondta, vegyek neki születésnapjára egy gitárt. Tisztán énekel, ügyesen táncol. Szerintem majd beérik, mint Jocinál, aki elkezdett érdeklődni, majd két év után már színpadon állt. Andris kisfiam, a harmadik házasságomból, tizennégy hónapos, és már most kijött belőle. Mászik a gitárra és a zongorára, ütögeti, nyomkodja a billentyűt. Van fent a YouTube-on egy videónk, Zenészek a háztetőn. Azt kell lejátszani, ha valami baja van, mert akkor megnyugszik.

Neked van korai zenés élményed?

Kettő égett bele az emlékezetembe. Ötéves lehettem, amikor valami születésnapot ünnepeltünk, és beállítottak engem középre, hogy gitározzak. Egy seprűt adtak a kezembe, a számmal gitároztam. A kezem léggitározott, a számmal adtam a hangot, de közben még énekeltem is. Nem tudom, hogy csináltam. Nagyon nagy sikerem volt. A másik már felsős koromban történt. Tiszabercelre kellett átjárni, mert nem volt Paszabon felső tagozat. Tanítás után várni kellett másfél órát a buszra, én meg mindig belopóztam az énekterembe, ahol volt egy zongora. Mindig kiállítottam egy gyereket a folyosóra, hogy ha jönnek a tanárok, akkor szóljon. Zongoráztam, a srác meg elszaladt – gondolom wc-re –, bejött egy tanár, és úgy megvert, akkora pofonokat kaptam, hogy a fal adta a másikat. Nem tántorított el, csak azért is csináltam.

Az autentikus cigányzenétől eljutottunk odáig, hogy saját szerzeményed, a Már nem szédülök jutott ki a 2016-os Eurovízióra. Mi az irány? Folklór, világzene, írott dalok?

Pont megkeresett a Ghymestől Szarka Tamás, hogy szeretne velünk dolgozni. Augusztus 19-én lesz egy koncertjük a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amiben mi közreműködünk. Teljesen új dalok lesznek. Először nem tudtam velük mit kezdeni, de az autentikus cigányzenét visszük majd benne, a modern részét pedig viszik ők. Mi sosem választunk, hogy merre megyünk, mit csinálunk. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy csak autentikus cigányzenét játsszak. Ha nem lépek egyet az árnyékomon túl,

ha nem csinálom meg az AC/DC feldolgozást, akkor nem biztos, hogy az egyetemistákat be tudom csábítani a koncertemre.

Mindig egy nagy lépcsőfok, amikor megcsinálunk egy feldolgozást, és az által megszeretik a zenénket. A koncertünkön a skála már teljesen kifutott úgy zeneileg, mint korosztályilag.

Mire számítsunk a február 26-i koncerten?

Ott lesz a nagyzenekar, plusz még egy hegedűs fiúcska, de Szilágyi Tóni is remélhetőleg fog csatlakozni. A zenekar még nem tudja, de lesz egy új dal, amit írtam, egy igazi táncos, pörgős szám. Én majd megtanulom a szöveget, és bedobom. Mindig így csinálom. Nagyon sok olyan dalunk van, amit élesben próbáltunk ki először. Egyszerűen nem lehet velük próbálni, mert beszélgetnek, isznak. Eldöntöttem, hogy nem izgulok ezen. Élesben, fent majd találkozunk. Majd ott mondom, hogy erről a hangról indulunk, aztán gyertek utánam. Akkor mindig odateszik magukat.

Mire készül a zenekar a nyárra?

Július 21-én lesz a Parno Graszt harmincadik jubileumi nagykoncertje. Egy nagy, két és fél órás előadás lesz. Nagyon sokan leszünk. Hívtam én annyi nagy nevet, hogy mi alig leszünk a színpadon. Mező Misi, Tóth Gabi, a Bohemian Betyars teljes zenekarral, Kiss Tibi, Szalonna, Szilágyi Tóni, remélem, ők mind eljönnek. Lesz konfettiágyú, ami kolbászt fog kilőni. Szeretném, hogy nagyon sokan legyenek, mert biztos vagyok abban, hogy ha a zenekar a Budapest Parkban ötezer embert meg tud villantani, akkor a fesztiválokon nagyszínpados lesz. Ez nemcsak nekünk, hanem a többi cigány folklór zenekarnak is nagy lépést adna. Eddig azért nem sikerült ezt meglépni, mert a szervezők azt gondolták, hogy autentikus cigány hangzásvilággal nem tudunk annyi embert odacsábítani, ami egy nagyszínpadnak megfelelő. Én ezt meg akarom cáfolni.

Ne legyen az a szervezők fejében, hogy egy dob nélküli gitáros zenekar ne tudná megtölteni egy nagyszínpad nézőterét.

Igenis oda tudunk vinni annyi embert, és meg is tudunk szólalni úgy, ahogy egy nagyszínpadon lévő zenekarnak meg kell szólalnia. Ha ezt el tudjuk érni, akkor elégedett leszek, és nem igazán akarok semmi másra hajtani.