Hogy megértsük a Blue Note kiadó koncepcióját és a borítók milyenségének hátterét, érdemes tudni, hogy a kiadó alapítója, Alfred Lion a 30-as években emigrált a hitleri Németországból az Egyesült Államokba. Ő 1925-ben, Berlin avantgárd és liberális alkotóktól hemzsegő központjában, a Rote Insel-ben hallott először jazzt, de alig talált hazájában olyan lemezeket, amik ezt a szokatlanul új zenét hordozták volna. Így tulajdonképen a jazz iránti szenvedély vezette őt Amerikába, a feketékkel szembeni pozitív előítélettel a szívében. És ez a kívülálló nézőpont fontos: bár manapság már vannak olyan esztéták, akik a Blue Note-borítókban a feketék tárgyiasítását látják, valójában mégiscsak
ezek a lemezek voltak az első, kézzel fogható objektumai annak, hogy a fehérbőrű amerikaiak is elismerték az afroamerikai kultúrát.
Alfred Lion és Francis Wolff (Fotó/Forrás: jazzinphoto.files.wordpress.com)
Alfred Liont hamarosan követte a Nagy Almába gyerekkori barátja, Francis Wolff fotográfus, akivel együtt Blue Note néven 1939-ben kezdtek jazzlemezeket megjelentetni. A blue note kifejezés egyébként a jazz jellegzetes hangjait, a szűkített tercet, kvintet és szeptimet jelöli. Kezdetben több grafikussal is dolgoztak, köztük John Hermansaderrel és Gil Melle-el. Ez a keresés már azt mutatta, hogy egyértelmű képi megjelenésre törekedtek. Végül 1956-ban találkoztak Reid Miles grafikussal és tipográfussal, akinek munkájával kialakult a végleges stílus:
a zene és a grafika között „a mennyben köttetett házasság”
– mondta Francis Wolff. Ezeknek a lemezeknek és borítójuknak nagyobb jelentősége volt, mint gondolnánk. A kiadó fénykorában a bebop utáni, a bluesból táplálkozó, szintetizáló új stílus, a hard-bop éra zenészegyéniségeit (Miles Davis, John Coltrane, Dave Brubeck, Sonny Rollins, Stan Keaton, stb.) hozta közös nevezőre, akiknek stiláris sokféleségük ellenére is egységes brandet is adott. A Blue Note 1955 és ’65 között kiadott lemezei ily módon a jazz klasszikus periódusának tárgyi letéteményeseivé váltak, még mielőtt a pop- és beatzene hatására háttérbe nem szorult a műfaj.
De vissza a borítókhoz. „Az egyik legmegdöbbentőbb dolog Wolff fotóival kapcsolatban, hogy azok gyakorlatilag garanciát jelentettek a lemez sikeréhez” – vélekedik Michael Cuscuna, a Blue Note későbbi producere.„Ezek a portrék halhatatlan hősökké változtatták a Blue Note-művészeket”
– tette hozzá. Reid Miles svájci betűs tipográfiai kísérletei pedig a 20. századi betűtervezés és grafikai dizájn fontos állomásait jelentik, a Bauhaus tipográfiai elveinek újragondolása révén a háború utáni ízlés úttörőivé váltak. Ezek a betűk időnként olyan hangsúlyosak lettek, hogy szinte a fotót is kiszorították a borítóról, például Joe Henderson In’n Out című lemezének borítója esetében, ahol a szaxofonosról készült portré csupán a pont volt az i-n. Lou Donaldson Sunny Side Up című albumán pedig már el is tekintettek a fotózástól, mert a tipográfia olyan jól sikerült, hogy azt az érzetet keltette, mintha a zenétől felemelkedtek volna a betűk. Mégis, nem ezekre a tipó-központú borítóra asszociálunk a klasszikus Blue Note-megjelenés kapcsán, hanem azokra, amiken Francis Wolff kifogástalan ösztönnel ragadta meg a zenész személyiségét, amit aztán Reid Miles tökéletes kompozíciós érzékkel keretezett és feliratozott.
Coltrane a Blue Train albumborítón elmélkedő, misztikus hős lett, Sonny Rollins elképesztően cool a Newk’s Time borítóján, Art Blakey pedig vad és féktelen zenei örömhajhász a The Big Beat borítóján.
És még sorolhatnánk. Olyan alkotókat is inspiráltak a hatvanas évek frissességét és szabadságát sugárzó Blue Note-kiadványai, mint Andy Warhol, aki egy egész sorozatot szentelt a borítók újraértelmezésének.
A képre kattintva galéria nyílik!
A Blue Note kiadó fénykora azonban leáldozott az alapítók életkorának előrehaladtával: 1966-ban a betegséggel küzdő Lion eladta a céget a Libertynek, Wolff pedig 1971-ben meghalt. A jazz eddigre rétegzenévé vált, és a kiadó új tulajdonosai üzleti megfontolásból a funky és a pop irányába tolták a repertoárt. A kiadó az 1981-as csődig régi szalagok kiadásával, nagysikerű felvételek újbóli megjelentetésével tudta fenntartani magát. 1985-ben azonban szerencsés csillagzat állt össze, amikor a kiadó a Manhattan cég szárnyai alatt újraéledt. A Blue Note zenei műhelyként is működésbe lendült. Néhány régebbi muzsikus – Stanley Turrentine, Jimmy Smith, Tony Williams – ismét a céghez szerződött, hozzájuk a fiatalabb korosztály képviselői - James "Blood" Ulmer, Michel Petrucciani, Bennie Wallace, Stanley Jordan, Bobby Watson – csatlakoztak. Mivel a jazz színképe a 80-as évekre sokkal gazdagabb lett, mint az ötvenes hatvanas években volt, ezért a kiadó lemezei sem mutattak többé olyan stiláris rokonságot, mint annak fénykorában. A Blue Note-mítosz ennek ellenére ma is él: a régi, legendás kiadványok mellett olyan művészek neve fémjelzi ma a minőséget, mint Joe Lovano, Lionel Lueke, Bobby McFerrin, Eliane Elias, Kurt Elling, Charles Lloyd, Patricia Barber vagy Kandace Springs.
Íme egy lejátszási lista Blue Note-felvételekből:
hírlevél
