Az improvizáció arcai – Az Oláh Krisztián Quartet új albuma a Fidelión debütál

A Crescendo című album itt hallgatható meg:

Március 19-én este két koncertet is adtál: kvartetted Crescendo című, új albumának premierjét követően még Nagy Emma Quintetjének tagjaként is felléptél, nagy sikerrel. Ráadásként mindez a Magyar Zene Házában történt, egy vadonatúj, mondhatni ismeretlen közegben.

Az új helyszín inspiráló légkört teremtett, nagyon jó adottságú koncertteremben játszhattunk. Olyan már előfordult, hogy több fellépés sűrűsödött egyetlen napba, de olyan azért még nem történt velem, hogy két ekkora projekt érjen össze. Mivel mindkettő lemezbemutató volt, és mindkét anyag zeneileg rendkívül összetett, mindez nagyon magas szintű koncentrációt igényelt, de szerencsére a koncertek közönsége remek volt, sikeresnek éreztem az estét.

Többen elmondták: változást érezhetünk az előző lemezedhez, az At The Back Of My Mind-hoz képest.

Főként a komponálás, az alkotás folyamatában éreztem ezt a különbséget, míg az első lemezen inkább a spontán, improvizatív módon született kompozíciók kerültek előtérbe, addig az új albumon több kompozíció formáját és hangzásvilágát illetően merészebb, kísérletezőbb voltam. Sokszor

a teljes kötöttség – részletesen kidolgozott, megkomponált zenei anyagok – és a totális szabadság között ingázik a lemez anyaga, ami valóban mutat némi kontrasztot az előző lemezhez képest.

A rögtönzésnek sokféle arcát igyekeztem megmutatni, egyes darabokban megpróbáltam a hagyományos téma-szóló-téma formát is megtörni. Van olyan kompozícióm, amelyben az improvizáció nem a darab legnagyobb formai egysége, hanem mintegy kötőanyag a fő témák között.

Az Oláh Krisztián Quartettel 2020-ban jelent meg az első albumotok, majd nem sokkal később zeneszerzést kezdtél tanulni a Zeneakadémián. Ez befolyásolta az új anyagot? Ráadásul már tanítasz is ott.

Előtte is foglalkoztam zeneszerzéssel. A legtöbbet kiskoromban, édesapámtól tanultam hangszerelésről és zeneszerzésről, és közben elvégeztem a Zeneakadémia jazz-tanszakát, de úgy éreztem, hogy tovább kell tágítanom az ismereteimet. A pandémia is közrejátszott: a 2020-as, első lezárások alatt kezdtem el újra klasszikusokkal foglalkozni, nagyon intenzíven gyakoroltam a darabjaikat. Manapság kevés az olyan jazz-előadó, aki ne lenne zeneszerző is egyben. Nagyon szeretném a komponálást magasabb szintre juttatni, ezért is vagyok büszke a második lemezre, a Crescendóra, mert érzem rajta, ahogy a Zeneakadémián tanultak átszivárognak a szerzeményeimbe.

A tanulmányaimban az is fontos, hogy közben megtanulok kérdéseket feltenni önmagamnak.

Amikor elviszem egy darabomat órára, nekem is kérdéseket tesznek fel róla a mestereim, és élvezem, ahogy gyarapodnak a kérdések, amitől egyre kimunkáltabbak, részletgazdagabbak lesznek a kompozícióim.

Zenész az egész családod. Édesapád, Oláh Kálmán remek jazz-zongorista és a Zeneakadémia tanára. Öcséd, ifjabb Oláh Kálmán, akinek a kvintettjében játszol is, szaxofonozik. Édesanyád zongoratanár. Áldás ez vagy átok?

Diplomatikus akkor lennék, ha azt mondanám, hogy ez nem nehezített semmit, de ez persze nem igaz. Amíg nem léptem ki a szakmába, gyerekként rendkívül inspiráló volt az a közeg, amiben felnőttem. Érdekes, talán pont konkrét tanácsokból és tanításból volt a legkevesebb, inkább kötetlen beszélgetések folytak köztünk a zenéről.

Mostanában kezdek rájönni, hogy mennyit tett hozzám az, hogy szinte öntudatlanul magamba szívhattam Bartók vagy Sztravinszkij műveit, mert édesapám hosszú éveket töltött a tanulmányozásukkal, és a lakásban egyfolytában szólt a zenéjük.

Ez hatalmas ajándék volt. Amikor kiléptem otthonról, és koncertezni kezdtem, akkor is rengeteg figyelmet kaptam, de ez is kétoldalú azért. A pozitív oldala a megmutatkozási lehetőségekben nyilvánult meg, másrészt szembesülnöm kellett a zenésztársadalom elvárásaival is. Szóval akadt némi munkám a hazai pályával, de az utóbbi néhány évben mondhatom, hogy már megérkeztem: hálás vagyok mindazért, amit otthonról kaptam. Ennek elfogadásához elengedhetetlen volt, hogy elérjek bizonyos dolgokat, így visszanézve, már könnyebben tudok levonni következtetéseket.

Oláh Krisztián (Fotó/Forrás: Hegyi Júlia Lily)

Zongoristaként már húszévesen magasra értékeltek, gondolok Montreux-re és a hazai díjaidra. Erre szokták azt mondani, hogy szép-szép, de mi van a csúcs után?

Talán ez volt a legnehezebb a pályám elején. Hogy sosem tudod kiszámítani, hogy mikor jönnek a nagyobb sikerek. 2015-ben hirtelen rengeteg díjat nyertem úgy, hogy nem is számítottam ezekre az elismerésekre. Az elkövetkező két-három év aztán azzal telt, hogy elfogadjam és megtanuljam a helyükön kezelni őket. Kettős érzést keltenek bennem: egyrészt hatalmas megtiszteltetés és fantasztikus visszajelzés, másrészt elindítanak egyfajta belső vizsgálódást is, hogy vajon tartok-e már itt, nem lett volna-e jobb egy-két év múlva… 2019-ben kezdtem el ezekről gondolkodni.

Miért pont akkor?

Káoszt éreztem. Jöttek a jó és persze a rossz események egymás után és nem találtam a helyem bennük. Akkor kezdtem el önismerettel foglalkozni, rendszeresen sportolni, úgy összességében egészségesebben élni. Rájöttem, hogy az éjszakázó bohém művész-élet nem az én pályám és azóta a sikereimet is sokkal reálisabban tudom kezelni.

Már tudom, hogy ha azt a szintet hozom, amit magamtól elvárok, és maximális energiát teszek bele egy projektbe, akkor az siker,

és ha ezen felül még a szakma vagy a közönség részéről is bármilyen díj érkezik, akkor az már csak hab a tortán.

A versenyeken a szólistáé a főszerep, mostani zenei pódiumaidat viszont a zenekarok határozzák meg. Szóval: kvartett vagy szólózongorázás?

Jelenleg a kvartett az a formátum, amelyben mind zeneszerzőként, mind szólistaként, mind kamarazenészként ki tudom fejezni magam. Azért szeretem ezt a formációt, mert tényleg minden oldalról meg tudom mutatni magam. 2016-ban volt lehetőségem egy szólólemezt felvenni, és abban az évben a versenyek is úgy jöttek ki, hogy szólistaként mentem mindenhova. Az is nagyon izgalmas, teljesen más, mint zenekarban játszani. Más elmélyülést és felkészültséget kíván.

Távlati terveim között szerepel, hogy egyszer még visszatérek szólistaként, amikor összegyűlt bennem annyi, kifejezetten szóló-zongorára szabható mondanivaló.

Hogy a teljes skáládat végigtekintsük: vokalistákkal is dolgozol.

Szerencsére rengeteg lehetőségem adódik énekesekkel dolgozni, és ahány énekes, annyiféle zeneiség ér el. Az biztos, hogy a zongora mint kísérő harmóniahangszer kiemelt szerepet kap az énekes mellett, de itt egy másfajta funkciót is betölt, mint mondjuk egy kvartettben. Ebben a felállásban több műhelymunkára van szükség, és a lényeg, hogy az énekesnőnek biztosítsuk azt a stabilitást, amiben ki tud bontakozni. Rendkívül izgalmas terep, most éppen Karosi Júliával, Nagy Emmával és Pálmai Pannával játszom a legtöbbet.

Rengeteg formációban játszol, ezek szerint nagyon sokféleképpen kell ezt tenned…

A hazai jazz-, illetve zenei élet egyik sajátossága, hogy aki itthon sokat játszik, az rengeteg projektben vesz részt, és sok formációhoz társul, aminek többek közt nagy előnye, hogy hatnak egymásra a különböző zenei stílusok. Rengeteget tudok meríteni abból, ha „sidemanként” valaki más zenéjét kell megtanulnom és megértenem. Ráadásul

ha valaki kitekint egy kicsit a jazz világából, akkor egy hihetetlenül színes portfoliót építhet ki, ami hozzájárulhat egy még sajátosabb, egyedi hang kialakulásához.

Mire készültök most, ezek szerint a kvartetteddel?

Április 30-án, a nemzetközi jazz napon a Budapest Jazz Clubban játsszuk majd az új anyagunkat. Erre az alkalomra két fantasztikus angol szólistát, Ryan Quigleyt (trombita) és Paul Booth-t (szaxofon) hívtunk meg, ráadásul kiegészülünk Schreck Ferenc harsonással és Szabó Dániel Ferenc dobossal, szóval egy giga-produkcióval készülünk. Ez egyébként nagyon halványan már előrevetíti a 2023-as év projektjét is, amikor a TRYPL Horns nevű angol fúvós-trióval bútorozunk össze, és készítünk egy közös lemezt. A következő fél évben még a Crescendo lesz a fókuszunkban, ezt nyáron több fesztiválra is elvisszük, illetve ősszel a Magyar Rádióban is eljátszhatjuk újra, Lukács Miklóssal.

Az Oláh Krisztián Quartet (Fotó/Forrás: Hegyi Júlia Lily)

Azt nem is kérdeztem még, hogy miért az a címe, hogy Crescendo? Zeneileg erősödést jelent, de mintha a személyes dinamikád változását látnám inkább mögötte…

Ez inkább egy személyes érzés, természetesen, de ha valaki zeneileg szeretné visszafejteni, a lemezen is talál olyan produkciót, amire ez jellemző. Picit a lázadásomat jelképezi, hogy az egész albumon inkább egy diminuendo (zenei halkulás – a Szerk.) érhető tetten. Azért gondoltam, hogy ez lesz a cím – elvonatkoztatva a zenei jelentésétől –, mert az utóbbi két évben mindent intenzívebben élek meg.

Rengeteg inger vesz körül és ezekből egyre több válik insprirációvá, és ebben a folyamatosan erősödő környezetben próbálom megtalálni azt az utat, amit követhetek – erről szól a lemez.

A lemezhez videó-sorozat is készül, amelyben kommentálod az egyes számokat, a Facebookon lesz majd elérhető. Ez elég különös, mintha egy bookletet adnál a közönségnek.

Bizonyos értelemben régi vágásúak vagyunk, mert kis példányban ugyan, de nyomtattunk is a lemezből, amihez készítettünk egy igazi bookletet is. Zenehallgatóként én nagyon élvezem, hogy ha közben elolvashatom, hogy mit gondolt a szerző vagy egy zenész hogyan vélekedett az albumról. A videóink célja is az volt, hogy betekintést nyújtsunk, kedvet csináljunk. Mindössze 3-4 percesek, amelyekben néhány érdekességre hívom fel a figyelmet, előkerül néhány zenei fogalom és egy-két személyes történet. Igen, mintha egy konferálással kevert CD-kísérő lenne. Izgalmas volt a projekt, és most izgatottan várjuk, hogy mit szól majd hozzá a közönség.

Meglepődnék, ha így lenne, de az előbbiek alapján felmerül: régi vágású vagy?

Érdekes, jómagam is sokat gondolkodom ezen.

Él egyfajta „von Haus aus” konzervativizmus bennem művészeti értelemben, amit nem tudok és nem is szeretnék levetkőzni.

Ez többek között azt a lehetőséget adta meg nekem, hogy zenetörténeti értelemben kronologikus sorrendben tanuljak meg játszani. A 12 és 19 éves korom közti időszak a régi, nagy mesterek tanulmányozásával telt el, és ez hihetetlenül biztos alapot nyújtott. A progresszió szele tényleg csak az utóbbi két-három évben csapott meg, szerintem jókor. Szerencsésnek tartom magam, hogy miután sok mindent elsajátítottam a régebbi stílusokból, most lehetőségem van arra, hogy a kortárs művészet felé nyissak, és a mai kontextusban helyezzem el mindazt, amit a zenéről gondolok.