Jazz/World

Az önmagán gondolkodó zene

2019.12.24. 09:00
Ajánlom
Mi történik, ha szabadon engedjük a zenét és hagyjuk, hogy önmagát formálja? Zenei applikációk, melyek kellő érzékenységgel mutatnak rá a korszellem zsákutcáira, ugyanakkor mutatnak kiutat is belőlük.

A zene időnként furfangos, máskor nagyon is nyilvánvaló módon képezi le a kort, amelyben megszületik. Manapság, mikor a mindenhonnan felénk áramló információ egészpályás letámadást indított ellenünk, a zenében, mint kérlelhetetlen diagnosztában is feltűntek azok a tendenciák, amelyek egyszerre rögzítik a túladagolt információ okozta zavart, ugyanakkor felvázolják a lehetséges stratégiákat, amelyek mentén adaptálódhatunk a saját megváltozott befogadói szokásainkhoz. Kizárólagosságról azonban szó sincs. Az alábbi példák csupán egy kis szeletet jelentenek, közös pontként viszont mindegyikükben feltűnik egy név, aki nélkül napjaink zenéje biztosan egész máshogy festene.

Adrian Belew – Flux (2014)

Adrian Belew pályafutásának története legalább annyira lehetne egy tündérmese, mint egy különálló cikk témája. A Sweethearts nevű, feldolgozásokat játszó zenekarban játszó és épp rezsigondokkal küszködő gitárost egy véletlennek köszönhetően fedezte fel Frank Zappa 1977-ben, hogy aztán magával vigye a zenekarába, ahonnan David Bowie csábította el egy kabaréba, majd botrányba fulladó berlini este után. Bowie vele rögzítette a Lodger című albumot, amely az általa Triptichon-nak nevezett, a nagyközönség által csak Berlin-trilógiaként emlegetett sorozat utolsó darabja, aminek ugyanúgy Brian Eno volt a producere, ahogy a Talking Heads trilógiájának is, melynek utolsó darabján (Remain in Light) szintén Belew játszott. A Talking Heads után Robert Fripp hívására a King Crimson következett, és szinte követhetetlen mennyiségű session munka, Tori Amostól a Nine Inch Nailsig. Belew azonban nem szakmányban, esetleges hozzáadott értékkel dolgozó stúdiózenész, őt akkor hívják, ha egy összetéveszthetetlenül egyedi árnyalatra van szükség.

A MIDI-technológiát már a nyolcvanas években a falig toló, rendkívül invenciózus Belew a Zappával töltött időszakban is gondolkodott az életet utánzó zenén, de csak 2014-ben jutott el odáig, hogy ezt meg is valósítsa. A Flux nem egy album, hanem egy zenei applikáció, amely a szüntelenül változó információmozaikokból, szinte véletlenszerűen összeálló pillanatnyi valóságunkat igyekszik leképezni, hogy aztán a leképezésből leleplezés legyen.

Az applikáció minden elindításával nagyjából félórányi, folyamatos változó zenefolyamot generál, amely minden lejátszás alkalmával más.

Dalok, azok töredékei, konkrét zenei darabok, itt-ott felvett zörejek váltják egymást, néha talán túl sűrű egymásutánban. A Flux abszolút hitelesen rímelve a korszellemre, de pontosan ebből kifolyólag hoz létre egy olyan élményt, ami kínosan emlékeztet arra a koncentráció- és figyelemzavarra, ami nagyon is korunk sajátossága, és ami a pillanatok előzmény- és következménynélküliségéből fakadóan magának a pillanatnak az artikulálását is megnehezíti. Két dolog mégis fölhozható mellette: Belew vénája, hogy kétségbeejtő szépségű darabokat szórjon el egy ilyen, elsőre nyomasztóan hiteles zenei folyamban, valamint, hogy a Flux, ha a hallgató engedi, hogy kicsit a háttérbe vonuljon, úgy simul a környezetbe, hogy inkább csak ez a szépsége domborodik ki.

Brian Eno & Peter Chilvers – Bloom: 10 Worlds (2018)

A Bloom: 10 Worlds egyik legfontosabb jellemzője ugyanúgy a megismételhetetlenség, a soha vissza nem térés, mint a Flux esetében, ez azonban ún. generatív zene. A generatív zene lényege, hogy azt algoritmusok hozzák létre, amik vagy a felhasználó által megszólaltatott hangokat manipulálva, modulálva generálnak egy folytonosan változó hangfolyamot, vagy – mint a 2017-ben megjelent Reflection esetében – saját kútfőből, külső behatás nélkül teremtik azt meg. Fontos megjegyezni, hogy a Bloom: 10 Worlds ambient zene. Csúfolható muzak-nak, Eno esetében azonban sokkal inkább van szó funkcióhoz kötöttségről és arról a kölcsönhatásról, ami a zene és a tér között jön létre, amiben megszületik. A képletben ráadásul ott van a befogadó is, aki részt vesz az élmény megalkotásában, mindenekelőtt azzal, hogy saját maga számára is próbálja definiálni azt.

Eno érintettsége az ambientben annyira jelentős, hogy azt ő maga talált ki a hetvenes évek második felében. A technológiai hátteret jelentő szalagos késleltetési technikát már az 1978-ban megjelent, Ambient 1: Music for Airports előtt is használta három lemezen (No Pussyfooting, Evening Star, Discreet Music, előbbi kettő Robert Fripp-pel közösen), de ott még konceptuális háttér nélkül. A magát konzekvensen nem-zenész-nek nevező Eno számára az ambient egy lehetőség volt, hogy a zenét áthelyezze egy másfajta értelmezési keretbe, anélkül, hogy hagyományosnak tekintett értelmezés érvényességét tagadta volna, ahogy azt sem tagadta, hogy törekvéseinek voltak előképei – elég, ha Erik Satie bizonyos műveire, vagy John Cage esztétikájára gondolunk.

Eno kísérletei fortélyos módon szivárogtak aztán be a könnyűzenébe, mostanra pedig túlzás nélkül ő lett az utóbbi évtizedek egyik legmeghatározóbb zenei gondolkodója, aki ráadásul magán az alkotáson, vagyis a zenén keresztül gondolkodik a zenén.

A Bloom: 10 Worlds pedig úgy is különleges, hogy a magas tartományok többnyire bántóan élesen szólalnak meg, bármelyiket is válasszuk a tíz világ közül.

Travis & Fripp – I, II, III (2018)

Az Enóval közösen használt szalagos késleltetési technikát Robert Fripp egészen a nyolcvanas évek végéig használta a szólóelőadásain, Frippertronics nevén, majd a technológia fejlődése folytán ebből alakította ki a jóval összetettebb Soundscape-technikát amelynek segítségével valós-időben, rögtönözve hozhatók létre olyan zenei darabok, amikben egyszerre több gitársáv rakódik egymásra, utánozhatatlan hangzást eredményezve. 2007-ben kezdett el együtt dolgozni a különböző angol jazz és rock formációkból ismert, fuvolán, szaxofonon és billentyűs hangszereken játszó Theo Travis-szel, akitől szintén nem idegen a loop-technika használata, bár Fripp megfejtéséhez képest kevésbé összetett módon.

A duó készített másfél stúdiólemezt, emellett koncerteztek, főleg templomokban a projekt aztán, a Kng Crimson reaktiválódásával jegelve lett egy időre, 2018 nyarán azonban megjelent egy tripla lemezes kiadvány (Between The Silence), ami különböző koncertekről válogatott, valamint három applikáció, amelyek létrehozásában ugyanúgy Peter Chilvers segédkezett, ahogy a Bloom: 10 Worlds, valamint annak elődei (Bloom, Troupe, Scape) esetében. A három, egyszerű számmal ellátott applikáció azonban nem valódi generatív zene. Theo Travis és Robert Fripp fuvola-, szaxofon-, illetve gitársávjai látszólagos véletlenszerűséggel rakódnak egymásra bennük, megismételhetetlenül, ugyanakkor némi kiszámítottsággal, ami persze tejesen érthető, mert a duó zenéjétől, néhány rövid vadulást leszámítva, távol állnak a kakofón villongások.

A három alkalmazás leginkább egy-egy hangulatot akar megragadni, ehhez a duó teljes repertoárjának csupán egy szeletét használják fel,

de mivel jórészt improvizált zenéről van szó, a merítés így is elég nagy ahhoz, hogy a gyakrabban előkerülő motívumoknak is mindig egy másik, újabb árnyalata domborodjon ki, mivel a sávok kombinációi folyton változnak.

Az ilyen és ehhez hasonló applikációk természetesen nem jelentik a zene kizárólagos jövőjét, ugyanakkor nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zene reagál a befogadói attitűd változásaira, és arra, hogy ellentmondásos módon egyszerre szenvedünk az információ folyamatos megvonásától és annak folyamatos túladagolásától.

(A fejlécképen Brian Eno 1973-ban, fotó: Michael Putland / Contributor / Getty Images)

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

Az első önarckép, amely tükrözte Van Gogh elmeállapotát

Vincent Van Gogh munkásságának vezető szakértői igazolták, hogy az oslói Nemzeti Múzeum gyűjteményében található önarcképet valóban a holland mester festette. A különleges alkotás 1889-ben készült, mikor a művész pszichózisa miatt többször is kezelésre szorult.
Klasszikus

Generációk csellista példaképe: 75 éves lenne Jacqueline du Pré

Tragikusan fiatalon hunyt el, de egyetlen évtized alatt beírta nevét a legfontosabb modern előadóművészek közé. Jacqueline du Pré inspiráció sokak számára ma is, egykori hangszerén pedig magyar művész játszik.
Klasszikus

Egy nő nem csupán a gitárját tudja behangolni, hanem akár zenét is írhat

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a nők legalább annyira értenek a zenéhez, mint a férfiak. De milyenek a lehetőségeik, és mennyi terük van alkotni? Erről kérdeztük Barna Emília szociológust.
Könyv

A Tüskevár írója volt gazdatiszt, de uszálykísérő, patkányirtó és napszámos is

Bár elsősorban ifjúsági és "állatregényíróként" emlegetik, még utóbbi köteteiben is - csak úgy mellékes könnyedséggel - zseniális emberábrázoló. 1900. január 25-én született Fekete István író.
Jazz/World

Visszakapta az ellopott hegedűjét Lajkó Félix

Sajtónyilvánosság előtt kapta vissza ellopott hegedűjét Lajkó Félix január 23-án, csütörtökön, Újvidéken.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

A Pisztrángötös jazzköntösben – Maria João a BMC színpadán

Úszónak készült, de ma már a hangok hullámain evez hatalmas magabiztossággal Maria João, aki január 28-án az Ensemble Darcos kamarazenekarral közös, legújabb lemeze, az Agora muda tudo (Most minden megváltozik) anyagával, és Schubert Pisztrángötösével ünnepli a portugál kultúrát a BMC Koncerttermében.
Jazz/World hegedű

Visszakapta az ellopott hegedűjét Lajkó Félix

Sajtónyilvánosság előtt kapta vissza ellopott hegedűjét Lajkó Félix január 23-án, csütörtökön, Újvidéken.
Jazz/World hír

Világszínpad? – Zenei felkészítő magyar zenekaroknak 

A magyar zenészek, énekesek és zenekarok többnyire a műsorra helyezik a hangsúlyt, ez viszont már közel sem elég az ismertség eléréséhez. Ebben segít a Hangvető, a Halmos Béla Programiroda és a Hagyományok Háza ingyenes zenei felkészítő workshopja, amit a budapesti Womexhez kapcsolódóan szerveznek.
Jazz/World bmc

Francia barátaival közös koncerten játszik Ávéd János

Az elismert magyar jazzszaxofonos zenekara, az Ávéd János Balance két francia formációval, a D.U.O.-val és a REVERSE-zel mozdul ki a műfaji keretek közül: január 25-én az Opus Jazz Clubban kép és hang szenvedélyes, szoros házasságát kötik meg performatív estjükön.
Jazz/World ajánló

Micheller Myrtill örökzöld swingdalokat énekel a Müpában

The Great American Songbook címmel ad koncertet Micheller Myrtill a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben január 24-én.