A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a Dunaújváros-Budapest tengelyen – a srácok korábbi gimnáziumi zenekarának romjain – alakult Quimby már az évtized közepén az egyik legsikeresebb hazai klubzenekar volt, aztán azzal, hogy két saját kiadású lemez, pontosabban egy kazetta (A Sip Of Story) és egy lemez (Jerrycan Dance) után nagykiadóhoz igazolt, és az akkoriban több alternatív zenekart is bevásárló Polygramnál megjelent Majom-tangó című lemezzel (bár azon még szerepelt néhány angol nyelvű dal, a Quimby korábban ugyanis kizárólag angolul énekelt) átváltott magyarra, nem csak egyfajta identitásváltáson ment keresztül, de szintet is lépett.

Az első teljesen magyar nyelvű lemezével, a Diligrammal („Diligramm, kiadja a Polygram” – hangzott a korabeli rádióreklám) a zenekar már minden közepesebb és nagyobb budapesti játszóhelyet megtöltött és vidéken is egyre sikeresebb lett. A Hol volt, hol nem volt című klipes dalt (a videót a későbbi játékfilmrendező Antal Nimród készítette) ronggyá játszotta a hazai klipcsatorna, a Z+, és tulajdonképpen várható is volt, benne is volt a levegőben, hogy jön a még nagyobb, a valódi, nagy áttörés.

73 (Fotó/Forrás: quimby.hu)

És az meg is érkezett az Ékszerelmére című lemezzel. Az album nem csak a Quimby akkori lendületes, zaklatott, bohém, elszállt, akkor még bájosan szétesett belvilágának pontos dokumentációja, de az ezredforduló előtti, a körüli Budapest hangulatait is magán viseli, a modernizálódó, egyszerre gyorsuló és elidegenedő, de közben rettentően fűtött, éppen leginkább a partikultúrában pörgő város színét és visszáját.

Angyal (sőt, méreten aluli angyalok!), ördög (és az ördög magyar hangja), kobold, gyönyörű android, bárpult, szúrós szagú aldehid, műköröm és műanyag gomb, a Hold, a háztetőn végighúzott szív, valamint

és így tovább – az alapértelmezett Kiss Tibi-bestiárium és -toposzrendszer a maga teljességében felvonul a lemezen, plusz a nem kevés idézhető és idézni való fordulat.

„Amúgy más dolgunk se volt, mint zenélni, zenét hallgatni, bulizni. Sülve főve együtt voltunk, folyamatosan próbáltunk. Szeretem ezt a lemezt, mert tele van ötlettel. Az is igaz, hogy mai aggyal sokkal okosabban vennénk fel és sokkal állatabbul is szólna. De az akkor volt, most meg most van” – mesél Balanyi Szilárd a lemez készítéséről, „Arra, hogy pontosan hogyan kezdtünk neki, nem emlékszem. Arra igen, hogy a Pedofíling és az Olé zenei alapja már korábban megíródott, mert azt Tibivel ketten az Az ördög éve című Réz András darabhoz írtuk, aminek ezek voltak a nyitányai az első és második felvonásban. 1999 nyarát Gerdesits Faszival kettesben töltöttük az első pesti lakásomban, ahol előkészítettük az albumot. Rengeteg témát, dallamot rögzítettünk és vadásztunk a jó dobhangokra. Én így, ennek a lemeznek a munkálatai alatt ismerkedtem a számítógéppel.”

Sziget 25 (Fotó/Forrás: quimby.hu)

Igen, a számítógép: az Ékszerelmére azért eléggé másképp szól, mint az, amit a Quimby addig csinált. A dalokban akkor újnak és különlegesnek ható „gépi” megoldások ülnek a hangszeres zene alatt, vibrálnak közöttük; az elektronikus tánczene hatásai, hiphop-grúvok, a pszichedelikus elszállásokra rásegítő effektek. „Abban az időben nyakig benne voltunk a zenehallgatásban” – meséli Balanyi. „Herbie Hancock elektronikus albumaitól a parti-zenéken keresztül mindent hallgattunk. Éppen ezért szerettük volna frissíteni a hangzást, és tettük is, amennyire az akkori tudásunk engedte.”

Most, a 20 éves évfordulón a Quimby – szokásával ellentétben, hiszen a zenekarnak amúgy nem kenyere a nosztalgia, nem is éltek eddigi pályafutásuk során ilyen gesztusokkal – turnéra viszi az Ékszerelmére albumot. „Azt mi is éreztük, hogy ez egy mérföldkő a zenekar életében, ezért ezt a lemezt hajlandóak vagyunk megünnepelni a közönséggel. Más lemezzel nem csinálnánk ezt, de az Ékszerelmére kivétel” – mondja a zenész. A koncertkörút már elindult, Szilárd szerint „nagyon jól működik, nagyon jó és érdekes érzés ezeket a dalokat élőben előadni. Visszahoz valamit a múltból, ami jó, lendületes és bizsergető.”

A végére pedig már csak egyetlen, az obligát zárókérdés marad: milyennek tűnik mai füllel (vagy fejjel?) az Ékszerelmére. „Pont olyannak, amit ma jobban csinálnék” – mondja Balanyi és ezzel az önreflektív gesztussal valamennyire el is üti a nosztalgia élét.