Az RCA Victor 1966-ban jelentette meg a The Popular Duke Ellington című albumot, amely sem nívóban, sem hangütésben nem különbözött a többi ismert nagyzenekari Ellington-lemeztől, vagyis igényes, ugyanakkor szórakoztató jazzt kínált, bizonyítva, hogy népszerűség és magas művészi színvonal nem szükségszerűen egymást érvénytelenítő fogalmak. Ha a zenei tartalmat nézzük, a dupla Dresden CD-n (ECM 2100/01), illetve a budapesti hangversenyen hallható Jan Garbarek Group produkcióját is bátran illethetnénk a "popular" jelzővel. Ugyanis miután hosszú utat tett meg a norvég szaxofonos korai albumainak világától, eljutott oda, ahol ma tart: eddigi életművének egyetlen szakasza sem volt, amelyben ennyi engedményt tett volna a populáris-divatos stílusjegyeknek, mint jelenlegi zenekarával teszi. A Dresden és a koncert arról árulkodik, hogy míg az első pályaszakaszhoz tartozó lemezeken a '60-as évek modális és free szaxofonozási hagyományai ötvöződtek az ifjú skandináv művész formabontó zenei elképzeléseivel, addig a mai Garbarek zenéjének egyetlen viszonyítási pontja saját, 20-25 évvel ezelőtti muzsikája. A szaxofonos régi előadói receptjeit próbálgatja újra a színpadon, de miközben megragadja lelkünket a kristálytiszta intonálás és a sokszor melankolikus dallamvilág, a hangszerelés újításai és a korszellemnek tett engedmények nagyban rontják az összképet.
A jelenlegi kvartett két tagja, Rainer Brüninghaus zongorista és Trilok Gurtu dobos-ütős a régi időkből Garbarek mellett maradt kísérő. A teljesen új minőséget Yuri Daniel basszusgitáros jelenti, aki az elektromos bőgőn játszó és mindenképpen egyedi hangú Eberhard Webert váltotta a csapatban. Úgy érzem, az új tag és az új hangszer egyben teljesen új minőséget is vitt Garbarek zenéjébe: Weber egyrészt a zene európaiságát erősítette, ugyanakkor harmóniában zenélt a ritmusszekció "egzotikus" elemével (Nana Vasconcelos és félig-meddig Manu Katché, illetve Marilyn Mazur ütősjátékával) is, mintegy hidat képezve európai és nem-európai stílusjegyek között. Yuri Daniel belépésével ez az egység felbomlott: az együttes individuális szólamokra töredezett, melyek csak percekre találkoznak valamiféle összhangban, különben élik a maguk külön életét, s a hiányzó harmóniát bravúrosnak szánt, alkalmasint zavaróan hosszú hangszerszólókkal igyekeznek pótolni. Daniel és részben Trilok Gurtu szólói ráadásul a koncepció és a rögtönzési kedv hiányát is mutatták az esten. Időnként bajosan lehetett eldönteni, a muzsikus improvizál vagy próbál éppen. Mindez még bele is férne egy jazzkoncert hangulatába, ha a szóló logikusan illeszkedne az általános zenei elképzelésbe, illetve szervesen következne az előzményekből, valamint nem tenné túlságosan próbára a hallgatók türelmét. A basszista és az ütős azonban a haknifellépések gyakorlatának megfelelően végtelenbe nyúló virtuóz magánszámokkal ütötte el az időt, máskor pedig a kvartett két-két tagja biztos sikerrel kecsegtető bravúr-duókkal helyettesítette a tartalmilag mélyebb ensemble-játékot.
Aki emlékszik még a Garbarek Group régi budapesti koncertjeire vagy a külföldi tévécsatornákon közvetített hangversenyeikre, tudhatja, hogy kompakt produkciókkal járták a világot, semmit sem bíztak a véletlenre, az előadások minden hangja alaposan kigyakorolt volt. Pat Metheny színpadi fellépéseihez hasonlóan Garbareknél az imponáló hangszeres tudást a négy zenekartag mesteri összeszokottsága egészítette ki. A mostani, populáris Garbarek előadásában már nem érezhető ugyanez, viszont Yuri Daniel megjelenésével funky groove-os fragmentumok kezdték tarkázni a nordikusan hideg számokat, vagyis olyan minőségek kerültek egymás mellé, amelyek még a legképzettebb jazz-alkimista vegykonyhájában se elegyíthetők.
Kalózfelvétel a koncertről
Mindig is úgy éreztem, Rainer Brüninghaus a Garbarek-kvartett (és a nagyobb formációk) leggyengébb láncszeme. Brüninghaus régebben elsősorban kiszolgáló billentyűs játékosnak mutatkozott, aki szintetizátor-effektekkel járul hozzá a tipikus Garbarek-soundhoz. A mostani koncerten nagyobb szerepet kapott, mint korábban. Akusztikus zongorán klasszikus képzettségű szólistaként játszott, szintetizátoron azonban ő is alkalmazkodott a modern, részben retro groove-os hangzáshoz, ami persze éppoly idegennek hangzott e kompozíciókban, mint Daniel pattogós basszusgitár-soundja vagy Trilok Gurtu afro hilife-hangulatokat indiai etnojazz-effektusokkal és a Laswell-iskola funk-sémáival keverő bűvészkedése cinekkel, csörgőkkel, vödörrel és vízzel.
Az évtizedek során Jan Garbarek több hajlandóságot mutatott zenéjének megújítására, mint az ECM kiadó másik nagy sztárja, Keith Jarrett. Ráadásul időről-időre sideman-szerepeket is vállalt (például Gary Peacock, Charlie Haden, L. Shankar, Zakir Hussain és Manu Katché lemezein) - ezek szintén öregbítették megérdemelt hírnevét. Változtatásai azonban saját stílusát nemigen érintették. Napjainkban is a jól ismert északi mélabú határozza meg darabjait, s az újabb kompozíciók introvertáltságán az se változtat, hogy a zenészek némi humort is csempésznek az előadásba - egy olyan minőséget, amely korábban szinte teljesen hiányzott Garbarek előadásaiból. Ám úgy tűnik, a szaxofonos stílusmágiája mára részben hatástalanná vált. A zene se bűvöli el annyira a hallgatót, mint évtizedekkel ezelőtt, de a funky ritmustöredékek beszüremlése ebbe a skandináv hangzásvilágba végképp megtöri a varázst.
Jan Garbarek Group
2010. december 6. 19:30 - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
hírlevél
