Fidelio: A Jazz And The City című, néhány éve megjelent lemezeden, valamint több régebbi munkádon a rögzített formák mesterének mutatkozol, aki mintha a komponáláshoz képest másodlagos fontosságot tulajdonítana a szabad improvizációnak. A Jazz On Stage viszont olyan darabokat is tartalmaz, amelyek épp fordítva, a magát mindenekelőtt a rögtönzésben kifejezni tudó klarinétost idézi elénk. Valóban létező kettősség ez a zenédben?

Dudás Lajos: Látom, hogy a téma kisebb magyarázatot kíván. Egy Bernstein-, egy Gershwin- vagy egy Richard Rodgers-szerzemény gondos és felelős előkészítést kíván. A cél az, hogy egy zseniális szerzemény minőségének megfelelő improvizációt, vagy mondjuk inkább így: variációt kapjon. A legjobb példa erre Stan Getz, aki a témákhoz rögtönzött – vagy talán előkészített – kis remekműveket kapcsolt, és nagy mesterhez méltóan, magabiztosan kijelentette, hogy improvizálásában egyetlen felesleges hang sem található.

Igazság szerint a szabad improvizáció sem olyannyira szabad, ahogy talán sokan gondolják, hiszen a játékos magányos gyakorlása közben "kitalált" frázisait előbb-utóbb színpadra, lemezre viszi, rögzíti. Más alkalommal, hangulattól függően, nekiszaladok egy számnak, abban a reményben, hogy improvizációm a kívánt minőséget éri el, azaz a téma és improvizáció egységet képez. Néha sikerül – boldog, elégedett pillanat! Ha kell, tudok erre konkrét példával is szolgálni... A kettősség tehát létezik, de gondolom, nem csak az én zenémben.

F: Aki nyomon követi tevékenységedet, tapasztalhatja, hogy a legszorosabb munkakapcsolatot Philipp van Endert német gitárossal alakítottad ki az évek során. Mostani CD-den is ő az egyetlen, aki mind a kilenc számban közreműködik rajtad kívül. Hogyan alakult ki ez a művészi együttműködés, illetve a nem éppen gyakori klarinét-gitár duógyakorlat?

DL: Philipp a 90-es évek elején jött vissza Bostonból, ahol elvégezte a Berklee-t. Düsseldorfban meghallgattam – amúgy édesanyja kérésére, hogy támogassam fia első lépéseit a szakmában -, és amit hallottam, nagyon meggyőző volt. Egy kitűnően képzett, még nem elrontott fiatal zenész állt előttem, éhezve arra, hogy tanulmányai végeztével színpadra kerülhessen. Ehhez még az is hozzájött, hogy a különböző szintetizátorok szinte kimeríthetetlen hangzásvilága klarinéttal párosítva rendkívül izgalmas eredményt ígért. Ebben az időben egy jó 10 évig tartó free periódusom végén jártam. Zsákutcában éreztem magam, a lehetőségek kimerítése után kezdett untatni a zeném. A közös munka tehát nálam is új fejezetett nyitott, gyümölcsöző és változatos maradt kezdete óta. Lehetővé teszi a szabadabb kicsapongást, ha éppen arra van vágyam, vagy a szigorúbb, jazzes elképzeléseket.

F: Külföldi pályádat, egyben szólókarrieredet egy Bach-interpretációlemezzel kezdted. Ma is vonz klasszikus európai zene és jazz kombinálása, vagy elfordultál már e próbálkozásoktól? A Jazz On Stage-en például nincs semmi nyoma e két zenei világ közelítésének. Vagy mégis, csak a rejtett zenei utalások között kellene tudni jobban olvasni?

DL: E kérdések megválaszolásához egy alapvető megállapítás szükséges. Jazzmuzsikus vagyok, inspirációs forrásom az afro-amerikai jazz. Jazzről beszélhetünk, ha a zene túlnyomó része jazzkarakterisztikus elemeket tartalmaz: artikulációban, frazírozásban, ritmusban, harmonizálásban, hangzásban, timingban, feelingben... Amikor visszaszorulnak ezek az elemek, a zene elveszíti jazzes energiáját, és gyenge pszeudo-kortárszenévé válik. Ez érvényes a népzene/jazz viszonyára is. Sok jazzel foglalkozó zenész meg van győződve róla, hogy minden stílusban otthonos: jazzben, klasszikus zenében, népzenében... és hogy mindent összekeverhet, tisztelet és alázat nélkül mindenbe belekapkodhat büntetlenül. Sajnos azonban nem így van, ez a mutatvány csak egy maroknyi zenésznek sikerül! Mindenestre közepesen interpretált klasszikus zenéből soha nem lesz jó jazz, de fordítva sem. Az én Bach-interpretációm egy jazzes, az előbb említett jazzkarakterisztikus elemek és a könyörtelen, szünet nélküli Bach-dallamvezetés párosítása. Számomra Bach mindig fontos volt. Még ma is, ha gyakorlásra kell kényszerítenem magam, Bach-hegedűszonátákat és -partitákat játszom, természetesen klarinéton!

F: Érzésem szerint az új CD egyik legizgalmasabb vállalkozása a Kukeri Dance című hosszabb szerzeményed klarinét-gitár-ütős trióra. A darab négypercnyi ütős-improvizációval kezdődik, s a szám a negyedik percben belépő klarinét hangjaitól kezd "színt váltani": a sötét, baljós árnyalatok kivilágosodnak, kifényesednek, s a végén már vidám, népies tánczenét hallunk. Úgy tudom, a kukeri egy tradicionális bulgár népi rituálé, melynek során a fából készült állatmaszkokat viselő felvonulók elűzik a falutól az ártó szellemeket. A szerzeményedet valóban ez a szellemiség, vagy inkább csak a kukeri rituálé mint látványosság inspirálta?

DL: Így van, a Kukeri Dance az állatmaszkos figurák táncát, egy atmoszférikus, rejtélyes bolgár népzenét stilizáló szerzemény. Néha óvatosan hozzányúltam a nehéz, bonyolult ritmusú balkáni zenéhez. Feleségem bolgár, évekig játszottak velem bolgár zenészek. Megcsodáltam őket, ahogy a páratlan ritmusokat uralták. Többször próbára tettem nejemet is 11/8-os, vagy hasonló, értelmetlen ritmusokkal. Néhány másodpercen belül tudta a taktuskezdést – igaz, balett-táncosnő volt. Ebbe a közép- és nyugat-európai zenészek beleizzadnak, de hát nem is csoda, hiszen egy részük még a 4/4-del sincs egészen tisztában. Mindenesetre ajánlatos lenne, hogy népzenét népzenészek játsszanak és a jazz-zenészek inkább jazzel foglalkozzanak.

F: A CD-n az említett Kukeri Dance-en kívül mintha a Pege-Dudás-féle Toledo tartalmazná a legtöbb népzenei elemet. Hogyan gondolkodsz ma jazz és népzene kapcsolatáról?

DL: Ez egy spanyolos hangulatú darab. Egy amerikai kritikus azt hitte, hogy Chick Corea Spain című szerzeményét hallja. A népzene problémája durván így foglalható össze: ha hallottál egyet, hallottad mindet. Hál' Istennek gondoskodtam a jazz megfelelő arányáról. Amikor Pege Ali meghallotta e szám egy korábbi felvételét (1994-ből), megjegyezte: "Ezt én írtam? Nem ismerem meg, nagyon megváltoztattad...".

A jazz és a népzene kapcsolatában semmi újdonság sincs, egy évtizedekre visszavezethető, gyümölcsöző kapcsolat, feltéve hogy mértéktartó és ízléses. Újdonság talán a jazzben teljesen hasznavehetetlen hangszerek megjelenése, például a gadulkáé, a cimbalomé, a furulyáé... ezek mind igazi jazzellenes hangszerek. E témával mar a ’60/70-es években foglalkoztunk, pl. Michal Urbaniak, Milcho Leviev, Jiři Stivin és jómagam is. Elég a Párizsban készült Juxoli CD-re utalnom! Ez egy tökéletes ethno-produkció, jelentős jazz-súlyponttal. Ez sem csoda, hiszen a résztvevő zenészek Észak- és Dél-Amerikából, Kamerunból, Franciaországból, Magyarországból és Németországból származnak...

A jazz a legtürelmesebb, legjobb indulatú műfaj, majd’ mindent magába olvaszt, de értékét, profilját veszti, ha túlságosan felhígítják. A túlfűszerezett paprikás csirke ehetetlenné válik, a túl sok népzene a jazzt élvezhetetlenné teszi, azaz se jó jazz, de még jó népzene sem lesz belőle. Lehet, hogy az már "world music", ha a jazz-zenész az öreg román parasztot színpadra vonszolja és megénekelteti? Hol a határ? A kevésbé tájékozott jazzkedvelőnek irányt kell mutatni, és valamilyen meghatározásra is szüksége van, különben teljesen eltéved. Amikor én elkezdtem jazzel foglalkozni, az érdeklődő tudta, hogy Benny Goodman vagy Charlie Parker jazzt játszik, Lakatos Sándor zenekara pedig népzenét, illetve cigányzenét.

Ha minden a nagy jazzkategóriába kerül, akkor csak kétfajta definíció lehetséges: jó jazz vagy rossz jazz. Sonny Rollins kétségtelenül az első kategóriába tartozik, és például a szerb fúvósbanda a másodikba. Egész biztos, hogy utóbbi, kitűnő muzsikusaival klassz zenét játszik, ne értsd félre, de miről beszelünk? Ha jól emlékszem, jazzről van szó. És a fiúknak finoman szólva fogalmuk sincs a jazzről. Tehát megengedhető velük kapcsolatban a kérdés: mit keresnek egy jazzfesztiválon? A népzene megfojtja az európai zenét, a kelet-európai zenészek komoly részét. Ehhez jön még, hogy majd’ mindenki, aki egy hangszert kézbe vesz, Bartókra hivatkozik.

Nézek egy beszélgetést a bolgár TV-ben. Valaki meglehetősen keserűen kifakad: mindegy, hogy mit néz/mit hallgat TV-ben/rádióban, pop, jazz, reklám, rock, komolyzene... minden népzenével van átitatva. Kialakult egy kibírhatatlan "csalga muzik" (ez egy nagyon pejoratív kifejezés, kb. annyit tesz, mint "bunkó-zene"), és, folytatja az illető a tévében, ha rajta múlna, betiltaná. Más: a nyugatnémet rádiónak egy egész éjszakás egyenes adása volt a berlini jazzfesztiválról. Négy órán keresztül kínoztam magam a rádió mellett, csodára várva. A négy óra alatt még két taktus jazzt sem hallottam. Az est csúcspontja egy fesztivál-látogató megjegyzése volt: "a jazz nem érdekel, abban a reményben jöttem, hogy talán arab zenét hallok". Na, szervusz! Ez az eredménye az intellektuális, "the European way" parolának?

De mi is volt a kérdés? Aha, jazz/népzene... próbálgatom megszabadítani magam az ethno-terrortól, sajnos nem mindig sikerül, nem tudok kibújni a bőrömből... Kielégítő ez a válasz?

F: A lemez végére került három kompozíció, a Vehicle, a Walk In The City és az Autumn Leaves szinte pihentetőnek hat a Fountain című szerzemény után, melyet akár kortárs zenei műként is értelmezhetünk. Mindenesetre komplex hatást kelt, nekem például C. F. Meyer híres Der römische Brunnen című versét juttatta az eszembe, melyben a csodálatos római műemlék akár az élet sokszínűségének jelképe is lehet. A te zenédben is minden, akárcsak a versbeli kút vize, "árad és pihen" - "Und strömt und ruht". A szerző hogyan mutatná be ezt a bonyolult szerzeményt hallgatóinak?

DL: A Fountain példaszerűen tükrözi a címben rejlő programot – egy szökőkút játékait. Itt a kézzel fogható, illetve füllel hallható bizonyíték egy előbbi kérdésedre is, a téma és az improvizáció viszonyával kapcsolatban. Ez esetben egy szinte tapogatódzó improvizációval kezdek, egyenként, óvatos visszatartással bekapcsolódnak a hangszerek, a dinamika, a sound egyre sűrűbb lesz, végül a kollektív improvizáció egy ujjongó, atonális témában csúcsosodik ki. Tökéletesnek mondanám, ha nem az én munkám lenne...

Gyakran - egy produkción belül is - végrehajtok egy 90°-os stilisztikai váltást, és élvezettel gondolok a hallgató megdöbbent arcára. Egynéhány, mint mondod "szinte pihentető" szám után bumm! - egy atonális vihar! Ez problémát okozhat rádiósoknak,
hangversenyrendezőknek, de a lemezvevőnek is, aki megnyugodva vásárol, hiszen az első egy-két számba belehallgatott. Otthon aztán teljes a meglepetés! Jazzrádiósok néha ügyes megoldást találnak. A svájci rádió Apero című műsora három mainstream számot közvetített, a baden-badeni Jazz Nowban a Fountain, a Kukeri Dance és a Toledo volt hallható.

F: A klarinét az egyik legszebben szóló hangszer a zenetörténetben, s a jazzben is jelentős hagyományai vannak a klarinétjátéknak. Napjainkban viszont úgy tűnik, eléggé a háttérbe szorult a szaxofonokhoz képest. Hogyan látod hangszered helyzetét a mai jazzben?

DL: A jazz fő hangszerei a zongora, a szaxofon, a gitár és a trombita, mint dallamvezető hangszerek. Mostoha hangszerei a fuvola, hegedű, klarinét, kürt... talán, mert ezeken a hangszereken különlegesen nehéz jazzt játszani? A ’60/70-es években én is sokat szaxofonoztam, de valahogy éreztem, hogy a hangszer népszerűsége előbb-utóbb inflációs méreteket fog elérni. Úgy is lett! Manapság minden kis falu szaxofonkvartettekkel büszkélkedik, mert egyszerűen nincs elég jó bőgős, jó dobos.

F: Hogyan látod a jazz jövőjét? Kikről gondolod úgy a mai nemzetközi jazzszíntéren, hogy zenéjükkel befolyásolni fogják a műfaj jövőjét?

DL: Ha erre a kérdésre érvényes válaszom lenne, akkor Messiás lennék - vagy Miles Davis! Megnyugtató, hogy erre másnak sincs kielégítő válasza. De talán akad egy-két logikus gondolat. A műfaj 100 éve alatt elérte fejlődésének csúcsát. Egy Erroll Garner ritmikai, egy Bill Evans harmóniai zsenialitását, az ellingtoni vagy Stan Kenton-i fantáziadús hangszerelési szintet még egyszer elérni, sőt túlszárnyalni... sorry, ebben nem hiszek. A jelenlegi állapot inkább egy "negatív fejlődés" eredménye: az egyszerű, többnyire pentatóniára épülő gyermek-, altató-, pásztor-, vagy parasztdal soha nem fogja elérni egy Cole Porter-, egy Thelonious Monk-, vagy egy Horace Silver-song minőségét. Ráadásul, ha a primitív témát egy unalmas modális improvizáció, olcsó jazz-rockos ritmus követi, nem találom izgalmasnak.

A műfaj jövőjére szerintem a számos jazzintézet sincs pozitív hatással. A fiatal muzsikusok természetesen kitűnő képzést kapnak, a tananyag a világ minden részén kb. ugyanaz, ami egyrészt nem lebecsülendő, másrészt viszont hátrányos. A jazztanulás egy bizonyos fokig hasznos, de Lennie Tristano vagy Ornette Coleman soha nem lett volna igazán jelentős alkotó, ha jazzt iskolában tanult volna. Időnként megjelenik egy-egy érdekes személy, Esperanza Spalding, Brad Mehldau, James Carter... hogy aztán belőlük valaha is Lee Konitz vagy Albert Mangelsdorff lesz...? Erős kétségeim vannak. Mentségként hozzá kell tennem, hogy az "én időmben" még könnyebb volt valami "újat felfedezni", mint manapság. A rendelkezésre álló 88 hanggal - melynek egy része különben sem élvezhető, zongorán kívül más hangszeren nem játszható - a kíváncsi zenész már régen kipróbált minden akkordot, minden kombinációt.

F: Mikorra tervezed következő lemezedet, s eldöntötted-e már, milyen zenéket tartalmaz majd?

DL: Sajnos a zene - mindenfajta zene - teljesen elárasztotta piacot, köszönet az internetnek! Értéktelenné vált, egyre kevesebb ember hajlandó pénzt adni érte. Egy új produkció nem sietős, de lesz! A több mint ötven éves zenész-pályafutásomat összefoglaló dupla CD legjobb munkáimat tartalmazza majd, kiegészítve néhány ritkasággal és eddig nyilvánosság elé még nem került felvétellel. A 70. születésnapomra kívánom megajándékozni magamat és néhány, zenémet évtizedeken keresztül érdeklődéssel és jóindulattal követő jazzbarátot. Szóval még néhány évig türelmesen várnod kell....