- Könnyen felismerhető hang jellemzi a dobolásod. Ennek a tudatos kialakítása már tanulmányaid alatt fontos volt számodra vagy később, profi zenészként találtál rá?

- Nagyon korán, hat évesen kezdtem dobolni, a konzervatóriumba is az általánosnál korábban, tizenöt évesen kerültem be kivételes tehetségként. Így elég hamar bekerültem a mélyvízbe, Gadó Gábor, Szakcsi Lakatos Béla és Babos Gyula is hívott muzsikálni. Voltak persze álmaim dobokról. Egy cseh hangszeren, egy Trova dobon kezdtem játszani, és bár behangoltam, nem nagyon foglalkoztam a hangjával. Ezt egy Tama Royal Star követte, majd egy fekete Steve Gadd model, mert ez a dob volt akkoriban, amire mindenki vágyott. Kész csoda volt, hogy édesapám meg tudta venni nekem! Érdekelt a hangzás is: elsősorban az volt inspiráló számomra, ha hallottam valakit, akinek tetszett a hangja. Ilyen volt például az egyik példaképem, Nagy Karcsi, egy pécsi dobos, aki ma Skóciában él. Elcseréltem vele a Steve Gadd dobomat egy fehér Yamahára. Utólag persze rájöttem, hogy nem volt értelme a cserének, hiszen nem a dob minőségén múlott a jó hang, hanem azon, ahogyan játszott rajta. Azt gondolom, így, tapasztalati úton jöttem rá arra, hogy a hang az ember kezéből, a lelkéből fakad. Ezt valamivel harmincéves korom előtt, tehát több mint tizenöt év dobolás után ismertem fel. Amire még rájöttem, hogy egy dobosnak igazából a cintányér határozza meg jobban a soundját, és nem a dob test. Körülbelül tíz éve ezzel nagyon sokat foglalkoztam, aminek az eredményeképpen meg is találtam a számomra megfelelő cintányérokat. 

- Van napi rutin arra, hogy mit és hogyan gyakorolj? Vannak esetleg olyan gyakorlatok, amiket visszatérően előveszel, vagy a mindenkori feladataidra való felkészülés, amivel elsősorban foglalkozol? 

- A dobolásban, de talán minden hangszernél rendkívül fontos, hogy a tanulmányok elején az ember megfelelő hangszerbiztonságra tegyen szert. Vannak olyan gyakorlatok, amiket egészen a mai napig előveszek, ezek elsősorban a bemelegítést szolgálják. Egy dobosnak ezeket a kézrendbeli gyakorlatokat nagyon fontos csinálnia, a gyakorlatokat aztán én fejlesztettem tovább az évek során. Alapvetően már nagyon korán megszabtam magamnak, hogy a hangszeren milyen korlátaim lehetnek, később pedig a technikámra nem helyeztem hangsúlyt. Ma már csak a zenével foglalkozom: ha leülök a dobhoz, akkor számokat, sztenderdeket játszom. Mindezt metronómmal természetesen. Így alakul ki a rám jellemző hang.

- Zenekarvezető és dobos vagy egy személyben, hasonlóan a hardbop olyan nagyságaihoz, mint Max Roach és Art Blakey. Annak a stílusnak jellemzője volt a drive, azaz egyfajta dobközpontú, erős lüktetés, ezzel szemben a te zenekaraid sokszor kifejezetten lírai, melodikus hangvételűek. Az alkatodból fakad ez a fajta hangzás?

- Nagyon egyszerű az ok, engem dobosként általában swinget játszani hívnak. Nyitott ember vagyok, sokféle zenét játszottam már, de jellemzően mégis sidemanként swinget dobolok. Ha csak a dobolást nézem, akkor mind a kreativitást, mind a dinamikát vagy a végtagfüggetlenítést, de akár a technikát véve alapul ez a legizgalmasabb műfaj. Az egyik kedvenc dobosom, Brian Blade is kiemelkedően játszik swinget, miközben természetesen sok más műfajban is alkot. A Grouppal vagy az előző kvintettekkel azért mentem melodikusabb irányba, mert ennek éreztem a hiányát a pályámon. 

- Ez már az Of Course zenekart is jellemezte, ha jól gondolom...

- Pontosan. Az Of Course volt az előzménye ennek a fajta zenei hozzáállásnak, a Group sok szempontból ennek a folytatása volt. Az alapvető változás az volt, hogy bekerült a zenekarba az énekhang, amit én nagyon szeretek, mert a zenészek egyik legösztönösebb közlése az éneklés.

- Winand Gábor alapító tag volt a Groupban. Az ő közelmúltbeli távozása, jellegzetes hangjának nélkülözése mennyiben változtatta meg a zenekar hangzását?

- Megfordultak a szerepek a két énekes között. Szőke Niki vette át Gábor addigi szerepét, tehát ő improvizál. Az ő hangját egy fiatal zenész, a Kőbányai Zeneiskola tanára, Szakonyi Milán egészíti ki tökéletesen. Természetesen Hajdu Klára és Gábor másképp énekeltek, így a változás elsősorban az egyéniségek eltéréséből fakad, de érdekes módon a hangkép alapvetően nem változott meg.

- Az Always that Moment című lemezhez kapcsolható kvintettedben is két, azonos hangszeren játszó erős egyéniség, Dresch Mihály és Tűzkő Csaba állt a központban, hasonlóan a mostani két énekesre épülő zenekarhoz. Miért vonzódsz ehhez az amúgy nem túl gyakori felálláshoz?

- Azért, mert rendkívül izgalmasnak találom, ha két erős egyéniség, hasonló kvalitású zenész inspirálja az embert. Kísérő zenészként attól fejlődünk, ha alá tudjuk rendelni magunkat a szólistáknak, ezért természetesen szeretem a karakteres szólista egyéniségeket. Jelenleg az egyik leginspirálóbb művész, akivel dolgozom, Zana Zoltán: az ő személye, az, ahogyan együtt tudunk játszani, olyan élmény, mint a legnagyobb jazz zenészekkel muzsikálni. Érdekes véletlen, de pont előző héten játszottunk Budapest új jazz klubjában, az Opusban - nem a Grouppal - az Always that Moment második albumának anyagával. Zana Zoltán mellett - mivel Bolla Gábor jelenleg Németországban él - Bacsó Kristóf lépett fel velünk, és rendhagyó módon tenorszaxofonon játszott. Az ő kettősük is rendkívül inspiráló volt.

- Sokféle felállásban játszol, mindenhol ugyanazt a dobot és cintányérokat használod?

- Mindig jazz dobszetteken játszom, függetlenül attól, hogy milyen zenei környezetben muzsikálok. Al Fostert megkérdezték egy kurzuson, hogy miért nem használ nagyobb szettet, több tommal. Azt válaszolta, hogy épp elég nehéz már ezeken is játszani. Az olyan jellegű zenékben, amikben játszom, nekem is bőven elég egy kis szett ahhoz, hogy színesen és kreatívan doboljak. Mostanában a Gretch Catalinámmal lépek fel mindenféle szituációban, annyi különbséget teszek, hogy ha swingesebb zenét játszom, akkor nem viszem a kúp nélküli flat ride-ot, aminek elég kopogós hangja van. Az a populárisabb jellegű, nyolcados lüktetésű zenékhez való inkább. Eddig kizárólag Paiste cintányérokat használtam, volt is velük egy nem kizárólagos szerződésem, nemrég került azonban a hangszerparkomba egy Istambul tányér is. Van egyik másik dobom is, amit még Dubán Dezső készített, de azt féltem, nem szívesen viszem fellépni. 

- Ez az a hangszer, amit "Sárvári" Kovács Zsolttól vettél anno?

- Nem megvettem, csak a Zsoltinál láttam egy ugyanilyet. Beleszerettem és megkértem Dezsőt, hogy készítsen nekem is egyet - ez volt a legutolsó dob, amit csinált életében. Ehhez két felső tomot csináltattam, de az évek során már egyre kevésbé használtam mindkettőt. Azt hiszem, összességében kevesebbet foglalkozom a dobokkal, tányérokkal, mint általában a dobosok szoktak.

- Fel tudnád idézni, hogy mi a legjobb és a legrosszabb dolog, ami színpadon történt veled?

- Hál' Istennek jó élményéből rengeteg volt! Rossz élmény nem olyan rég volt sajnos, a Lamantin Jazz Fesztiválon, amikor leestem a színpadról. Rengeteg erősítő volt a színpadon, ezért a dobot teljesen a dobogó szélére kellett rakni: nem vettem észre, hogy a színpad mellé lépek. Másfél-két méterről estem le, de szerencsére semmim sem tört el. Volt egy olyan élményem, amit bár nagyon rosszul éltem meg, ma már jó rá visszagondolni. Lee Konitz-cal léptünk fel Pécsen, aki egy jazzlegenda. Dobolás közben néha hangokat adok ki - Keith Jarretthez hasonlóan, akiről azóta megtudtam, hogy hozzám hasonlóan járt Konizt-hoz -, és a koncert közben elég keményen rám szólt, hogy ezt ne tegyem. Egy pillanatra megfagyott a levegő, és természetesen ez negatívan hatott a játékomra. Rettenetesen elszomorodtam, visszafelé Budapestre a buszban magamba roskadva ültem. Az út felénél megkérdezte tőlem Lee, hogy miért vagyok annyira szomorú. Bocsánatot kértem tőle, amiért nyögtem zenélés közben és megkérdeztem, hogy rosszul érezte-e magát a koncerten. Erre azt felelte, hogy ha így lett volna, azt ugyanúgy szóvá tette volna. Pont ellenkezőleg, nagyon zeneinek tartja a játékomat, és már a koncertet megelőző felvételnél is feltűnt neki, hogy milyen jó velem játszani. Nagy kő esett le a szívemről, fontos pont volt ez az életemben.

- Meg tudnál nevezni egy vagy több albumot, amit meghatározó élmény volt elkészítened?

- Nemrég számoltam össze, és hihetetlennek tűnik, de több mint száztíz lemezen működtem közre. Igazán meghatározó volt az éppen említett Lee Konizt-cal felvett Trio Midnight-koncert lemez. Gadó Gábor összes közösen elkészített lemeze hasonló fontosságú, különösen az első, a Special Time, de a későbbi lemezei is fantasztikusak. Vukán Gyuri Pablo Neruda-átdolgozásokat tartalmazó lemeze, ahol Winand Gábor énekelt, szintén meghatározó jelentőségű, és az öcsém (Balázs József zongorista - a szerk.) első CD-je is ilyen. Azt gondolom, hogy itthon hosszú ideje ez a legjobb mainstream jazzlemez, ami megjelent. A saját albumaim közül természetesen az első, a Flybird különösen kedves számomra a már említett Always that Moments-ek mellett, és azt kell, hogy mondjam, az összes Group-album is. Valami miatt azok kivétel nélkül nagyon közel állnak hozzám. Nem tudnék köztük igazán különbséget tenni, bár a hatodik, amit édesanyámnak ajánlottunk a testvéremmel, érzelmileg talán a legfontosabb.

- Végezetül áruld el, ha lehetőség lenne rá, hogy találkozz egy zenésszel akár a múltból, akár a most élők közül, ki lenne az?

- Két ilyen van: Keith Jarrett és Charlie Haden. Mindkettőjükkel nagyon szeretnék játszani és beszélni is. Haden nemcsak bőgősként, de zenészként is igazi példakép. Sajnálom, hogy nem volt még alkalmam élőben hallani, többször éppen csak elkerültem őt különböző fesztiválokon. 

Életrajz:

Balázs Elemér zenekarvezetői karrierje két főbb szakaszra osztható: triójával, illetve kvintettjével három lemezt készített, 1995-ben a Fly birdöt, 1997-ben a My new way-t, majd 2000-ben a BMC gondozásában elsőként megjelenő Always that momentet. A Balázs Elemér Groupot 2000-ben alapította. A zenekar, amelynek tagjai a magyar jazz élvonalához tartoznak, megalakulása óta jelentős hazai eredményeket ért el, továbbá nagy sikerrel szerepelt több tekintélyes európai jazzfesztiválon. A Group egyéni hangzásvilágot alakított ki; ennek legfőbb jellemzői a dallamközpontúság és a különleges ritmika, amelyeket a férfi- és női hang érdekes kontrasztja tesz még színesebbé. 2002-ben az Around the world volt a debütáló albumuk. 2004-ben készítették el öccsével, Balázs Józseffel közösen Salamon András Getnó című filmjének zenéjét. A Magyar népdalok című lemezükön népdalokat egyesítettek jellegzetes stílusukkal, míg az Early Music című albumukon - amelyen Nuria Rial, az Echo Klassik-díjas katalán szoprán énekesnő is közreműködött - barokk zenét ötvöztek jazzel. Időközben mindkét album aranylemez lett. Az Early Music Európa szerte turnézott, felléptek többek között Innsbruckban is, a világ leghíresebb régizene fesztiválján.

Balázs Elemér dobosként és zeneszerzőként immár másfél évtizede meghatározó alakja a magyar jazzéletnek. Játszott a No-Spa zenekarban, oszlopos tagja a Trio Midnightnak és állandó dobosa a Creative Art Ensemble-nak. Dolgozott Anette Lowmannel, Stepko Guttal, Zbigniew Namyslowskival, Jukka Perkóval, Paolo Fresuval, Stéphane Belmondóval, Steve Houbennel, Lee Konitz-cal, Art Farmerrel, Pat Metheny-vel, Rick Margitzával, Charlie Marianóval, Randy Breckerrel, Al Jarreau-val, Darryl Jones-szal és Joe Lovanóval.  Jelenleg kiemelten Tim Ries szaxofonossal és a Rolling Stones Projecttel dolgozik Európában és a tengerentúlon egyaránt.

Díjak:

- 2000, Gramofon, Az év legjobb magyar jazzlemeze (Always that moment)
- 2005, Fonogram-díj
- 2005, a Magyar Köztársaság Érdemrend Ezüst Keresztje
- 2005, Mahasz Gramofon Díj (Refracting Sounds)
- 2005, Gramofon, Az év legjobb magyar jazzlemeze (Refracting Sounds)

Dobok:
- Gretch Catalina 18"-as basszusdob, 14"-es álló tom, 12"-es felső tom, 14"-es pergő
- Dubán Dezső dob 18"-as basszusdob, 14"-es álló tom, 10"-es felső tomok, 14"-es Pearl pergő 

Cintányérok:
- Istanbul 25th Anniversary 20,5"-es jazz ride (jobb oldal)
- Paiste Old traditional 20"-as szegecselve (bal oldal)
- Paiste Old traditional lábcin
- Paiste 20"-as flat ride

Dob bőr:
- Remo fehér

Dobverők:
- Csibi sticks Balázs Elemér model (fekete)
- műanyag seprű