Barabás Lőrinc: Úgy énekelsz, amilyen ember vagy

Nem lettél festőművész, ahogy az édesapád, de a művészetet választottad.

Egy gyermek példákat lát maga körül, és én azt láttam, hogy édesapám festményeket készít, azokat adja el, szétszed zongorákat, azokat összerakja, installációt készít, kiállításokat rendeznek a műveiből. Ez volt a természetes, és nem is tudtuk, hogy az emberek többsége nem szobrokból, festményekből tartja el a családját, hanem annál hétköznapibb szakmát űz. Hárman vagyunk testvérek, mindhárman művészettel foglalkozunk: az öcsém szobrász, a nővérem festőművész, én pedig zenész lettem.

Kerested a művészeti ágat, amiben kibontakozhatsz, vagy a zene hozta meg az alkotókedvet?

Rajzoltam, illetve írtam, mint a legtöbb kamasz, verseket, novellákat.. Tizenkettő voltam, amikor trombitálni kezdtem. De nem emlékszem, hogy eldöntöttem volna, hogy márpedig zenész leszek. Egyszerűen sorban jöttek az iskolák, amiket szerettem volna elvégezni, a Kőbányai Zenei Stúdió, a jazztanszak és végül azt vettem észre, hogy a zenélés tölti ki a napjaimat. Dalokat is írtam tizenévesként zongorán, aztán lett egy 486-os PC-nk, rajta egy MIDI-programmal, amin több szólamban tudtam összerakni zenéket. A munkám egy része ma is hasonlóan zajlik.

Barabás Lőrinc (Fotó/Forrás: Posztós János / CAFe Budapest)

Az Eklektric első, Ladal című lemeze 2007-ben már azt a jazzpopos hangzást hozta, ami akkor egészen egyedülálló volt. Ráadásul sikerrel. Az is történhetett volna, hogy a jazzistáknak túl popos vagy, a popszakmának meg túl jazzes.

Már akkor sem a hagyományos jazz világában éreztem otthonosan magam, és rengeteg elektronikus zenét hallgattam. DJ Krush és Kondo Tosinori közös lemezét, Erik Truffazt, a Café del Mar lounge-os mixeit, amik a kilencvenes években újdonságok voltak. Az azóta megboldogult Kultiplexben találkoztam Senával és Élő Marcival, elkezdtünk zenélni, és behúzott az underground. Közben nappal jártam a jazztanszakra. Az Eklektricben, ami a diplomazenekarom volt a tanszakon, már megfogalmazódott az a zenei irány amit szerettem volna. Ekkor történt, hogy a Petőfi Rádió elkezdte az undergroundot játszani, és bekerültünk a listájukra, így az egész országba eljutott a zenénk. Azóta már nem játszanak minket. Sokan mondták akkor, hogy a jazzt nem feltétlenül bírják, de minket igen. Valamiért úgy esett, hogy ez a jazz-pop fúzió több embert szólított meg, mint amennyit riasztott.

Az Eklektric sikere után feloszlattad az együttest, mert egyszerűen másfele vitt az érdeklődésed. Öntörvényű vagy?

Barabás Lőrinc (Fotó/Forrás: Galgóczi Németh Kristóf)

Egyik New York-i utadon hallottál indián törzsi ceremóniát. Mesélnél erről?

Az óriási felhőkarcolók között, Manhattanben a Lower East Side-on, egy épület hatodik emeletén működik egy amerikai indiánokért dolgozó alapítvány. Ott hallottam egy törzsi ceremóniát és a pow wow éneklést. Egy nagy dobot ütnek pálcákkal körben ülve, hatalmas hangerővel, monoton ütemben, és amikor énekelnek és harci kiáltásokat hallatnak, az akkorát szól, hogy lobog tőle a hajad.

Vonzódsz a monoton zenei formákhoz és a transzszerű állapotokhoz?

Érdekel. Ugyanez a monotonitás megvan a goában is például, de a 20-ik századi repetitív zenében is.

Hogy viszonyul egymáshoz az ösztönösség és a tudatosság a zenédben?

Az ösztönösségről a punk jut eszembe. Szeretem, hogy a punkban annak is hatalmas energiája van, ha valaki beleordít a mikrofonba. Persze érdekes, hogy egy C7b9 akkordra hányféle hangot lehet játszani, de emellett szeretem és keresem a zenében az ösztöni energiákat hallgatóként és zenekészítőként is. Vagy Kurt Cobain sem a technikai játéka miatt lett nagy hanem azért, mert mindenki felismeri, ha valami nirvanás hangzású.

Roppantul izgalmas a zenésztársakkal ötleteket dobálgatni egymásnak, hangulatokat, íveket építeni és a pillanat hevében létrehozni valamit. Abban is van valami ösztönösség.

Olyat mondtak már neked, hogy ez olyan barabáslőrinces?

Igen, és ez nagyon jó. Sokféle formációban játszom, amikben mindben benne van valami sajátos hangzás azt hiszem. Hallottam egyszer, hogy úgy énekelsz, amilyen ember vagy. És ha az életnek egy más területein fejlődök, eljutok egy gondolatra vagy egy új állomásra, az a zenémben is megmutatkozik.

Befelé forduló ember vagy?

Igen. Társasági ember is vagyok, de kell, hogy magam legyek néha. Feltölt. Persze ha egy lakatlan szigeten rekednék a trombitámmal, hiányozna, hogy hallgassák, amit játszom. De a koncerteken, főleg, ha szólóban lépek fel, keveset kommunikálok a közönséggel.

Másfajta közlés a zene, mint a beszéd.

Azért sem szeretek sokat beszélni a színpadon, mert a zene mindent elmond. Egyetlen kritérium van, a jól működő fül, és a zenét a maláj, a dél-afrikai vagy a magyar egyaránt érti. Azt hiszem, egy németalföldi festő mondta a tanítványainak: ki kéne vágni a nyelveteket, hogy csak az ecsettel tudjátok elmondani, amit akartok! Persze ez brutális, de hát itt kicsit erről is van szó.

Most készül új albumod?

Folyamatosan készülnek új zenék. Biztos lesz valami, vagy szólóban vagy a kvartettel, hogy ne teljen el új album nélkül az év.

Barabás Lőrinc (Fotó/Forrás: Galgóczi Németh Kristóf)

Albumot készíteni cél vagy eszköz?

Eszköz. Hogy legyen lenyomata annak, amit csináltam. Áthaladnak rajtam az impulzusok, van egy input és van egy output, és minden bekerül a zenémbe, ha nem is feltétlenül pontosan analizálható módon. Megy előre az élet, és én folyton készítek zenét, zenei jegyzeteket, ezekből a jegyzetekből lesznek a számok, az albumok. És jó lesz húsz év múlva visszahallgatni, hogy mit gondoltam most a világról. Lemezt nem fejezek be, csak abbahagyok. Muszáj megadnom egy megjelenési dátumot, és ami addigra elkészül, azt kiadjuk.