A 2012-es Lakatos Ablakos Dezsőről elnevezett ösztöndíj még nincs kiírva, holott, amint múlt héten írtam, rengeteg érvet lehet felhozni amellett, hogy folytassák ezt az összegében nem magas (ráadásul hat éve változatlan mértékű, továbbra is hetvenezer forintos), de presztízsében és a művészeti életünkre gyakorolt hatásában annál fontosabb intézményt. Hiszen amit a Gershwin-díjról gondolok, az erre is érvényes: a díjazottak teljestíménye adja meg az igazi rangját. Az első hét év győzteseinek névsorából bárki meg tudja állapítani, aki legalább csak átböngészi néha a jazz koncertmenüket, na és persze aki rendszeresen jár (magyar) jazzkoncertre, hogy a zsűri jól választott.
A diplomázás körüli időszak a jazz szakosok számára is mindig nehéz, ezt a szakmát sem lehet csak az iskolapadban megtanulni. A novíciusnak saját produckiót kell létrehoznia egyénileg vagy kollektíven, és ki kell lépnie a piacra. A tehetség önmagában már nem elég, a produkció le kell térjen az elődök stílusának kitaposott ösvényéről, a zenei koncepció és a kivitelezés együtt kell bizonyítsa az önálló előadói pálya létjogosultságát, sőt piacképességét. Ez persze azokra is igaz, akik a mainstream (vagyis a kitaposott ösvény) stílusát választják: nekik is ki kell domborítaniuk egyéni vonásaikat. Akik a hagyományos kísérő hangszereket választják, mint például bőgő és dob, ma már ugyanúgy adhatnak ki szerzői lemezt és vezethetnek saját zenekart, mint az énekesek vagy a hangszeres szólisták.
Egy korábbi interjúban Binder Károly, a Zeneakadémia Jazz Tanszékének vezetője kifejtette nekem, hogy egyéniség akkor születik, ha valaki az újat keresve a régi szabályokat felrúgja vagy legalábbis megújítja. Szakmunkásnak nevezte azt, de egyáltalán nem lekicsinylő éllel, aki a szabályok szerint elvégzi a feladatot. A művész akkor válik naggyá, akkor érdemli ki igazán ezt a megnevezést, ha ezeket a szabályokat, sztereotípiákat megkérdőjelezi. A jazzben ráadásul ez kettős feladat, hiszen ez a leginkább rögtönzésre épülő műfaj. Az Ablakos ösztöndíj zsűrije, akik főleg a Binder által vezetett tanszék tanárai közül kerülnek ki, valószínűleg hasonlóan gondolkodik.
A külföldi piacon, a nemzetközi versenyben az ösztöndíjas fiatal jazzművészeink már nem saját tanáraik, ismerőseik előtt mérettetnek meg. Az eddigi ösztöndíjasok már nemzetközi szólista pályára léptek (Tóth Viktor); díjat nyertek Hoeilaartban, a nagy hagyományú európai versenyen (Zana Zoltán) vagy Montreux-ben, a világhírű jazzfesztivál keretében rendezett tehetségkutatón (Szakcsi Lakatos Róbert, Szőke Nikoletta, Balogh Roland - Nikiről egyébként két hete hosszabban is írtam), volt aki a legjobb nyolcba került ugyanott (Rozsnyói Péter, Fábián Julianna, Pintér Péter). Az ösztöndíjasok gyakran azt a lehetőséget ragadják meg, hogy külföldön vegyenek részt posztgraduális képzésben, ahol általában újra felvételizniük kell, például Hollandiában (Borbély Miklós, Fenyvesi Máté, Csongrádi Gábor), Szakcsi Lakatos Róbert Baselben klasszikus szakra is járt, majd díjazott lett szólistaként az avignoni jazzfesztválon és így tovább - a vitathatatlan jelentőségű nemzetközi elsimeréseket hosszan lehetne tovább sorolni.
A két utolsó év ösztöndíjasai közül öten vettek részt az ösztöndíjasok gáláján a Budapest Jazz Clubban, amelyről már hangos-képes hírt is adtunk. A koncerten a velük nagyjából egyidős zenésztársak, (Horváth Plútó József bőgős, Csízi László dobos és Balogh Zoltán zongorista), valamint a zsűrit képviselő László Attila működtek közre. A koncepció nagyon egyszerű: örömzene a jazzklubban - kicsit megemelt, ünnepélyesebb jelleggel, mint egy egyszerű hétköznapon. Meg is telt a Jazzklub, és a közszolgálati rádió rögzítette a koncertet, az adás idejéről még nem kaptunk információt.
A fellépő ösztöndíjasok közül Fábián Juli a legszélesebb körben ismert, köszönhetően az Eurovíziós Dalfesztivál tévés válogatóversenyében a minap nyújtott teljesítményének. Akkor sokan felkapták a fejüket, és elkezdték letöltögetni felvételeit, amin a jazztábor elégedetten mosolygott, sikerét látva. Juli a gálán is tündöklően szerepelt, különösen egyik kedvenc standardje, a Black Coffee előadása volt olyan, amelyet a világ bármelyik jazzklubjában nagy taps fogadott volna.
Egyre nagyobb figyelmet követel magának jazzéletünkből Fenyvesi Márton, aki korán megmutatkozott tehetségét a megszállottak lelkesédésével fejleszti. Miután a mai, a Methenyn túli gitáros példaképeket - mint Frisell vagy Rosenwinkel - is ismeri, "elsajátította" már, a gálán szép gesztussal Gadó Gábortól választott kompozíciót (a Jonathan Livingstone a One Glimpse... című Gadó-lemezen szerepelt először, Richard Bach könyvére utal és az önmagáért a repülésért repülő sirályról szól). Fenyvesi stílus szempontjából mindenevő, de a jövőben feltehetően azt a modernitást fogja leginkább kultiválni, amely a kortárs európai jazzben dívik.
Ugyancsak kiművelt technikával és stílusérzékkel rendelkezik Mester Dániel szaxofonos, aki már szintén vett részt nyugat-európai posztgraduális jazzképzésben, sőt, most már hangszerén lediplomázva a filmzeneszerző képesítés megszerzésén dolgozik. Abban is hasonlítanak Fenyvesivel, hogy már itthon is letették névjegyüket sikeres témákkal és nagyobb együttes számára is izgalmas kompozíciókkal mind a zeneszerző versenyeken (Magyar Jazz Szövetség), mind a Modern Jazz Orchestra koncertjein.
Balogh Roland gitáros és Pintér Péter zongorista leginkább a mainstream felfogáson belül keresik saját hangjukat. Balogh már a Jazz Tanszék előtt is Babos Gyulánál tanult, nemzetközi sikerei és a Junior Príma-díja azt mutatják, hogy jó úton jár, élmény volt a gálán sokszínű, igazi örömzenét nyújtó játéka, korábban pedig jazzrock és manouche swing oldalát is megmutatta már. Pintér Péter szertelen, kölykös, még most sem tudja megállni, ha meglát egy zongorát, hogy le ne üssön néhány hangot, csak úgy. Oláh Kálmánnál a Jazz Tanszéken nagyon sokat tanult, itt kísérő szerepben is szépen, a jazz modális korszakát is felidézni képesen játszott, például a Shorter-téma feldolgozásában. Romantikus lelkülete és klasszikus indíttatása lehetnek egyéniségének jellemzői a későbbiekben.