A legtöbbet az elmúlt években klasszikus zenét hallgattam. Ezt is többnyire vezetés mellett tettem, random módra, ahogyan a Bartók Rádió adta – árulta el Tóth Viktor zenehallgatási szokásairól. – Így sok fantasztikus régi élmény visszatért, sok minden újat felfedeztem, és amikor számomra nem tetszőt, a hangulatomhoz nem illőt adtak, egyszerűen elkapcsoltam.

Azt gondolom, sok zenész lehet ezzel így – ha napi nyolc órát játszol/gyakorolsz egy hangszeren, új koncepciókon dolgozol, komponálsz, megnyitsz másokat a zene szeretetére, koncertezel, próbálsz, akkor egyfolytában megy ugyanez a fejedben.

Vannak azonban olyan zenehallgatós alkalmak is, amikor kifejezetten azért megyek el például egy táncházba, hogy a népzene adott tájegységének mestereit hallgassam, vagy épp Erdélybe – ahol kisházam is van –, hogy az ott lakó emberek „érintetlen, saját zenéjét” hallgassam. Vagy épp a kint élő, „egyszerű” pásztorokat keresem fel a pusztában. A fékcsikorgást, rossz utak zötyögésének hangjait is hallgatom, vagy egy nagy terminál dongó káoszát. A Dunán a jég zajlását, a tiszai szelet vagy a kérészek szárnyának csapkodását a kikötő deszkáin. Úgy összegezném,

Tóth Viktor (Fotó/Forrás: Tóth Viktor hivatalos oldala)

Tóth Viktor kedvenc albumai

Nagyon nehéz kérdés, mi az öt kedvenc lemezem… Az jut eszembe, amikor Indiában egy zenei képzéssel, workshopokkal, mesterkurzusokkal foglalkozó tévécsatorna interjújában azt kérték, mondjam el az én „The Three Golden Tips”-emet, vagyis a három tuti tippemet, ami a fejlődést segíti. Én erre azt válaszoltam élő adásban, szerintem nem létezik olyan, hogy három tuti tipp…

A tanulás egy nagyon finom rezgésű folyamat, apró kis információk, apró „megvilágosodások” végtelen sora, ezért túlságosan félrevezető lenne, ha én itt három tuti tippet mondanék… A kérdező meg azt válaszolta – szuper kedvesen –, hogy rendben, érti, de akkor is mondjam má' meg, mi az én három tuti tippem… A legfontosabb szerintem, hogy ne az én három tippemre legyen kíváncsi valaki, mert azt kell megtalálni, mindenkinek saját magának mi az a három legjobb módszer, ami neki segített. És ezt csak visszanézve lehet elmondani. Előre, valakinek, tanácsként sosem.

Épp ezért, hogy nekem mit kellett meghallgatnom, és az nekem miért volt fontos, arról tudok mesélni. És az, hogy ki mit szeret, és miért azt, az az ő saját lelki világán, jelen életmenetén, szerencséjén, nyitottságán és figyelmességén múlik. Így tehát szerintem

Tóth Viktor (Fotó/Forrás: Tóth Viktor hivatalos oldala)

A számomra fontos zenék ezek:

• Charlie Parker: The Happy „Bird”

Bird lemezei, zenéje, forradalmi töltete mindennapi kenyere egy jazz-zenésznek. Azt gondolom az a jazz-zenész nem is igazi jazz-zenész, akinek nincs egy „állandó linkje”, egy „forró drótja” Bird zenéjéhez.

• Herbie Hancock: The New Standard

Fiatalon ezt a lemezt ronggyá hallgattam. Talán ezáltal kaptam beavatást a modern jazz ritmikai és in-out örvényeibe. Azt érzem, ez a lemez egy masterpiece az all-in-one koncepcióban. Talán azt tanulhattam meg ezen keresztül, hogy nem a hangok, akkordok, ritmusok, behelyettesítések és alterációk a lényegesek – hanem a csoda.

• Branford Marsalis: Crazy People Music / The Dark Keys

Branford Kenny Kirklanddel, a saját koncepciójukkal, azzal a szoprán szaxofon hanggal… ami megváltoztatta a hangideált a szopránon. (És ne felejtsük a »megtermékenyítőt«, Steve Lacyt sem!)

• Maurice Ravel: G-dúr Zongoraverseny

Ravel, Ravel, Ravel.

• John Coltrane: Crescent / Africa Brass / One Down One Up

Milyen brutális kegyetlenség legjobb Trane-lemezt mondatni! A Crescent koncepciója, balladisztikus robbanása nagyon nagy hatást tett rám. A jazz spirituális aspektusának eláradó jelenléte szerintem a legmérnökibb lelkeknek-füleknek sem marad felfedezetlenül. Engem csak ez a „serving” aspektus érdekel.

• Kenny Garrett: Songbook

Kenny. Úgy, ahogy Adderley, ahogy Trane, ahogy Bird, olyan semmihez sem hasonlítható hajtás a csodafán, amit felfogni nehéz számomra. Hogyan voltak semmihez sem hasonlatosak? Hogyan lehet, hogy minden őelőtte történt benne van, de huszonéves korára esszenciává szublimálja azt, és olyan szép, teljes-tökéletes, hogy nem is érdemes megpróbálni utánozni?

• Cannonball Adderley: Somethin’ Else

Jazz, jazz, jazz.

Füst, füst.

Ritmus, fény, él, bársony.

Jazz.

• Szakcsi-Ablakos: Hosszú, forró nyár

…és itt élt közöttünk egy csupaszív magyar cigány zseni szaxofonos – aki amerikaiul szólt. Az előtte írtakkal együtt értelmezendő… Mekkora dalok ezen a lemezen, és ezek a magyar Mesterek milyen távlatokba repítették azt a közös zenét…

• William Parker: Raining On The Moon – Old Tears

Amiért az lehetek, ami vagyok (ebben a pillanatban), azt Nekik köszönhetem. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Mediawave Fesztivál szervezésében részt vehettem a Raining On The Moon csapat vezette big band megmerítkezésben… William Parker vezette a szabadzenei big bandet. Egy jazz tanszakos fiatalnak másra sincs szüksége, minthogy beavatódjon, hogy felismerje: az igazi zene máshogy van, mint a Zeneakadémián. Egész másként. Ezt tudtam előtte is. De én Beavatásról beszélek most. Arról, amikor a tanulót a Guru a legmagasabb Istenséghez köti. A Pillanat Torzítatlan Szépségének Istennőjéhez.

Kitépett, kiszakított előző zenei és egyéb életemből s az ebből keletkező nyers sebet azonnal begyógyította, elfeledhettem azt, rögtön túlléptem azon. És megtaláltam ebben a pillanatban örök mesteremet: Hamid Drake-et.

• Weöres Sándor: A költő saját verseit mondja

Minden pillanatban, nemszűnőn keresem, kutatom az általa regélt Örök Mérték lüktetését.

Fejléckép: Tóth Viktor (forrás: Tóth Viktor hivatalos oldala)