Ben Williams (Fotó/Forrás: David Todd McCarty)

- Hogyan szerettél bele a nagybőgő hangjába?

- Azt hiszem, már azelőtt szerelmes voltam a hangjába, még mielőtt megismertem volna magát a hangszert. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is a zenék groove-jára figyeltem, vagyis arra, hogy mit játszik a ritmusszekció. És hát olyan zenéken nőttem fel, amik nagyon is basszusközpontúak voltak; a Motown zenéitől elkezdve, Marvin Gaye-n, Stevie Wonderen, Michael Jacksonon át egészen James Brownig és Bob Marley-ig. Ezeknek a zenéknek a legnagyobb bőgősök és basszusgitárosok adták a drive-ját, olyanok, akiktől a mai napig tanulok. A hangszerválasztás egyébként egyáltalán nem volt tudatos. Eredetileg gitározni szerettem volna, de már túl sokan jelentkeztek a gitár csoportba. 

- 2009-ben megnyerted a Thelonius Monk Jazzversenyt, ahol többek között a legendás bőgős, Ron Carter volt az egyik zsűritag. Mit tett hozzá a karrieredhez ez az első díj?

- Ez a győzelem kulcsfontosságú volt a karrierem kezdetén. A verseny eredményeképp kaptam egy szerződést a Concord Recordstól. Habár addig is írtam zenéket és hangszereltem is, ezáltal lehetőségem adódott, hogy a  zenéimet egy szélesebb közönségnek is megmutassam. A Monk díj az egyik legnagyobb elismerés a jazzben, ezáltal bekerültem egy olyan társaságba, ahol olyan világsztárok szerepelnek mint Joshua Redman, Gretchen Parlato, Ambrose Akinmusire, vagy Cecile McLoren Salvant.

- Pat Metheny zenekarával már Grammy-díjat is kaptál a közös lemezetekért, és beutaztad velük a világot. Mit tanultál tőle?

- Életem egyik leghihetetlenebb pillanata volt, amikor a fantasztikus  Pat Methenyvel megkaptuk a Grammy-t. Már a lemezfelvétel is nagyon szórakoztató volt, azt pedig végképp nagyon élveztem, amikkor ezekkel a zenékkel és ezzel a társasággal turnéztunk világszerte. Nagyon sokat tanultam Pat-től. A legfontosabbat talán a munkamorálról, és arról, hogy az ötlet megszületésétől a színpadi kivitelezésig látni kell az elképzelések megvalósulásának útját. Pat hihetetlenül széles látókörrel bír a zenével kapcsolatban, és mindig annyira hisz az elképzeléseiben, hogy bármire képes, hogy az ötleteit megvalósítsa.

Az eredetiségével mindig arra ösztönöz engem, hogy én is kövessem a saját utamat.

- Ahogy én látom, a bőgősök a leggyakrabban megmaradnak a sideman pozíciónál és csak kevesen válnak zenekarvezetővé. Számodra mindig is fontos volt, hogy zenekarvezetőként is kiteljesedj és felépíts egy jól felismerhető stílust?

- Bőgősnek és zenekarvezetőnek lenni egyidejűleg egy nagyon különleges tapasztalat.

Attól még, hogy az én nevem fémjelzi a zenét, a szerepem a zenekaron belül nem változik.

Továbbra is a zenekar közös érdekeit kell szem előtt tartanom zenészként és ez azt jelenti, hogy biztos alapot kell adjak a zenéhez. Fantasztikus látni, ahogy az ötleteim és koncepcióim a csodálatosan tehetséges zenésztársaim keze alatt kivirágoznak. 

- A második albumod azt a címet kapta, hogy Coming of Age, vagyis felnőttkorba érés. Mire akartál utalni ezzel a címmel?

Az első , State of Art című albumom óta zeneileg, és emberileg is sokat fejlődtem. Most már jobb eszközeim vannak, hogy kifejezzem a gondolataimat és érzelmeimet az engem körülvevő világról. A Coming of Age tehát azt a pontot jelzi, ahol a technikám találkozott az elképzeléseimmel, vagyis megérkeztem a saját zenei világomhoz.

Ben Williams (Fotó/Forrás: David Todd McCarty)

- A zenéd nagyon sokféle hatásról árulkodik, beleértve a hip-hopot, az r&b-t, a popot és még egy csomó más stílust. Szándékos ez, azért, hogy szélesebb közönséghez is eljuttasd a zenédet?

- Ez a fajta diverzitás inkább azt tükrözi, ahogyan felnőttem. Washington DC-ben voltam gyerek, ami kulturális és művészeti szempontból egy nagyon gazdag közeg volt. Lehetőségem volt egy csomó különböző stílusú zenekarban játszani. A jazz-zenekarok mellett játszottam különböző nagyzenekarokban, templomban, de hip-hop és r&b előadókkal is dolgoztam. Ennek nagyon sok köze van ahhoz, aki végül lettem zenészként. A zenét mindig is egy nagy halmazként láttam, nem pedig a műfaji határok által apró részekre szedett dologként.

A különböző stílusok között is mindig a közös nevezőt keresem, mert azt látom, hogy így érhetem el a lehető legtöbb embert, vallási, faji, életkorbeli hovatartozástól függetlenül.

- A már említett albumodon feldolgoztad Lianne La Havas Lost and Found című számát és a Smells Like Teen Spirit című klasszikust a Nirvanától. Miért kerültek feldolgozások a lemezedre és miért éppen ezeket a dalokat választottad?

- Azért, mert ezek gyönyörű kompozíciók és imádom őket játszani. A Smells Like Teen Spirit a generációm egyik ikonikus dala, és ez azon kevés rock-számok egyike, amit mindenki szeret származástól, zenei háttértől függetlenül. Lianne LaHavas pedig a korosztályom egyik legfantasztikusabb énekes–dalszerzője, és ahogy meghallottam, azonnal beleszerettem a Lost and Found című számába.

Azt gondolom, fontos, hogy ne csak azokat régi standardeket játsszuk, amik évtizedek óta itt vannak körülöttünk, hanem értelmezzük újra a mai művészek által írt számokat is.

Szerintem ennek is van hagyománya, hiszen John Coltrane ugyanebben a szellemiségben játszotta a My Favorite Things-et, ami az ő korában ugyanúgy sláger volt, mint ahogy ma a Smells Like Teen Spirit. Véleményem szerint a jó számok időtlenek.

- Mi alapján választottad ki a zenésztársaidat (Marcus Strickland - szaxofon, Alex Wintz - gitár, John Davis - dobok), illetve mit tartasz szem előtt, amikor meghívsz valakit közreműködni az albumodra?

A zenésztársaim a világ legjobb fiatal zenészei között vannak. Szerencsés és hálás vagyok, hogy arra szánják az idejüket, hogy megtanulják és eljátsszák a zenémet. Őket mind New Yorkban ismertem meg. Ebben a városban rengeteg kiváló zenész van, de én olyan muzsikusokat kerestem, akik a lehető legnyitottabbak zeneileg és képesek különböző zenei szituációkhoz alkalmazkodni. Még fontosabb, hogy hallgatni, figyelni is nagyon jól tudjanak.

Bármikor megtörténhet a csoda, ha a zenészek hajlandóak a zenét szolgálni. Az albumaimon pedig szerencsémre lehetőségem adódott személyes kedvenceimmel is együtt dolgozni, úgymint Goapele, Christian Scott, Stefon Harris, John Robinson, és W. Ellington Felton.

- Hogyan zajlik a zeneszerzés folyamata? Hogyan inspirálódsz?

- Nagyon sok különböző dolog inspirál: a jó zenéktől kezdve, a különböző élettapasztalatokon keresztül azokig a helyekig, ahová képzeletben eljutok. A zeneszerzés azonban még mindig egy misztikus folyamat számomra. Azt érzem, hogy a zeném egy nagyobb, felsőbbrendű erőtől származik és én csak egy üres edény vagyok, amibe ez az erő időnként belenyúl. Zeneszerzőként az a feladatom, hogy fejlesszem az eszközeimet, hogy ezáltal képes legyek azokat a gondolatokat, érzéseket, történeteket zenei értelemben kifejezni, amik engem érnek.

- Láthatóan azok közé a zenészek közé tartozol, akik társadalmi problémákra is odafigyelnek és hangot is adnak a véleményüknek. A Voice of Freedom for Mandela című számod például egy ilyen vélemény nyilvánításnak is tekinthető. Szerinted feladata a zenészeknek, művészeknek, hogy társadalmi-politikai kérdésekre felhívják a figyelmet? 

- Igen, határozottan azt gondolom, hogy a művészeknek feladata, hogy figyelmet szenteljenek a társadalmi ügyeknek. Az én zenei példaképeim közül a legtöbben nemcsak fantasztikus zenészek voltak, de nagyon tudatosak voltak társadalmi kérdésekben is, és hangot is adtak véleményüknek. Marvin Gaye, James Brown, Nina Simone, Bob Marley, Fela Kuti, Michael Jackson, Prince, és Charles Mingus mind ilyenek voltak.

Művészként adott számunkra egy olyan platform, ahol ki tudjuk fejezni a véleményünket, és ehhez egy nagyon erőteljes eszközünk is van, ami a zene.

A zene nagyon erős fegyver, amit használnunk kell, felelősséggel. Ennek érdekében a lehető legtöbbet kell tanulnunk a saját történelmünkről és nyitva kell tartani a szemünket és fülünket a körülöttünk lévő világra.

- Egyike voltál annak a harminc jazz-sztárnak, akik április 30-án, a Nemzetközi Jazznap hivatalos havannai gáláján felléptek. Ez milyen élmény volt számodra?

- Fantasztikus érzés volt! Már régóta el akartam látogatni Kubába, és hatalmas megtiszteltetés volt, hogy most úgy lehettem itt jelen, hogy minden idők legnagyobb jazz-zenészeivel játszhattam egy színpadon.