- Hogy lettél jazz-zenész?

- A zenét úgy kezdtem, mint mindenki: a szüleim beírattak a zeneiskolába. Innentől fogva tanulgattam trombitálni, de komolyabban csak a Szent István Konzervatórium klasszikus trombita szakán kezdtem foglalkozni a zenével. A Konzi elején bekerültem kollégiumba, ahol kőbányaisokkal (a Kőbányai Zenei Stúdió tanulóival – a szerk.) laktam együtt, akik nagyon sok jazzt hallgattak. Itt tetszett meg a műfaj. Elhatároztam, hogy ezt szeretném tanulni, végül negyedik után, szakmai képzésen kezdtem jazzt tanulni a Bartók Béla Konzervatórium Jazz Tanszakán. Ekkor már eldőlt, hogy jazz-zenész szeretnék lenni.

Bille Gergő (Fotó/Forrás: Szalóky Béla)

- Sokféle zenekarban játszol. Ez szükségállapot vagy cél?

- Mindkettő. Egyrészt mindig is olyan sokoldalú zenész akartam lenni, aki több stílusban is megállja a helyét és így különböző zenekarokban tud szerepelni. Mostanra műfajilag széles skálát fednek le azok a zenekarok, akikkel dolgozom. Balogh Tamás barátom kvartettjével groove-os zenét játszunk, van egy kilencfős funky együttesünk, a Junk, és tag vagyok egy délszláv fúvós bandában, a Guca Partizansban is. Emellett pedig ott van a fő projektem, a BG5, akikkel saját szerzeményeket adunk elő post-bop stílusban. Ez egyrészről szerencse, másrészt hosszú távon kikészíti az embert. Amíg Nyugat-Európában egy zenekarból meg lehet élni, addig itthon száz lábon kell állni. És ha egy héten van négy éjszakába nyúló koncerted, akkor nincs életed. Én szeretem, ha pörgősek a heteim, mert amennyi energiát leszív, annyit ad is. És inkább hívjanak zenélni, minthogy ne! (Nevet.)

- Miért ilyen nehéz szerinted a jazz-zenészek helyzete Magyarországon?

- Ez egy nagyon összetett probléma. A nálam idősebb és tapasztaltabb zenészek sokkal nagyobb rálátással bírnak, de megpróbálom elmondani a véleményem. Két oldalról lehet szerintem megközelíteni: anyagi és művészi-zenei szempontból. Az anyagi oldal, hogy a klubok nem igazán fizetnek a zenészeknek - tisztelet a kivételnek. Ennek pusztán gazdasági okai vannak, vagyis nincs pénz, és a klubok is próbálnak túlélni - sajnos a zenészek kárára. A művészi-zenei oldal pedig kulturális probléma. Nem is kicsi. A jazz természetesen nem pop zene, de a magyar társadalom nagyon kis rétege művelt, kulturált, tanult vagy érdeklődő. Szomorú ez az elmaradottság, ami az oktatási rendszer hibája, amely körülbelül hatvan évre visszamenőleg nevelt ki egy ilyen társadalmat, amiben élünk. Talán ezek a tényezők nehezítik meg a zene, vagy bármilyen művészeti ág érdemi elismerését.

- Viszont a Zeneakadémián nemrég fejeződött be egy 13 milliárdos infrastrukturális fejlesztés. A Jazz Tanszakon mi változott?

- Lényegében nem sok minden. Ez egy még nehezebb kérdés, mert hallgatóként csekély rálátásom van a Zeneakadémia és a tanszék anyagi helyzetére. De diákként mondhatom, hogy a tanszék balkáni elmaradottsága nincs egyensúlyban a klasszikus tanszékek európai színvonalával. Nagyon nincs. Abból az említett sok milliárdból a jazz szinte semmit nem érez. Nincs felszerelés, nincs kottaállvány, se erősítők, a falak omladoznak, a WC deszka hiánya már csak szőrszálhasogatás. Hihetetlenül jó tanáraink vannak, akik nagyon nagy művészek, de három itt töltött év után felvetődik benned a kérdés, hogy Babos Gyula tanár úrnak miért a saját erősítőjét kell becipelnie, hogy tudjon tanítani, nekem pedig miért a trombitatokomból kell néznem a kottát bigband órán? Nézz körül: Európában mindenhol ugyanolyan elismertségnek örvend a jazz mint a klasszikus zene! Itt "megtűrt kategória". Magyarországon így is fantasztikus jazz-zenészek vannak, képzeld el, mi lenne, ha még a körülmények is segítenének minket!

BG5 (Fotó/Forrás: Dévényi Zoltán)

- Visszatérve a zenekarokhoz, amikben játszol, a felsorolásodból kimaradt a latin jazz hazai nagyasszonya, Elsa Valle és zenekara, akikkel többször szerepeltél már együtt. Tőlük mit tanultál?

- Kilépni a komfortzónámból. Nem sokszor játszottam még velük, de az mindig nagyon izgalmas volt. Annyira profik és lazák, hogy minden teljesen „ad hoc” jelleggel működik náluk. A fellépés előtt egy nappal felhívnak, hogy lenne-e kedvem velük muzsikálni, de azt nem árulják el, hogy mit fogunk játszani. Általában az a válasz, hogy: „hát jazzt”. Amikor a színpadon kérdezem, hogy mégis milyen szám következik, akkor Winand Gábor csak annyit mond „hát ilyen fisz-mollos”. Nagyon kell ilyenkor fülelni, de ez a kulcs a jazzhez. Sok összeszokott zenekar hajlamos megmaradni a jól begyakorolt számoknál, de nagyon fontos megtapasztalni azt is, hogy milyen az, amikor fogalmad sincs semmiről, és úgy kell helyt állni.

- A sok, különböző stílusú zenekar, amiben játszol, hogyan hat a saját zenédre?

- A balkáni zene elég nagy hatással volt rám, balkános figurákat sokszor bejátszok például improvizációba. De leginkább a rutinban nyilvánul ez meg. Ijesztő szituációkban például egyre többször sikerül jól érezni magam.

- Saját zenekarodban, a BG5-ben igazi műhelymunka folyik, többen is szereztek számokat. - Hogyan találtál ennyi kreatív, alkotói vénával megáldott zenészt?

- Ez a természetes kiválasztódás útján történt: velük kerültünk össze zenekarigyakorlat-órán az egyetemen. Egész jól haladt a közös munka, és kérdeztem őket, hogy sulin kívül is lenne-e kedvük együtt dolgozni. Szerencsére volt, és azóta is elég demokratikusan működik a zenekar. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert sok olyan helyzettel találkozom például jam sessionök alkalmával, amikor sok az agresszió, nem jó a közeg. Úgy pedig nem lehet dolgozni. Nálunk a próbálási folyamat is demokratikus, hozunk számokat, aztán ötletelés közben az győz, aki jobban érvel.

Bille Gergő kvintettje, a BG5 (Fotó/Forrás: Zipernovszky Kornél)

- Velük is gyakoroljátok a komfortzónából való kilépést?

- Igen. Szabó-Sipos Ágoston, a dobosunk például eleve egy nyitott alkat, velem ellentétben, aki hajlamos vagyok bent maradni a biztonságos zónában. Ha próbán nem sikerül olyan jól egy szám, akkor nekifutunk úgy, hogy közben arra törekszünk, hogy meglepjük egymást. Ilyenkor sokszor magamon is megdöbbenek egy pillanatra, de egy idő után ettől a kísérletezéstől leszünk szabadabbak.

- Mennyire motivál az, hogy mindenáron valami újat mutassatok?

- A jazzben már mindent megcsináltak. Mindenféle metrumban játszott már mindenki, mindenféle hangzásvilágot kipróbáltak. A példaképeim közül a trombitás Avishai Cohen vagy Dave Douglas hozott nagy újításokat. Ők persze motiválnak, csakúgy, mint Fekete-Kovács Kornél, aki ugyanennyire az élvonalban van és legalább ekkora kedvencem. De eszembe sem jutna hozzájuk mérni magam. Mi csak csináljuk, amit szeretünk, és igyekszünk minél többet fejlődni együtt és egyénileg is.

- A showcase után az „intellektuális” szóval is jellemezték a zenéteket. Ehhez hogyan viszonyulsz?

- Talán arra gondolhatott a kritikusunk, hogy nagyon okosnak akartak tűnni a címek és a hangzások. De nekem fontos, hogy a számok címe ne csak oda legyen bökve, hanem valamit ki is fejezzenek. Ha például van egy dal, aminek az a címe, hogy Karma, akkor szeretnénk, hogy aki meghallja a zenét, az a címmel együtt el tudja képzelni ezt az érzést, állapotot, tapasztalatot és esetleg hasonló gondolatai legyenek, mint nekünk. Nagy divat mostanában az önmegvalósítás és a világmegváltás – nekünk nem ez áll a gondolkodásunk középpontjában, de igyekszünk mondani valamit a zenével.

- Mi kellene szerinted ahhoz, hogy több fiatal járjon jazzkoncertekre?

- A fiatalok szerintem alapvetően szeretik a jazzt. Sokszor a koncerteken is olyan számokat emelnek ki, amikről azt hisszük, hogy kiszaladnak tőle a világból. Ilyen például a Ki evett a tányérkámból című szám, amely annak ellenére sokaknak tetszik, hogy egy agybaj. Az a tapasztalatom, hogy a jazz mint olyan még a kevésbé zeneértő közeg számára is kedvelhető, ha eljut hozzájuk. Ehhez viszont marketingre és menedzserekre lenne szükség. Jelenleg még az önmenedzselés szintjén tartunk, ami nagyon fárasztó és idegtépő. Úgyhogy az egyik távlati tervünk – a közelgő lemezfelvételen túl – az, hogy találjunk egy támogatót.