Állítólag Zoller Attilának (1927-1998), röviddel azután, hogy megérkezett Amerikába, ahol később le is telepedett, de akkor még erre nem gondolt, Ornette Coleman azt mondta, hogy merítsen abból a népzenei és klasszikus zenei örökségből, ami csak rá lesz jellemző, a nagy amerikai ideálok utánzása helyett. Zollert bizonyára meglepte, amit akkor szobatársától, Colemantől hallott, mert éppen azért jött Amerikába és iratkozott be erre a kurzusra, többek között Jim Hallhoz, mert az Európában őt megismerő és vele játszó amerikai sztárok évek óta azt magyarázták neki, hogy menjen Amerikába, hogy tökéletesítse a tudását, neki igazán érdemes lenne. Simon Géza Gábor Zoller-könyve egy német lapinterjúra hivatkozva úgy tudja, hogy akkor Coleman egyenesen a magyarországi cigány zenei hagyományt ajánlotta Zollernek követendő példaként. Zoller minden bizonnyal a kilencvenes évek fordulóján játszotta először lemezre a Hungarian Jazz-Rhapsodie című szerzeményét - nem elírás, a cím második része németül van (inkább kötőjellel, bár nem mindenhol így szerepel). Gyanítom, hogy Zoller legalább részben korábban komponálta ezt a számot, amit Wolfgang Lackerschmiddel, a fiatal német vibrafonossal 1992-ben vett lemezre duóban, és még abban az évben el is játszotta a Vierseni Nemzetközi Jazzfesztiválon:

A colemani intés feltehetően hozzájárult egyik leghíresebb és leginkább maradandó lemezének, a Gypsy Cry-nak a születéséhez (1970), és ez adhatta neki ahhoz is a döntő lökést, hogy a szabad improvizációban még jobban elmélyüljön. De a magyar és a jazz-rapszódia fogalmai nem ekkor kapcsolódtak össze először nála, sem másnál. Éppen Szabó Gábor (1936-1982) a másik világhírű magyar gitáros vett fel 1975-ben egy Liszt rapszódiát Bob James-szel és másokkal, de az a felvétel inkább volt jellemző a producerként és billentyűsként is közreműködő Jamesre és a felvételt kiadó CTI világára, mint Szabó magyar gyökereire (bár Szabó szólója fantasztikus).

A Zoller-kompozíció, a Hungarian Jazz Rhapsody - angoloson leírva - egy introvertált, elmélyült amerikai gitáros, a Zoller-tanítvány és régóta Berklee-oktató Mitch Seidman lemezén is szerepel. Ezután végre magyar muzsikusok is műsorra tűzték, először Szabó Sándor gitáros, aki egész lemezzel tisztelgett ilyen címen Zoller előtt, majd Borbély Mihály és Bágyi Balázs két amerikaival, Joe Fondával és Michael Jerry Stevens-szel, az újonnan alakult kvartett első felvételén, az Eastern Boundary Quartet 2007-es bemutatkozásakor. Éppenséggel elképzelhető, hogy a bőgős Fonda javasolta, hogy tűzzék műsorra, ugyanis játssza Zoller más számait is zenekaraival (pl. When It's Time).

De 2011-ben a Borbély Műhely akkori felállásában felvette, és nem véletlenül ezt tette meg az idén tavasszal megjelent album címének is. Amint a fenti videóból sejthető, a kompozícióban benne rejtőzik egy szvit: a parlando expozícióból kibontakozik egy népdalszerű dallam, aminek a zárlata viszont már bővített, nagy hangközeivel visszautal Zoller korábbi korszakára, a szellős szabad improvizációkba torkolló cool felfogásra. A második rész kötött vampjára következnek a duófelvételen a kiterjesztett improvizációk - a gitár és a vibrafon ideális duópartnerek, hiszen harmóniát és dallamot is képesek kompromisszum nélkül hozni. A vamp visszatérése előtt Zoller játszott melléktémát is, subito piano, ennek a számnak a nem sokkal későbbi kvartettfelvételén pedig crescendo zár, megint a d-moll/a-moll vamp felett. 

Borbély Mihály szinte ugyanabban a hangszerelésben adja elő a számot, mint amikor Fondáékkal játszotta. Nyugodtan megteheti, mert a három zenésztársa ebben a felállásban nagyon erős egyéniség, és határozott elképzelésük van jazzről is, rapszódiáról is. Már Horváth Balázs nagybőgője is más ritmikában adja az intrót, mint Fondáé, az amerikai mintha kicsit sietne. Balázs nyugodtabb, a mély értelemre, nem kapkodó kijelentésekre törekszik, ez adja meg későbbi, kíséret nélküli szólójának fő erényét is. Az, hogy a vampnak inkább dúr jellege van, ahogy Szabó Dániel zongorista akkordjai többségében is ez dominál (ráadásul nem Liszt- hanem Bartók reminiszcenciákkal), éles kontrasztot képez Borbély tárogatójával. A hangszer jellegéből adódóan picikét alulintonál, tónusa inkább tompa, csiszolatlan. Ilyen szempontból a magyar zenekar két pártra szakad (most és itt ez nem baj), Baló soundja a tárogatóhoz húz, a dobos tom-tomokon adja meg a lüktetés alapját, és teszi asszimetriákkal még izgalmasabbá, általában is kerüli a szvingelést a cineken. A visszatérés utáni ad-lib részben Szabó és Borbély is csillog, maga a megélt szükségszerűség, ahogy a zárlatra kifuttatják mondandójukat (a Keleti Határszélen az amerikaiakkal ezt többszöri ismétléssel és fokozással érik el, ez a frappánsabb). Borbélyék hangszerelése a kompozíciónak a népdalszerű dallamvonalait hangsúlyozza. A Borbély Műhely muzsikusai nem a Liszt-féle rapszódiához, a tempóváltásokban tobzódó műfajhoz tartanak - az is megérne egy misét, hogy hogyan rétegződnek egymásra a kulturális konvenciók a műfaj történetében, akár csak Lisztig visszamenve. Mindenesetre Zoller gesztusa, ahogy az európai és amerikai közönség számára egymásra vonatkoztatta ezeket a rétegeket, és az egészet progresszív kontextusba emelte, fenomenális jelentőségű negyven évvel későbbről visszanézve.

Borbélyék Hungarian Jazz Rhapsody CD-jének  narratíváját nem is lehet máshonnan megközelíteni, mint innen. Koncepciója, hogy kiemelje, metamorfózis alanyává tegye magyar szerzők darabjait. Már az programmatikus, hogy három lényegesen eltérő zenei világból válogatott két-három kompozíciót: így Zoller Seres Rezsővel és Deák Tamással tartozik össze, az LGT áll a másik centrumában, majd Binder, Oláh Kálmán és Fekete-Kovács Kornél egy-egy nagysikerű témája alkotja a harmadik csoportot.

Jazz szempontból a Szomorú vasárnap az egyetlen magyar világsláger - Borbélyék ebből ugyancsak szvitet varázsoltak. Szabó Dániel minden billentyűt megmozgat az intró cigányos-rubato jellegét erősítendő, amibe Borbély tenoron „áll bele": még Lajkó Félix színházi kísérőzenéje is eszünkbe juthat, annyira a feszítő disszonanciákra építi az expozíciót (ez a szám az egyetlen, amelynek a zenekarvezető külön dedikációt adott, ami a Rákfogónak szól), amelyben a könyörtelen, untig ismert dallamot a fel-felcsukló sírást idéző ismétlésekkel adja elő. Ezek nem a depresszió hangjai, ez már az azt követő destruktív szakasz, nincs sok hátra, ezt illusztrálják az ütem nélkül elveszett, jajongó hangszerek, amelyek végül elcsendesednek. A következő részt Horváth bőgőjének széles, megnyugodott érzelmi állapotot sugalló szólama indítja, kicsit megkapaszkodhatunk végre a határozott ritmusban. Borbély válaszol rá tárogatón, magyar népdalos fordulatokkal variálja a Seress-téma dekonstruált elemeit, Baló halkan kommentálja a szólistát. A kibontakozó délszlávos ritmusban először gondolhatunk arra, hogy van kiút, a szám először hozható tánccal összefüggésbe. Amikor pedig Szabó Dániel is bekapcsolódik, az olyan, mintha az addig csak a súgólyukból kiszűrődő fény által megvilágított színpadon hirtelen az összes reflektort bekapcsolnák. A zongorán ugyanis egy játékos, vidám, örökzöld magyar táncdal refrénje szólal meg: Látod, ez a szerelem! S. Nagy István szövegét a magyarok többsége rögtön rá is énekli a Deák Tamás szerzette, pajkos dallamra. Ami Borbély gyerekkorában így szólt:

Borbély tárogatója ezután visszakanyarodik, megint a volt Jugoszlávia területét érintve, a táncdal strófájára. Szabó szólója következik, a hangszer összes fényes hangját megszólaltatja. Nem könnyű itt elkerülni az ironizálást, de muszáj, és ez Szabónak sikerül: Borbélyék nem véletlenül oldják fel az „öngyilkosok dalát" ezzel a Mátrai Zsuzsa által 1965-ben sikerre vitt, azóta többször feldolgozott dalocskával. Márpedig ha valaki akár közvetett formában ilyen plauzibilis dolgokat közöl, ügyelnie kell, hogy ne hangozzék közhelyesnek. Ezt szolgálják Borbély szopránszaxofonon is etno-zenei kitérői, amivel a dallam pentatóniáját ellenpontozza és a refrének utáni felfelé lépkedő, akkoriban kötelező moduláció elhagyása. Szabó is színpompás díszítésekkel teszi izgalmasabbá az amúgy is tetszetős deáki harmóniákat. A visszatérésben megint egy kis ad lib összjáték következik, de megmaradva az akkordváznál, benne egy-egy rövid Baló-, illetve Horváth-betét, majd egy határozott futammal frappánsan lezárják az ügyet. A háromrészes, tizenhárom és fél perces darabban terjengősség, mellébeszélés nélkül éppen úgy rétegezték egymásra a dolgokat, hogy a „magyar" és a „jazz" fogalmak jelölte tartalmak szenvedélyekkel teli keveredése valami újat és lényegeset alkosson. A jövő héten rátérek a lemez kortárs jazz és pop-vonulatára, addig álljon itt Borbélyék Tompos Kátyával előadott, a lemeztől lényegesen eltérő feldolgozása.