Borbély Mihály: „A szaxofon a fő hangszerem, a tárogató meg az identitásom”

Egy korábbi beszélgetésünk során egy Nietzsche-idézettel örvendeztettél meg, amely szerint zene nélkül az élet tévedés volna. A zene valóban ennyire fontos?

Egy zenész mit mondhat erre? Az én életemnek ez adja az értelmét. Barátaim és a környezetem által belesodródtam, és most, öt évtized múltán ez a hivatásom, de számomra még mindig egy nagy boldogság.

Hogyan sodródtál bele?

Pomázi vagyok, második hazám pedig Szentendre. Körbevett a multikulturalitás, amit az ott élő nemzetiségek jelentettek a viseleteikkel, hagyományaikkal, zenéikkel. Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy mennyi mindent jelentett ez nekem, és mennyire meghatározta a gondolkodásomat. Ebben a közegben idilli gyerekkorom volt.

Távol a szokásos gyermeki csibészségektől?

Egyáltalán nem. A sport, a tiltott kalandok, a rejtélyes helyeken való bandázások mind belefértek. A focit például nagyon komolyan vettem: a pomázi, méltán híres kölyökcsapat igazolt játékosa voltam.

A focipályát végül mégis a zenei pályára cserélted.

Mert a legtöbb barátom végül nem a foci felé ment, hanem a zenei pálya felé, és akkor felocsúdtam, hogy ha már én is kaptam ilyen tálentumokat a Teremtőtől, akkor – bár volt műszaki érdeklődésem is – inkább én is ebbe az irányba megyek. Úgy szoktam mondani, azért választottam a zenét, mert a zenész barátaimmal tudtam focizni, de ez fordítva nem volt igaz.

Borbély Mihály (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Zenei tanulmányaid mellett hamar a Vujicsics együttesben találtad magad. Népzenésznek indultál tulajdonképpen.

Nagyon fiatalok voltunk, amikor megalakítottuk az együttest. Még csak konzis voltam, amikor megnyertük az 1977-es Ki mit tud?-ot, és ismertek lettünk. A zeneiskolában, a konziban és a főiskolán klasszikus zenét tanultam. Aztán volt egy baráti társaság, ahol a 180-as csoport tagjaival és hasonló kísérletezőkedvű muzsikusokkal játszottam együtt. A '72-ben indult táncházmozgalom kapcsán először csak rádióban, tévében, aztán élőben hallottuk a koncerteket. Nagyon megérintett a népzene ősi ereje, és jött a felismerés, hogy ó, hát Pomázon tulajdonképpen én ebben élek.

Mondjuk, kéznél volt az, amiért mások nagy utazásokat tettek.

Pontosan. Amiért Sebő Feriéknek, Halmos Bélának és a többieknek el kellett menniük Székre, a Mezőségre, messzi erdélyi falvakba gyűjteni, az nálunk ott volt helyben. Mert ezek a nemzetiségek, akik a török hódoltság után kerültek Magyarországra, hozták magukkal a kultúrájukat. Ez olyan kincs volt számukra, amit nagyon őriztek, ugyanúgy, mint ahogy az immár román területté vált Erdélyben a magyarok. Tehát nagyon fontos volt, hogy én Pomázon, ősi formában éltem meg, ahogy a szerbek, a svábok, a szlovákok, a tótok vagy a roma emberek óvták a kultúrájukat.

Ráadásul neked nem kellett magnóra venned vagy kottafüzetekbe lejegyezned a dalaikat, hanem átmentél a szomszédba, becsengettél, és máris hallgathattad a népzenét a legautentikusabb formában.

Igen, de ennek később a hátrányát is éreztük, mert otthon nagyon kevés dolgot rögzítettünk magnóra. Máshol ugyan gyűjtöttünk, de a szülőfalunkban eszünkbe se jutott. Van egy tréfás kifejezés erre: amit mi csináltunk, az „pusztafülű gyűjtés” volt.

Gyémánt Bálint és Borbély Mihály 2024-ben (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Hogyan kerültetek Kuvaitba?

Egy hotelben zenéltünk, ez volt a klasszikus vendéglátózás, ahogy mondani szokták. De ez mit jelent az esetek nagy részében?

Azt, hogy népszerű slágereket vagy diszkrét háttérzenét kell játszania az együttesnek. Na de a Vujicsics!?...

Ez szinte mindig így van, itt viszont a felkérés lényege az volt, hogy a saját repertoárunkat adjuk elő. A kuvaiti Sheraton Hotelben játszottak előttünk magyar roma zenekarok cigányzenét, mi voltunk az elsők, akik nem ezt a stílust képviselték. Tambura zenekarral, harmonikán és klarinéton játszottunk egy-két híresebb slágert, és megtanultunk egy-két arab dalt is, mert az nagyon tetszett nekik, de kilencvenkilenc százalékban a saját repertoárunkat adtuk elő, ami nagyon jó tulajdonosi döntés volt, mert a különlegesség vonzza oda az embereket, nem pedig az, amit bárhol hallhatnak.

Rólad már azt lehet mondani, hogy elsősorban jazzt játszol, függetlenül attól, hogy ez mindig összekapaszkodik a népzenével, meg mindenféle furcsaságokkal. Hogyan keveredtél a jazz közelébe?

Amikor a népzene elvarázsolt, ugyanakkor jött a jazz is. Tizenhat-tizenhét éves korában az ember különösen intenzíven éli meg az erőteljes kulturális hatásokat: ahogy bújja a könyveket és hallgatja a rádióban a zenéket. Nyilván az aktuális populáris zene sem volt kivétel, én is az Illésen, az Omegán, a Beatles-en és a Rolling Stones-on nőttem fel. Aztán jött a Chicago, a Blood, Sweat & Tears s persze a Syrius, tehát ahol fúvósok voltak, ezek vonzottak, mert akkor a klarinét mellett már elkezdtem szaxofonozni, ezzel pedig érkezett a jazz is. Néha a barátokkal össze is jöttünk, és jammelgettünk.

Tudtátok, mi a jazz, vagy csak valamilyen halvány elképzelésetek volt, hogy ilyenszerű lehet?

Inkább az utóbbi. Hallottunk a rádióban, tévében néhány felvételt, egy-két kottához hozzá lehetett férni, amelyekből blattolgattunk, és így született néhány ötlet. Aztán a magam módján elkezdtem tanulni Charlie Parker-szólókat, és füleltem le számokat. De akkor még elég intenzív volt a komolyzenei gyakorlás, valamint a Vujicsiccsal is nagyon aktívak voltunk, egyszerűen nem fért bele az időmbe az az alaposság, ami később aztán engem a jazz-zenével kapcsolatban feszített. Úgy éreztem, hogy ennek a végére kell járni, mert ezzel nekem dolgom van. Később már nem tanultam a klasszikus zenét, viszont tanítottam, tehát tanári állásom volt, közben a Vujicsiccsal elég intenzíven turnéztunk, de engem annyira izgatott a jazz, hogy beiratkoztam a jazzkonziba. Tudtam, hogy olyan elfoglalt vagyok, hogy ha nem adok egy rendszert a jazz tanulmányozásának, akkor abból nem lesz semmi.

Szerencsére lett.

Lett, mert ott aztán elég hamar bekerültem egy komoly szakmai körbe. Azonkívül az iskolaalapító és vezető Gonda János már a második évben mondta, hogy számít rám, mint leendő tanárra, sőt még növendék voltam, amikor az egyik, külföldön koncertező tanárt én helyettesítettem egy évig. A végzést követően előbb óraadó, aztán kinevezett tanár lettem. Később a tanszak a Zeneművészeti Főiskolához, majd a Zeneakadémiához került. ’97 és 2000 között tanszékvezető is voltam. Átrendeződött az életem, amelyben párhuzamosan futottak a különféle zenei műfajok. A tanításban és egy-egy koncerten a klasszikus zene volt a fókuszban, közben az életem fő sodra akkor már a népzene volt a Vujicsics együttessel és más zenekarokkal, a harmadik ága pedig a jazz lett. Egyszer csak azt éreztem, hogy mindez egy kerek egész lett – egy nagy gömb itt belül, valahol a szívem táján. Olyan egységes kis világ, ami lehet jó vagy rossz, de hogy az enyém, az nem kétséges. Ez vált aztán személyes vallomásommá, ez a fajta zene, ahol mindez együtt jelenik meg, s később ez lett külföldi sikereim záloga is.

Mit gondoltál a jazz-zenészekről? És ma mit gondolsz? Milyen ember a jazz-zenész?

Még azt sem lehet megfogalmazni, hogy mi a jazz.

Miért?

Azért nem lehet ennek a végére járni, mert ha elolvasunk régi szakkönyveket, tudományos megfogalmazásokat és jól átgondolt véleményeket, egyik mondatra sem tudjuk azt mondani, hogy na, ez megfogalmazza a lényeget. Annyira sokszínű ez a muzsika. Amit én csinálok, az leginkább népzenei gyökerekkel rendelkező modern jazz, mert bár néha tárogató van a kezemben vagy furulya, de egyáltalán nem hagyományos módon használom ezeket, tehát nagyon tág az időhorizont, amit átfogok a játékommal vagy az elképzeléseimmel.

Na de milyen ember volt a jazz-zenész akkoriban a te szemedben? Sznob? Különleges? Furcsa? Megközelíthetetlen?

Az biztos, hogy volt valami misztikuma. A jazzben először az fogott meg, hogy hú, de különleges, és van benne egy nagyon nagy archaikus tudás, egy ősi kifejező forma, érzelmileg nagyon gazdag, és ugyanakkor intellektuális is. Amikor Charlie Parkert vagy Coltrane-t hallgattam, a szenvedélyesség és a személyesség mellett éreztem, hogy az ő játékuk egyben komoly szellemi teljesítmény is. De ahogy mondani szoktam: szív nélkül az egész csak matematika.

Borbély Mihály (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Sok hangszeren játszol, és fölvetődik a kérdés, hogyan lehet valaki ezen a hangszeren is profi meg azon is?

Volt már olyan, aki úgy viccelődött ezzel, hogy a zenebohócnak is mindig „van másik”… Én úgy tekintek ezekre a hangszerekre, mint eszközökre. Tehát ha egy parasztember a kaszával menne ki tavasszal a földekre, amikor ásni vagy szántani kell, azt nem neveznénk bölcs embernek. Minden munkafázishoz megvan a megfelelő szerszám. Nem véletlen, hogy zeneszerszámnak mondták régen a hangszereket is.

Önmagában még a szaxofonból nem lesz művészet, a kavalból se meg a furulyából se. Tehát ha én sok hangszeren játszom, és mindegyiken közepes vagy átlagos szinten, az a gyanúm, hogy az is kevés. A zene nem attól lesz jó, hogy még egy hangszert előveszek, és elkápráztatom a közönséget, inkább pont az a feladat, hogy mindegyiken a lehető legjobban adjam elő azt, amit kell, és a használata indokolt legyen. Szaxofon lett a jazzben a fő hangszerem, a tárogató meg az identitásom.

Jó ideje tanítasz, a legmagasabb szinten. Mit vársz el a szaxofonosoktól? A felvételin miből tudod megállapítani valakiről, hogy értékes muzsikus lesz?

A zeneoktatás ilyen értelemben külön műfaj. Van, aki nagyon személyes hanggal jön felvételizni, egy másik jelentkező úgy fújja, mintha Sonny Rollinsot hallanád, egy harmadiknak Johnny Hodges vagy Ornette Coleman van a játékában, és akkor őket afelé kell vezetni, hogy személyes tartalommal töltsék meg azt a hatást, ami lenyűgözte őket. Mindenki nagyon-nagyon más. Egészen különleges dolgok is előfordulnak. Volt olyan trombitás, akinek drága Babos Gyuszi kollégánk azt mondta, „nem tudom, miket játszottál, mert össze-vissza fújtál, de nagyon nagy jazz van benne, úgyhogy légy szíves, tegyél már rendet a muzsikádban.”

Borbély Mihály (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Azt mondják, hogy a jazzt tanuló fiatalok nemigen érdeklődnek a magyar jazz és annak története iránt. Ez tényleg így van?

Vannak kivételek, és akkor azok meg nagyon nagy kivételek. Tehát vannak, akikkel rengeteg koncerten találkozom. De azért ez nagyon kevés, szerintem tíz százalék alatt van azoknak a fiatal jazz-hallgatóknak az aránya, akik odaadóan keresik ezeket az információkat és inspirációkat.

A JazzFest Budapest egyik kurátora vagy. Hogyan, milyen gondolatokkal válogatsz az előadók között, milyen gondolatok mentén kapcsolódtál ebbe a munkába?

Amikor Kleb Attila fesztiváligazgató felkért erre, örömmel mondtam igent, mert egyrészt rálátok a fiatalokra, az egyetemi hallgatókra, zeneakadémiai feltörekvő együttesekre, tehát erről az oldalról is tudok javasolni neveket, és persze, ami stílusban is közel áll hozzám, a nép- vagy világzenei indíttatású produkciókat is jól ismerem. Adódott tehát, hogy a Fonóhoz kötődő koncerteknek legyek a kurátora – annak a zenei irányvonalnak, amelyet én is képviselek: a népzene, a jazz és a kortárs zene háromszögében. Egy jó kurátori csapat alakult, Kleb Attilától pedig nagy szabadságot kapunk. És hogy mi a közös nevező? Az igényesség, valamint az, hogy a fesztivál sokszínűvé váljon. Minden koncert valamilyen szempontból legyen különleges. Törekszünk arra is, hogy összehozzunk előadókat, zenekarokat, és ezzel olyan közös produkciók jöjjenek létre, amelyek máskor, máshol nem hallhatók. Végül nemcsak az a lényeg, hogy értékes produkciók kerüljenek a közönség elé, hanem az is, hogy épüljenek nemzetközi szakmai kapcsolatok, amelyek révén a magyar jazz-zenészek is eljutnak külföldi fesztiválokra.

Fejléckép: Borbély Mihály (fotó: Kleb Attila)