- Édesanyád gyógypedagógus, te magad pedig szociális munkásként dolgoztál. Ebből adódóan feltételezem a szociális érzékenységed a sérült emberek ügyére is kiterjed. Viszonylag természetes számodra a kommunikáció velük?

- Az érzékenységet illető felvetés helytálló, már gyerekkoromban azt kellett látnom, -és ez valamilyen módon tudatosult is bennem- hogy pl. anyám iskolájában, mely iskolatípust akkoriban kisegítő iskolának hívtak, a túlnyomó többség cigány gyerek, ami nyilvánvaló súlyos aránytalanság.

Nyilván nem voltam tisztában azzal, hogy ezt szegregációnak hívják,

és azzal sem, hogy ez mindenféle továbbtanulási lehetőségtől megfosztja ezeket a gyerekeket, tehát elveszi az esélyüket egy teljesebb élettől. Ugyanakkor ennek az igazságtalanságnak a megtapasztalása, hogy mondjam, eléggé érzékenyítő volt. Másrészről, a sérült emberekkel való érintkezés kapcsán maximum ehhez az érzékenységhez tudok nyúlni, de hogy mindig ellazult és zökkenőmentes lenne a kommunikáció, azt azért nem merném állítani. Ahhoz több gyakorlat kellene, nem vagyok ennek a szakembere.

Bujdosó János (Fotó/Forrás: Benke Hunor)

- Olvastam egy interjúban, hogy az idő előrehaladtával egyre erősebb benned a roma identitástudatod. Ezt kívülállásként éled meg? Illetve látsz ebben bármiféle párhuzamot a fogyatékkal élők helyzetével?

- Párhuzam mindig létezik azon csoportok között, akik valahogyan eltérnek az átlagostól. A roma identitásról való megnyilatkozás számomra elég ingoványos talaj. Volt, hogy korábban beszéltem erről interjúkban, valamiféle suta, nyilvános vállalásaként származásomnak, de ez nekem nem tud jól állni, nemigen nézek ki romának, ezért a diszkrimináció sem alapélményem. Identitásom ezért legalább kétféle, de ha sokat mondom ezt a szót, hogy identitás, rá kell jöjjek egy idő után, hogy nem is tudom, mit jelent ez a szó az én esetemben, hiszen

úgyhogy különösen furcsa, ha én beszélek a sajátomról. 

- Perifériás látásomban ott voltak ők már valahol, de közelebbről csak a mostani munka során ismertem meg őket.

- Az ArtMan egyedülálló abból a szempontból, hogy a táncot terápiás célra és előadóművészeti produktumként is alkalmazza egyszerre. Ugyanakkor a zenében nem tudok ilyen kezdeményezésről. Mit gondolsz a zene terápiás alkalmazásáról?

A zene nagyon sok fontos készség fejlesztésére alkalmas, és nem kell különösebben tehetségesnek lenni ahhoz, hogy saját fejlődésünk szolgálatába tudjuk állítani.

Tanítok zenét, és hát vannak ügyesebb tanítványok, és vannak kevésbé ügyesek. Van, akiből nem lesz zenész, de az ő esetükben is a figyelem, a koncentráció, az együttműködés gyakorlatai pozitívan hatnak az élet egyéb területeire is.

- Az Artman munkamódszere az, hogy a próbákon a közös ötletelésből hozzák létre az előadást. Te is jelen voltál a próbák nagy részén, vagy a zene mindettől függetlenül született?

- Ott voltam a próbákon, és ez nem csak a szűken vett színpadi produkció szempontjából volt fontos. Részt kell venni benne. Én kívülállóként azt látom, hogy a próbafolyamat nem csak azért szükséges itt, hogy begyakoroljuk, hogy ki melyik oldalról jön be.

egy nagy közös erőfeszítésnek, amire készülni kell, és várni lehet. A zene improvizált lesz, de a főbb pontokat és azokhoz kapcsolódó zenei hangulatokat azért előre lefixáljuk.

- Nagy múltad van a filmzeneszerzésben. A színházi zeneszerzés ehhez képest milyen tapasztalat, mennyiben tér el a kettő?

- Nagyon különbözik a két dolog. A filmzene nagyobb szabadság, és a nagy szabadságot kedvelem. A színház egy más munka, a színház egy gyönyörű gyár, ahol mindenki pontosan ott van fél kettőkor vagy tízkor és felveszi a munkát, a művészeti melót nap nap után, ez is nagyon inspiráló.

- Már jó pár éve működik a jazz és világzene határán egyensúlyozó Bujdosó Trió, amiről egy ajánlóban azt írták: „Ha Tarantino Budapesten forgatna, biztos, hogy ez a zenekar adná alá a zenét”. Neked is filmek, történetek mennek a fejedben, amikor ezeket a számokat írod?

- Jó lenne, de nem. A zeneszerzés folyamata eléggé kiszámíthatatlan, receptem nincs rá, dolgozol hülyeségeken öt órát, majd valaki hív telefonon, közben a felvétel gomb benyomva marad, te prüntyögsz valamit, amiről később meghallgatva kiderül, hogy egy egyedi, létező gondolat lenyomatát hoztad létre, azaz: megtörtént valami.

A dalok, amelyeket írunk, mind ott kószálnak valahol az éterben, képesség vagy szerencse kell ahhoz, hogy mindezeket hallhatóvá tegyük.