- Te nem New Yorkban, a jazz központjában, hanem South Carolinában nőttél fel. A jazz mint a legfontosabb amerikai művészeti forma, van annyira erős, hogy egy vidéken élő fiatalt magával ragadjon?

- Tulajdonképpen igen. Ahogy mondod, South Carolina valóban nem a jazzélet központja, de azért voltak ott is kiváló zenészek, már csak az ottani egyetemnek is köszönhetően. Már korán lehetőségem nyílt játszani a helyi zenészekkel, nem is keveset. Úgyhogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, amiért már tizenhárom-tizennégy évesen bekerültem az ottani zenei életbe.

- Akkoriban milyen hangszeren játszottál?

- Leginkább altszaxofonon, és ha New Yorkban nőttem volna fel, valószínűleg nem lett volna ennyi lehetőségem fellépni.

- Nyilván nagy váltást jelentett az életedben, mikor New Yorkba költöztél. Nehéz idők voltak?

- Egyfelől rettenetesen izgalmas volt, hiszen South Carolinában egyetlen velem egyidős srác sem érdeklődött a jazz iránt, ezért mindig idősebb emberek társaságában voltam. New Yorkban viszont találkoztam sok fiatal zenésszel, akikkel jó volt játszani vagy egyáltalán meghallgatni őket. Közben persze érdekességnek számítottam a magam tizenhat évével és meglehetős színpadi tapasztalattal a hátam mögött.

- Ez 1989-ben történt?

- Igen, és mondhatom szerencsés voltam, hiszen a trombitás Red Rodney-val játszhattam akkoriban. Persze azért még évekig nem tudtam annyit keresni, hogy abból tartsam fenn magam. Ilyen értelemben nagy kihívás is volt ez az időszak. Örülök, hogy akkor még csak tizennyolc voltam, ma már nem bírnám elviselni azokat a körülményeket. El voltam rizsen és babon, ha más nem volt, és szerencsére voltam annyira naiv, hogy ne nagyon gondoljam át reálisan az akkori helyzetem.

- Ebben az időben tértél át a tenorra?

- Tulajdonképpen már a főiskolai évek alatt is tenoroztam, de egyre többet kezdtem használni egy idő után, míg végül talán tizenkét éve úgy döntöttem, hogy nem használom többet az altot. Nem élveztem már annyira a játékot rajta, és ezért nem is töltöttem elegendő időt gyakorlással a hangszeren. Valamiért, talán pont a Bb-s hangolás miatt a szoprán és a basszus klarinét is - ami egyébként egy elég nehéz hangszer - megmaradt a hangszerparkomban. Az alt az Esz hangolásával kilógott ebből a sorból.

- Rengeteg lemezen játszottál már, próbáltam utána nézni, több mint százötven felvételen. Hogy lehet ezekre a sokszor ismeretlen zenészekkel készülő albumokra felkészülni?

- Sokszor egyáltalán nincs lehetőség felkészülni, odamegy az ember és próbál megfelelni, de azt gondolom, ez része annak a kihívásnak, amit jazz-zenésznek, improvizáló művésznek jelent lenni. Gyorsan reagálni és kitalálni, mi az, ami az adott szituációban a legjobban működik, rokon az improvizációval.

- Te egyébként szereted az ilyen helyzeteket?

- Igen, bár a legjobb természetesen, ha egy igazi zenekarban játszom úgy, hogy jól ismerem mind a zenét, mind a zenészeket körülöttem. Ilyenkor a stúdióban tulajdonképpen dokumentáljuk azt a munkát, amit együtt folytatunk.

- Mi az alapvető különbség egy létező formációval való munka és az egyéb felkérések között?

- Mindkettő izgalmas lehet és mindkét helyzetben van, hogy megtörténik a csoda, létrejön valami tényleg különleges és felemelő. De néha persze az ember már alig várja, hogy vége legyen. Talán mégis mélyebb lehetőségeket rejtő szituáció, ha az igazi zenekari munkára gondolunk, ahol van egy közös repertoár és zenei nyelv.

- Erre jó példa az utolsó lemezed, a Sirens, ami azt a két zenei világot egyesíti, amiben te a legszívesebben mozogsz; az Undergroundból jól ismert groove-os és a mainstream jazzt.

- Igen, ez pont az, ami felé haladok. Jövő évben jelenik meg az új lemezem, amin az Underground tagjai játszanak kiegészülve egy vonós kvartettel és Steve Nelson vibrafonossal. A hangzás összességében akusztikusabb lesz, mint a tőlünk megszokott és sok megírt részt is tartalmaz.

- Rád kinek és melyik albuma hatott a legerősebben?

- Hű ez nem könnyű kérdés, igazából sok fontos lemez jut az eszembe. Talán legmeghatározóbb az első felvétel, ami a jazz irányába vitt ez pedig Duke Ellington Queen's Suite-je volt. Emlékszem, tizenegy éves voltam, mikor először hallottam nem sokkal azután, hogy elkezdtem szaxofonozni. Azt gondoltam, soha életemben nem hallottam még ehhez fogható szépséget. Paul Gonsalves és Johnny Hodges is játszik ezen a felvételen, de nem csak az ő játékuk izgalmas, hanem a hangszerelések is csodálatosak. Érdekes, de ennek ellenére ez mégsem egy olyan lemez, ami miatt Ellingtont a legnagyobbak közé soroljuk. Most is elképesztő albumnak tartom, minden hangja olyan, mint egy kézzel faragott szobor. Egyetlen hangot sem lehetne jobbra cserélni benne.

- Ha lehetőséged lenne játszani bárkivel a most élő vagy már eltávozott zenészek közül, akkor az Ellington lenne?

- Nem tudom, sosem volt igazán kedvenc zenészem. Coltrane, Miles Davis, Ellington vagy Monk zenekaraiban vagy épp a Beatlesben játszani, az hatalmas dolog lenne. De képtelenség csupán egyet kiragadni.

- Babos Gyula, a főiskolai tanárom mondta mindig, hogy kapcsoljunk feljebb sűrűségben és sebességben szólójáték közben tudatosan. Téged hallgatva, sokszor érzem, mintha neked lenne egy plusz sebességed azon a bizonyos képletes váltón. Tudatosan építed fel a szólóidat?

- Megpróbálok nem tudatosan építkezni. Nagyon szeretném elkerülni, hogy bevésődött formákba gondolkozzak, persze vannak bizonyos számok, ahol elkerülhetetlen egyfajta játékmód. Akarva-akaratlan úgyis sokszor ugyanoda lyukad ki az ember, főleg egy olyan helyzetben, mint amilyen például a Metheny Unity. Egy ilyen nagyszabású turnén, aminek az apropóján most Pesten vagyok, hetven este egymás után ugyanazok a kompozíciók, ugyan abban a sorrendben hangzanak el. Nagyon szeretek elindítani egy improvizációt egy ötletből, bármi legyen is az, ahogy egy történet is elindul például. Ebből jó esetben már szinte magától születik meg valami. Ha ebben a folyamatban már nem tudatosan veszek részt, az általában jót tesz a végeredménynek. Ha valami erőltetve van, az úgysem természetes és nem tud igazán magasra eljutni.

- Mennyire használod azokat az elektronikus lehetőséget gyakorláshoz vagy komponáláshoz, amik szinte kikerülhetetlennek tűnnek mai világunkban?

- Nem tartom magam dogmatikusnak semmilyen irányból nézve sem. Pont az előbb említett új lemezen annak ellenére, hogy akusztikusabb hangzású, mint a tőlünk megszokott használtam néhány sampler hangzást. Semmiképp sem vagyok az ellenzője ennek az iránynak és mostanában egyre több érdekes dolgot hallani amiben nagy szerepe van a technikának. De ezek akkor is csak eszközök. Persze elképzelhető, hogy ha annyi időt töltök azzal, hogy szélesítsem a lehetőségeimet ezen a téren, mint a szaxofonon akkor kinyílnának még új utak. Vannak zenészek akik nálam sokkal jobban ismerik az elektronikában rejlő lehetőségeket, de nekem ez így kielégítő. Már húsz-harminc éve kísérletezett Eddie Harris  szaxofonos például az elektronika beépítésével a játékába. Silver Cycles címmel jelent meg az a lemez, amin ez a munka a legteljesebben hallható. Ez egy igazán érdekes lemez, azzal együtt is, hogy nagyon különböző stílusú darabok találhatóak rajta.

- Egy ideig a feleséged révén Budapesten éltél. Miért döntöttetek úgy, hogy átteszitek a székhelyeteket New Yorkba? Azt gondolnám, hogy egy olyan élvonalbeli zenészt, mint téged, itt is, ott is megtalálják a felkérések.

- Igazából soha sem költöztem el New Yorkból. Megtartottam a kinti lakásomat és mindig is terveztük, hogy egyszer majd visszamegyünk. New York az otthonom, és annak a zenének az otthona is, amit játszom. Másfelől nagyon szerettem itt Pesten élni, a mai koncert előtt is jól esett egy kicsit sétálni az ismerős helyeken. Jazz zenészként mégis teljesen más abban az energiában létezni, ami New Yorkban körülvesz. Még azt is nehéz lenne elképzelni, hogy Amerikán belül egy másik nagyvárosban lakjak. Miközben azt is el kell mondani, hogy egyre drágább ott az élet, és művészként egyre nehezebb megteremteni a kinti élet lehetőségét. Gondolok itt első sorban azokra a fiatalokra, akik most érkeznek New Yorkba szerencsét próbálni. Ez a folyamat egyébként nem most kezdődött: az emberek egyre kijjebb és kijjebb költöznek a külvárosokba, Brooklynba és Queensbe.

- Mi az oka ennek a folyamatos drágulásnak?

- Sokat lehet erről olvasni, az ok a Wall Street háza táján keresendő, valamint abban, hogy egyre kevesebb ember kezében összpontosul az egyre növekvő tőke. Sok ember él New Yorkban kifejezetten a tőzsde miatt, számukra nem probléma a folyamatos drágulás, gond nélkül ki tudják fizetni a magas árakat is. Ennek a folyamatnak a kezdetek óta a szemtanuja vagyok: hozzátartozik, hogy a város sokkal biztonságosabb és ezzel együtt unalmasabb is lett.

- Mi az a zenével kapcsolatos felszerelés, hangszer vagy egyéb kiegészítő, amit legutoljára vettél magadnak?

Nem is emlékszem, annyira nem szoktam vásárolni semmit... de tudom! Egy basszus fuvolát vettem, pont az említett utolsó lemezfelvételhez, mert azt gondoltam, jól illene abba a hangzásba, ami ott létrejött. Szerencsére van ismeretségem és megkaphattam egyet otthoni kipróbálásra, mielőtt megvettem volna. Nagyon szép, puha hangja van.

- Ez az a hangszer, amit ma este is használtál a koncerten? Elég nagyméretű hangszer.

- Igen, elég nagy, mert ez egy alt fuvola. Igazán 'cool' hangzása van.

Díjak:

- Grammy jelölés, legjobb szólista (1999)

- Jazzpar Díj (2000)

- Down Beat, legjobb tenor szaxofonos (2004, 2005, 2006, 2007)

 Fúvóshangszerek, fúvókák, nádak:

- Selmer Mark VI tenor szaxofon

- Selmer Mark VI szoprán szaxofon

- Selmer basszus klarinét (1920-as évekbeli)