Paul Bley
De ez csak rajta múlt. 1963-ban, már ismert és sokat szereplő zongoristaként ő és Herbie Hancock kaptak meghívást, hogy közreműködjenek két világsztár zenekarában, amelyek egymás után játszottak egy koncerten a Birdland nevű legendás jazzklubban. De nem kötötték ki, hogy melyik zenekarban melyikük játsszon, csak hogy ők ketten jöjjenek. Az egyik zenekart Sonny Rollins vezette, a másikat Miles Davis. Bley a Rollins-együttest választotta, miután Hancock előzékenyen átengedte neki a döntést – a többi történelem, ahogy mondani szokás. Valóban könnyebb Davisre hivatkozni azzal, hogy Bley csak ővele nem játszott, mint azt elsorolni, hogy viszont ki mindenkivel igen – és még inkább, hogy ki mindenkire volt hatással. Ami a legnyilvánvalóbb: Keith Jarrettre, akinek Bill Evans mellett Bley volt a legfontosabb elődje.
Ebben az emlékezésben azért teszek egy kísérletet, hogy legalább a legfontosabb történeteket számba vegyem, amelyek közül egy-kettő is elég lenne, hogy Bley helyét a jazz aranykönyvében örökre biztosítsák.
A montreali fiú már ötévesen hegedűkoncertet adott, de hamar váltott a zongorára. Egyik tanára teli poharakkal a kézfején gyakoroltatta, Bley mégis állhatatosan végigjárta iskoláit, 11 éves korára elvégezte a McGill zeneit és az általánost. De közben már a Woody Herman nagyzenekar partitúráit másolgatta, kölyökként együttesekbe is hívták. Éveken át helyettesítette Oscar Petersont egy montreali klubban. Egy másik helyen zenei műhelyt indított, és 17 évesen elhívta szólistának Charlie Parkert, Sonny Rollinst és másokat, hogy játszhasson velük.
1950-ben az Egyesült Államokba tette át székhelyét, először New York-ban telepedett le, és a Julliard Zeneakadémián tanult tovább. Ez idő alatt a saját zenekarában Jackie MacLean, Donald Byrd, Arthur Taylor és Doug Watkins szerepeltek, de vállalt fellépéseket Lester Young, Ben Webster, Roy Eldridge és Bill Harris vezetésével is. De ez még mind semmi. Lennie Tristano, a cool egyik atyjának híres összejöveteleire is eljárt, és első saját néven kiadott albumán Charles Mingus és Art Blakey közreműködött. Miután Kaliforniába költözött, zenekarában szerepelt többek között Ornette Coleman, Don Cherry, Charlie Haden, Billy Higgins, Bobby Hutcherson, Scott LaFaro, Lawrence Marable és Dave Pike, majd újra a keleti parton Roland Kirk, Oliver Nelson és Jimmy Giuffre. Giuffre-val, a klarinétossal és Steve Swallow bőgőssel trióban a Verve és a CBS számára készített felvételeket, és ettől kezdve Európába is rendszeresen hívták turnézni.
Közben hagyományos felállású triójával, amelyben Gary Peacock bőgőzött és Paul Motian dobolt, ugyancsak iskolateremtő, magas mércét jelentő felvételeket készített és koncerteket adott. A hatvanas évek közepétől tagja lett annak a művészi egyesületnek (Jazz Composer's Guild) amelynek Rollins mellett Archie Shepp, John Tchicai, Roswell Rudd, Mike Mantle, Cecil Taylor és Carla Bley, orgonista felesége is tagja volt. 1968-ban kezdte érdekelni a hang szintetizálása, első jazz-zongoristaként a New York-i Filharmóniában adott szintetizátor koncertet, az eredeti Arp 2500-on később is szívesen játszott. A Billboard 1978-as cikke szerint ő volt az első, második feleségével, Carol Goss videóművésszel együtt, aki olyan zenei videót készített, amelyben a két művészeti ág egyenrangú.
A hetvenes évek vége óta Bley ritkán tért le az avantgárd útjáról. Különböző kollaborációk során bejárta az egész világot és összesen több mint 100 saját albumot vett fel. Fiatalok és kortársak egész sora bukkant fel mellette: Jaco Pastorius, Pat Metheny, John Scofield, Marc Johnson, Niels-Henning Ørsted Pedersen, Arild Andersen, Han Bennink, John Surman, Gary Burton, miközben olyan sztárokkal is készített felejthetetlen felvételeket, mint például Chet Baker.
Bley Drienyovszky András producer és fesztiválszervező meghívására Magyarországon is koncertezett. Utolsó megjelent CD-jét az érett korszakában döntő jelentőségre szert tett lemezkiadó, a müncheni ECM adta ki, egy néhány évvel korábbi oslói szóló koncert felvétele hallható rajta.
Bley halála kapcsán Mark Miller, a legnevesebb kanadai jazztörténész, volt rovatvezető párhuzamot vont a leghíresebb kanadai zongorista, Oscar Peterson és Bley között, hiszen mindketten montrealiak, és csak hét év volt köztük, Peterson volt az idősebb. Viszont a közös vonások ellenére a különbség kettejük közt óriási. Peterson megőrzője volt a harmincas-negyvenes években kialakult jazzfelfogásnak, míg Bley a hatvanas-hetvenes évekbeli újító és egyéni törekvéseket tette magáévá, sőt fontos szerepet vállalt ezek alakításában. Miller szavai szerint „Ahol Peterson extravagánsan tobzódott a hangszer lehetőségeiben, ott Bley annak engedett utat, hogy hogyan lehet a zongorát a leginkább gondolkodó kifejezés eszközévé tenni, megfontolva az idő és tér, impulzus és intimitás adta lehetőségeket. Peterson kétséget kizáróan inspiráló figurája a jazztörténetnek. De Bley – véli Miller – kettejük közül nagyobb hatással volt a jazztörténetre.”
Soha nem volt semmilyen kompromisszumra hajlandó, és művészi pozícióját a zeneipartól a lehető legtávolabbra próbálta helyezni – ami egy híres koncertpianista és zeneszerző esetében bonyolult képletet eredményez. Amikor például felkérték, hogy vegyen részt egy nyilvános beszélgetésen egy könyv- és lemezboltban annak alkalmából, hogy New York-ban is ad lemezbemutató koncertet, még csak válaszra sem méltatta a felkérést, holott az egy híres nemzetközi hírű rádióriporter és jazz-szakértő címéről érkezett. Szarkasztikus stílusában például kijelentette, hogy a gyakorlás tökéletessé tesz, de jobb a tökéletlenség. Egyszer pedig megjegyezte, hogy neki magának is volt egy időben saját lemezcége, de annyi pénze sose volt, hogy önmagát leszerződtesse.
hírlevél
