A koncertjáró örömmel tapasztalja, hogy rengeteg felkérésre rábólintasz: a Dés László – Free Sound Quartetben, a GetCloser Sessionben, a Cimbiózis triód koncertfilmfelvételét készítitek. Közreműködsz olyan fiatalok munkáiban, mint Oláh Krisztián, vagy olyan tisztelgésben, mint Kurtág György köszöntője. Mindig jóleső ez a gyors váltás?
Nem mindig. Bár ezek olyan fellépések, amelyek kihívást jelentenek, és kedvem is van hozzájuk. Régen nem mindig volt így.
A pályája elején az ember mindent bevállal, mert hajtja az éhség.
Nagyon gyors életet élek, a pandémia előtt még inkább így volt. Előfordult, hogy egész éjjel utaztam haza Németországból, és reggel már a Müpában próbáltunk, este játszottunk. Voltak nehezebb időszakok is, de mit csináljak? Ezt szeretem! Most már csak olyan produkciókban zenélek, ahol jól érzem magam, és szívfájdalom lenne arra panaszkodva kihagyni őket, hogy fáradt vagyok. Mondjuk a GetCloser esetében, amikor Kleb Attila megkeresett, hogy Omar Sosával lenne egy produkció, hogy mondhattam volna nemet? Vagy a Cimbiózis-koncertfilm, amit Hajdu Szabolcs rendez, arra mondhatok nemet? Ezerféle csapatban dolgozom mint zeneszerző, mint kitaláló, ezek mind olyan munkák, amik nagyon érdekelnek. Nem űz semmi:
az élet pörgeti előttem a maga dramaturgiáját, és én ahhoz alkalmazkodom.
Lukács Miklós (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
A pandémia alatt készült el a szólólemezed is. Hogyan lett ez a senki földje, a No Man’s Land?
A járványidőszakban sok felkérést kaptam, különféle videókkal üzentünk, mert sokan hiányt éreztek a művészetek iránt. A felvételekhez párszor technikai háttérre volt szükség, és Kopcsik Márton barátom egyszer megkérdezte: „nem csinálunk valamit még? Vegyél fel pár panelt!” Egy pillanatban komolyan vettem, és elkezdtem felfűzni valamit. A felépítést illetően kicsit színpadiasan kellett gondolkodnom, a szólólemez másfajta felelősséget kíván. Itt ötven percig egyedül kell bejárnod egy másoknak is élvezhető, nagy, színes utat. Arra is figyeltem, hogy az elektronika ne uralkodjon el a cimbalmon. Nehéz volt megtalálni az arányokat. Az amplitúdója a legfontosabb egy lemeznek, hogy miről is szól. Inspirált a pandémiaidőszak is, mert új helyzetek, új viszonyulások adódtak, és láttam a világ, a zenészek és a civilek viszonyulásait egymáshoz, a helyzethez. Akkor zajlott a Black Lives Matter is, nem lehetett elmenni mellette szó nélkül; sok összetevő formálta azt, hogy végül Martin Luther Kingnek a Nobel-díj átadáson elhangzott idézetével kezdjem az albumot.
A zenének ez az üzenet az esszenciája; a békét hirdeti, sosem a széthúzást vagy a megosztottságot, hanem hogy találjuk meg azt a közös pontot, ahol emberek tudunk lenni egymással.
Hamvas Béla és Pilinszky idézetei két különböző történetről szólnak. Hamvasnak a Magia-szutrában sok kemény, nagyon fontos mondata van, az egyik különösen megütött, és tudtam, hogy pont erre gondolok a lemezzel kapcsolatban: „A földön legalább egy Felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne”. Ez visz előre bennünket.
Szeretsz álmodni?
Imádok. Ez a legbensőbb ihlet, álmokat kell megvalósítanunk. Nagyon szeretek repülni álmomban, a világot fentről nézni. Álmomban nyugodtnak tűnik.
Könnyebben közvetít téged a jazz, mint a komolyzene?
Az improvizálás során az ember kiadja önmagát, a belsőjét, hogy hol tart, mit gondol a zenéről. Egy klasszikus zenei művel a legjobb interpretációt próbáljuk nyújtani a szerző vagy a karmester irányításával, és alkalmazkodunk, mint a jó színészek.
A jazzben mi vagyunk a rendezők, a dramaturgok, az írók és a kellékesek, és egyből fellibben a fátyol.
Ha valaki játszik előttem három hangot, már tudom, hogy milyen ember. Őszinte, befogadó zenészekkel szeretek játszani, akik a színpadon le tudják tenni a külvilágot, van bennük alázat, tudnak alkalmazkodni és egotrip nélkül is eltalálnak önmagukhoz.
Lukács Miklós (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Minden megnyilvánulásod más, ezért is volt vízválasztó a szólólemezed. Írtál már klasszikus darabot, neked is írtak, például Kurtág György vagy Eötvös Péter, mindemellett különféle formációkban játszol. Meg tudod fogalmazni, hogy ki a zenében Lukács Miklós?
Nézd, én egy egyszerű cigány családból származom, édesapám cigányzenész, cimbalmozik, anyukám hegedült; hozok egyfajta gondolkodást és szocializálódást otthonról. A szakmám és a karrierem aztán olyan közegekbe vitt itthon és külföldön, ami egy picit szélesebb látókört kívánt, a tanáraimtól szintén kaptam valamiféle látásmódot. Az identitásom fontos része az is, hogy magyar zenével, kultúrával foglalkozom, óriási becsben tartom, közben pedig a jazz miatt él bennem egyfajta nyitottság is. Hogy mit tud a zene? A civil életben, amikor először találkozol valakivel, „szervusz”, kezet fogtok, „jaj de jó, hogy itt vagy!”, egy felületes beszélgetés zajlik le. A zenében? Amikor megütjük az első hangot, már mosoly ül ki az arcunkra, euforikus boldogság az ötödik percnél, és amikor lejöttök a színpadról, úgy ölelgetitek egymást, mintha negyven éve ismerősök lennétek!
Ez a pillanat megélésének ereje. Ha őszintén szól, akkor az ember levetkőzi az összes gátlását, megmutatja magát csupaszon, és így tesz a másik is.
És mindegy, hogy a partnered egy szupersztár, aki jó koncerteket hoz majd, és nagyon sok pénzt fogsz keresni. Nem ez számít.
A színpadi eufória, ha létrejön, nagyban hasonlít az erotikához, mint a GetCloser Session koncertjén láttuk-hallottuk. Gyakran megéled ezt a beteljesedést?
Sajnos nem gyakori. Nem bírom, amikor valaki szerepet játszik a színpadon vagy a rutinszerű zenélést – akkor elveszíti a varázsát az egész, és én is átmegyek egy egyszerű játékosba. De már e szerint is válogatok. Hál’ istennek vannak zeneileg nagyon fontos pillanatok, ahol repülünk, és húsz-harminc éves barátság után is tudunk is újat mutatni egymásnak. Mert változunk, és a zene megmutatja, milyenek vagyunk aktuálisan. A tisztelet és az elfogadás tud évtizedes zenei kapcsolatokat – akár párkapcsolatokat – megtartani. Ha változik a játszótárs, akkor azt ugyanúgy tisztelem, mert látom a fejlődését, és akár tetszik, akár nem, elfogadom. Ez nagyon fontos.
Lukács Miklós a Sexto Elemento koncertjén (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Sose bántad meg, hogy cimbalmozol?
De. Már kilenc éves koromtól sztároltak, különböző koncertekre vittek, és ezért nagyon nagy hála. Csak közben sokszor elhittem azt is, ami akkor még nem is volt valós. Azt gondoltam, hogy ez majd örökké fog tartani. Aztán megszereztem a diplomámat, otthon ültem, és vártam, hogy csörögjön a telefon – és nem csörgött. Amikor az ember rájön, hogy mégsem akkora király, mint mondták neki, akkor újratervez. Addig el voltam kényeztetve, utána meg könyörögnöm kellett.
Ez nehezen megélhető.
Nagyon. Főleg, ha előtte mondjuk a Fesztiválzenekarral csináltál CD-t. De tanulságos volt. Elmentem zongorázni, vendéglátóztam. De ezzel sincs semmi probléma, nem árkot ástam, hanem zenéltem. Aztán ahogy elkezdtem működni, láttam, hogy ismeretlenek észrevesznek, meglátnak: „aha, ott az a fiú!” És nagy szerencsém, hogy akkoriban nagyon jó kollégákkal találkoztam, akiktől tanulhattam, és öt éven belül a hazai jazz élvonalába kerülhettem. A kérdésedre visszatérve, abban a pillanatban,
amikor nem volt otthon semmi, és a falat néztem, persze, hogy felmerült bennem a kérdés, kell-e nekem a cimbalom. De nem tudtam elengedni soha.
Hiába döntöttem volna úgy, hogy most kicsit elbizonytalanodtam benne, abbahagyom, nézek valami mást – nem tudtam volna megtenni. Ott állt a szobámban mindig. Árván hagyjam a társam? Úgy éreztem, ez az én magánproblémám, ő nem tehet róla. Majd akkor nyúlok hozzá, amikor már nem haragszom rá.
Különleges a hangszered?
Nem, de sose válnék meg tőle. 1986-ban készült nekem, amikor a Rácz Aladár Cimbalomversenyen a serdülő-korcsoportban második helyezést értem el (kilenc évesen – a Szerk.), édesapám lepett meg vele. Még emlékszem, hogy Jancsó István, a kitűnő hangszerkészítő mester, meg apukám szó szerint tapossák a cimbalmot ott fent a Teréz körúti lakásunkon, hogy a feszülés beálljon. Végignéztem a hangszer készítésének minden fázisát. Ott készítették előttem. Jelen voltam a születésében. Azóta kísér ez a hangszer engem.
Mindent kipróbálsz rajta: ütöd, karmolod, pengeted.
Rengeteg szín van benne, fel kell fedezni a lehetőségeit! Néha tudatosan kezdek valamit kipróbálni, aztán lehet, hogy semmi nem lesz belőle. Ez a felfedezés még mindig tart.
Egy emlékezetes interjúd Kurtág Györgyöt idézte. Tudsz már „kéket ütni”?
Nem mindig. A festészet és a zene nagyon közel állnak egymáshoz! Mennyi közös szót használunk: tónus, árnyalat, hangszín…
A jazzről beszélünk, de a komolyzene sem megy el melletted.
Pont annyit vagyok a klasszikus pályán, amennyi nekem elég. Jövő hónapban a Suisse Romande Zenekarral játszom Eötvös Péter Cziffra Psodiáját, amit tavaly Balázs Jánossal és a Francia Rádiózenekarral mutattunk be. Aztán ősszel a stockholmi filharmónia szólistája leszek Londonban, a Wigmore Hallban, de előbb Stockholmban majd Berlinben, és ezek után a Hamburgi Elbphilharmonie-ban lépünk majd fel. Moszkva is a térképemen van, adja ég! Jövőre a Genfi kaszinó nagytermében is klasszikust játszom majd két alkalommal is.
Mintha gonoszkodna veled a komolyzene…
Én gonoszkodom vele! Érdekes, hogy a komolyzenészeknek addig nem voltam annyira izgalmas, amíg csak klasszikusokat játszottam, mert olyan voltam, mint a többiek. Mihelyst kinyílt a világ a jazz-zel és az improvizatív zenével, egyből érdekessé váltam. De másban is érezni a változást: amikor Kurtág Gyuri bácsi tanított engem, még 1994-ben, tizenévesként, hihetetlen problémákba ütköztem, nem mindig értettem. Amikor most együtt dolgozunk, már egyből tudom, mit mond. Már képes vagyok meghallani, hogy mi és hogyan szól jól, mert egy másik műfajból hoztam egy csomó dolgot a formáról, a vezetésről, a megszólalásról. A két műfaj nincs olyan távol egymástól!
Cimbalom Unlimited 2020 (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Mernél improvizációt vinni a klasszikus zenébe?
Viszek is! A klarinétversenyemnek – nemrég raktam ki a Facebookra – legalább a harmadát rábíztam az előadóra. Persze ehhez egy olyan művész is kellett, mint Klenyán Csaba, aki mer és tud is improvizálni. Az ő játékára bíztam, hogy aktuálisan, az adott pillanatban arra a részre mit képzel el. És tudtam, hogy olyasmit gondol majd oda, amit elfogadok.
Nincs két zenész bennem: ugyanazok az energiáim működnek a jazzben és a komolyzenében.
Nyilván más a közlésmód, a karmesterre való odafigyelés, ahhoz klasszikus múlt kell. Egy szimfonikus zenekarnak is egy emberként kéne zenélnie, és valljuk be, ez nagyon nehéz. Olyan muzsikusokkal szeretek játszani – ez mindenkire igaz –, akiktől tanulhatok: energiát, szemléletet, még ha ez nem is feltétlenül ugyanaz, mint az enyém.
Szoktál elégedett lenni?
Soha. A múltkor épp erről beszélgettünk zenészekkel, az elengedés pillanatáról. Amíg simogatod, alakítgatod az anyagodat, addig megvan benne a változás lehetősége. Újrahallgatom: „nem jó!” Újraveszem. És egyszer csak el kell engedni… Tizenöt perc múlva már hallom, hogy mit változtatnék, de akkor már nem lehet! Nem is szeretem visszahallgatni a lemezeimet, mert fájna.
Most miben hajtod a tökéletest? Mire készülsz?
Uri Caine-nel lépek fel a Bartók Tavaszon, neki van egy Bartók-projektje, csak sajnos a jogdíjak miatt utoljára 2006-ban adtuk elő New Yorkban. Omar Sosáékkal a bemutatkozó koncertünk olyan jól sikerült, hogy mindannyian tovább akarjuk vinni az együttest, a Sexto Elementót. Charles Lloyddal játszom már évek óta, azt is szeretném folytatni. A saját triómmal ősszel készítünk újabb lemezt, már tudom is, hogy miről fog szólni: a mi szép kis Kelet-Európánkról.
És milyen lesz a Kelet-Európád? Tudsz optimista lenni?
Muszáj. A művésznek mindig optimistának kell lennie, bíznia kell az emberekben, abban, hogy jobbak lesznek, hogy sikerül gondolkozásra indítani őket. A művészek, írók, költők, képzőművészek mindig interakciót várnak az emberektől: felajánljuk a gondolkozást, a látást, a hallást. Kétfajta zenei stílus van számomra: a közönséget kiszolgáló, meg a közönséget teremtő zene. A jazz inkább közönséget teremt magának, és nyilván nem akkorát, mint egy populárisabb műfaj. Csukott szem, nyitott lélek és akkor talán bejön valami – erre szeretném sarkallni az embereket.
Lukács Miklós (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Lehet igazán tematizálni a jazzt?
Nekem mindig van egy témám. Ha zenét kreálok, ha lemezt veszek fel, arról úgy gondolkozom, mint egy író. Kell, hogy legyen egy magvas története, ehhez alkalmazkodik maga a zenei stílus. Nagyon sok stílusban játszom. Soha nem akartam jazz-lemezt készíteni, és nem is sorolom magam sehová. Sokszor azt sem tudom, mi az, ahová mások szerint tartozom. Zenét írok. Egy téma magával hoz bizonyos dolgokat. Például a szólólemezemen a Paranoid Humanoid című számban az emberiségről beszélek, hogy paranoiásak vagyunk egymással, a világgal, önmagunkkal, mindenki félti a kis buborékát, és megszólal benne egy atomreaktor szirénája. Látod, milyen a világ? Három hónap múlva már mindenki ettől fél.
Megkísért más művészeti ág is? Gyanús vagy a festészettel…
Igen, szeretek festeni, de nem mutatom meg senkinek! A kedvencem Modigliani, nagyon megfog a fájdalmas szárazsága. Az impresszionistákat is nagyon szeretem, meg Paul Klee-t, a régi nagy mestereket. Ha beszabadulok egy múzeumba, onnan nem lehet kirángatni. Minden hatással van rám, és festegetek a magam örömére, lenyugtatására, kikapcsolódására. Viszont élvezhetetlenek. Csak játszom.
Kérdezni is akartam, hogy mivel lazítasz. És mit olvasol?
Nagyon sok mindent, néha nem is lazításként, hanem inspirációs forrásként. Kétfajta olvasmányom van: a kihagyásaim, amiket ellébecoltam, most ezeket pótlom, de
már az összefüggéseket is keresem. Például a szerkesztési elvet egy festményben, versben vagy novellában; az arányokat, a struktúrát, hogy hogyan bánik kevés szóval olyan hatásosan, ezek hatnak a zenémre.
Másrészt ott vannak a mai írók. Nagy szerencsém, hogy sokukkal dolgozom együtt, így Parti Nagy Lajossal, de Esterházyval is nagyon jó kapcsolatban állhattam. Lajoskával van egy közös műsorunk, akárcsak Závadával vagy Spiróval. Amikor beszélgetünk, nagyon sokat tanulok tőlük. És itt vannak a fiatalok is: Babiczky jó barátom, nagyon szeretem a verseit. A kíváncsiság hajt előre, minden újdonságnak úgy örülök, mint egy kisgyerek, amikor felfedezi a világot. A fiatalság megőrzésében nekem Szakcsi Lakatos Béla, Kurtág Gyuri bácsi vagy Eötvös Péter a példaképem. Ha Béla talál egy kottát, úgy lelkesedik, mint egy hatéves. Gyuri bácsi 96 évesen új dolgokat fedez fel, és megőrül érte, most orosz nyelvtanár jár hozzá… A művészek kortalanok, ha nem is külsőleg. Azt kérdezte tőlem valaki, hogy „tudod milyen szörnyű dolog belenézni a tükörbe 85 évesen, és abban a csúnya arcban azt a gyönyörű gyereket látni?” Milyen igaz!
A nagy álmod a repülés. És a kis álmok?
Álmodozni nem álmodozom, ez megtörtént a húszas éveimben. Álmodni viszont igen. Csak álmodva tudsz megvalósítani. Negyvenöt éves koromra megtanultam azt, hogyan kezeljem észszerűen az álmaimat, bármilyen paradox is ez. Vannak dolgok, amiket bánok, hogy nem valósítottam meg, nem sok, viszont az élet mindig úgy sodort különböző partokra, hogy gyakorlatilag egy álom vált valóra, úgy, hogy még csak nem is tudtam, hogy ez az …
Fejléckép: Lukács Miklós (fotó: Kleb Attila)
hírlevél
