Das Kleid muss neu werden…

Az est Lee Konitz legújabb formációjának fellépésével kezdődött. Egyesek talán meghökkentek, látván, hogy a nyolcvankét éves, több mint hatvan éve a pályán levő altszaxofonos csupa olyan fiatalember társaságában érkezett Győrbe, aki az unokája lehetne, pedig Konitz lemezein és előadásain már évtizedek óta gyakran bukkannak fel kezdők, alig befutott ifjak, illetve a hazájuk határain túl alig-alig ismert mesterek. Gondoljunk csak például 1986-os Medium Rare című albumára a Label Bleu kiadónál: az őt kísérő négy fiatal francia (gitár, bőgő, harmonika, dob) se korábban, se azóta nem szerzett nagy nevet magának a szakmában, Konitz mégis izgalmas és különleges zenei kalandot élt át velük. A szaxofonos ugyanis előszeretettel karol fel fiatal tehetségeket, illetve játszik együtt helyi sztárokkal, szinte bárhol a világon. Sőt, talán túlzás nélkül állítható: főleg Európában, hiszen azok közé a jazz-művészek közé tartozik, akik valamiért kiszorultak a nagy amerikai kiadók listáiból, és életművük nem elhanyagolható százaléka kis európai labeleken hallgatható meg.

A – fogalmazzunk finoman – tökéletesnek nem mondható akusztikai körülmények ellenére is mindenki világosan érzékelhette, hogy az ősz muzsikus ma is feladata magaslatán áll. Éteri finomságú hangokat fújt, ugyanakkor a műsor egyetlen darabja sem keltette a kimódoltság vagy a művi sterilitás érzetét (ami például egyes ECM-kiadványokon már-már bántó modorosságnak hat). Nem; Lee Konitz ma is mindig vigyáz zenéjének józan evilágiságára. Stílusának egykori epitheton ornansai – hűvös, szenvedélymentes, elvont – mára jórészt érvényüket vesztették, s a mértékkel adagolt szabad improvizációk biztosítják számainak relatív kiszámíthatatlanságát. E szintén szigorú kontroll alatt tartott részek visszarántják a hallgatót a merengésből, mintha csak a verset idéznék: „ébredj a valóra”. Zenei terminusokban beszélve: mire a puha legatókat hallva kényelmesen hátradőlnénk, mint valami meditációs zene hallgatásakor, Konitz szinte perkusszívan kemény hangokkal riaszt fel vagy józanít ki bennünket. Ahogy a legato és perkusszív hangzás, illetve az éteri és evilági minőségek oszcillálnak Konitz zenéjében, úgy a váratlan elágazások is hamar visszakanyarodnak nála a kompozíciók fősodrába. Viszonylag kevés hangot fúj, nem alkalmaz hosszas, improvizatív kitérőket, vagyis zenéje ma sem ”az indák törvénye szerint” épül fel.

Konitz ”legújabb formációja” a Minsarah, mely nélküle is működik trióként. Fiatal német és izraeli zenészek alkotják, akik hol ügyesen, hol tétován kísérik az altszaxofonost. Semmiképp se az itt a képlet, mint Tomasz Stanko és a Marcin Wasilewski vezette Simple Acoustic Trio esetében: a lengyel kvartettben ugyanis három, fiatal kora ellenére világszínvonalon játszó, kiforrott muzsikus kísérte a nagy trombitást; a Minsarah tagjait művészileg egy egész világ választja el Konitztól. Különösen érzékelhető volt ez a ráadásban, amikor az altszaxofonos duót játszott Florian Weber zongoristával. Konitz nagy szeretettel és finomsággal fújt, az előadás mégis kicsit döcögős lett Weber rutintalanságaitól.

Voltak egyértelműen szép pillanatai is a Minsarah (”prizma”) játékának. Az egyik utolsó – keletiesen csengő – darabban Jeff Denson vonós bőgőkezelése például imponálóan sikerült.

Nagy öröm, hogy Lee Konitz nyolcvankét évesen is efféle katartikus előadásokra képes, bár a mozdulatain látni, hogy már nem annyira ruganyosak, mint amikor ”visszajáró vendég” volt a budapesti Jazz Gardenben.

A szünetben, pontosabban a második koncert elején átadták a főszereplő Jamaaladeen Tacumának a Párhuzamos Kultúráért 2009 díjat. A fesztivál másik külföldi díjazottja Phil Mulloy angol animációsfilm-rendező lett; a díj magyar kitüntetettjei: Nyakó Júlia, Sebő Ferenc, Szabados György és Tarr Béla.

Tacuma koncertjét mintha mások erősítették volna. Míg Konitzék soundja visszhangos és erőtlen volt, a basszusgitárost egyértelműen túlerősítették. A tuttikban majdnem darabjaira hullott a nemrég felújított zsinagóga. Az általános dübörgésben nem mindig lehetett szétszálazni a hangokat; különösen a dob- és a basszusgitár-hang olvadt össze alkalmanként. A szelekcióban csak Tim Hutson dobos volt némi segítségünkre, aki nem mindig tudta ritmikailag követni a basszusgitáros főnököt.

Ahogy az várható volt, Jamaaladeen Tacuma kemény, időnként sűrű szövésű jazz-funk produkcióval érkezett Magyarországra. A győri fesztiválon való részvételét egyrészt programjának, illetve alkalmi társulásának neve – Coltrane Configurations –, másrészt a muzsikusnak a mai jazz-szcénában elfoglalt státusza indokolta. Tacuma ugyanis, minden funk-elkötelezettsége dacára igyekszik visszacsempészni némi hagyományos jazz-soundot a zenéjébe, s szívesen lép fel olyan formációkkal (Ornette Coleman, Christy Doran, Wolfgang Puschnig, James Blood Ulmer stb.), melyek különböző értékes hagyományokból indulnak ki. Tacumában különösen erős a free funk és a szabad improvizációs zene összebékítésének vágya. Így kerülhetett sor e Coltrane-műsor összeállítására is, mely vegyes érzelmeket váltott ki a hallgatóból.

Az első kritikus pont Tacuma hangszere. A basszusgitár máig nem tudta meghódítani a jazzrajongók egy részének szívét, sokan vannak, akik vitatják e modern hangszer jazzben való alkalmazhatóságát, vagy legalábbis ennek sikerét. Kétségtelen, hogy a basszusgitár elsősorban rockhangszer, és mai használói a jazzben szinte kivétel nélkül fusion-zenét játszanak. Köztük Tacuma a kevésbé populáris irány követője, viszonylag keveset szólózik, s arról se akarja ötpercenként meggyőzni hallgatóságát, hogy ő milyen bravúros hangszeres zenész. Akkor van inkább elemében, amikor kísér. Riffjei főleg a ’80-as évek eleji funky groove-okat juttatják eszünkbe.

Amikor billentyűs-szintetizátorost szerepeltetnek egy basszusgitár által is dominált funk-jazz együttesben, a kompozícióknak találékonyan kell tudniuk egyensúlyozni a szólóhangszerek között. A Weather Reportban úgy oldották meg a kérdést, hogy inkább effektekre és könnyen megjegyezhető melódiákra építettek. Itt ez nem valósulhatott meg: Tacumának nem sikerült megfelelő zongoristát találnia a japán-amerikai billentyűsben, aki Orrin Evans helyett szállt be az együttesbe. A muzsikus hosszú, pilinckázós intrója az Afro Blue elején rémálomnak hatott: sokáig nem derült ki, mértékkel jazzesített Richard Clayderman-, vagy kertitörpésített Zawinul-produkció kerekedik ki a vontatott előjátékból. A végén szerencsére egyik se lett; a többiek így-úgy megmentették a Mongo Santamaria-John Coltrane dalt, mely az egyébként érdekesen összeválogatott repertoár legpopulárisabb darabja volt.

Tacuma zenekarának egyértelműen Tony Kofi angol alt- és szopránszaxofonos a sztárja. Végre egy név, melyet érdemes elraktároznunk magunkban! Kofi, aki messziről új Yusef Lateefnek vagy Ken McIntyre-nek néz ki, energikusan és tiszta hangon, bár néha kicsit szürkén fúj. Nehéz eldönteni, szopránon vagy alton jobb. Utóbbi hangszeren hol Sonny Simmons, hol Arthur Blythe soundját, illetve attitűdjét idézi. Coltrane-felfogása érdekesebb, mint Kenny Garretté, de talán kevésbé kreatív, mint Carla Marcianóé, akinek felfedezésével még adósak a magyar fesztiválszervezők. Kofi szopránjátéka is sodró lendületű és egyéni, semmi köze az újabb Wayne Shorter-féle populáris és közhelyes irányhoz.

Az ötvenhárom éves Jamaaladeen Tacuma gyerek volt még, amikor John Coltrane élt és dolgozott. A középkorú muzsikus azonban úgy látja, a Coltrane-életmű ma is friss és továbbgondolandó alapanyag, élő hagyomány, melyet kellő tisztelettel és alázattal érdemes csak feldolgozni. Tacuma a hangverseny közben rövid foglalatát adta adaptációs filozófiájának. Eszerint a Coltrane Configurations szándéka a Coltrane-féle zene fordítása, nem pedig utánzása. Az imitációnak semmi értelme, hiszen az ismétlés egy nem éppen teremtő erejű formája. A fordítás azonban releváns fogalomnak tűnik. Tacuma mintha csak Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff német klasszika-filológusnak a 19-20. század fordulóján megfogalmazott gondolatát ismételte volna meg, miszerint ”Das Kleid muss neu werden, sein Inhalt bleiben.” Vagyis Coltrane-t (vagy bármilyen más karakteres alapanyagot) csak új formába öltöztetve érdemes előadni, ugyanakkor a hallgatónak azt is át kell éreznie, hogy az eredeti zene ”lényege” változatlan maradt. Ma már tudjuk, hogy Wilamowitz teóriáján alaposan túlhaladt az idő, fordításban vagy interpretációban nem lehetséges a lélekvándorlás. Azt is tudjuk, hogy helyes például Coltrane eredeti számait, illetve előadásait szintén fordításnak tekintenünk. Ám ha a modern fordításelmélet megfontolásait félretesszük is, elfogadható és méltánylandó Tacuma megközelítése. Még akkor is, ha az eredeti ”belbecset” nem mindig sikerült felmutatnia az együttesnek. Szintén dicsérendő a témaválasztás. Tacumáék koncertje az Indiával kezdődött, vagyis egy olyan számmal, melyet maga Coltrane nemigen tűzött műsorára, feldolgozói azonban szívesen játsszák (Dave Liebman). Ugyancsak érdekes választásnak számított az A Love Supreme második tétele. A műsorban olyan feldolgozások is elhangzottak, melyek nem egyetlen Coltrane-darabot helyeztek új zenei kontextusba, hanem több szám motívumait és dallamtöredékeit variálták új kompozícióvá.

(2009. április 30. 19:00 – Egyetemi Hangversenyterem (Győr) – Lee Konitz és a Minsarah, valamint a Jamaaladeen Tacuma Coltrane Configurations koncertje)