„Bocs, de ki is az a David Byrne?” – kaptam meg a kérdést a napokban többször, mikor visszautasítottam a június 18-ára szóló meghívásokat. Miközben valahol felháborító, hogy egy ekkora nevet nem tartunk számon, aközben totálisan érthető, hogy a szinte csak a dalaival, koncertshowival, vizuális világával kommunikáló, ezerarcú, folyton megújuló David Byrnet nehéz nyomon követni. A Netflix 2024-es The Greatest Night in Pop című dokumentumfilmjéből derült ki, hogy az előadó egyike volt azoknak, akiket Michael Jackson és Lionel Richie elsőként kért föl a We Are the Worldhöz, csak hát Byrne épp turnézott, így megüzente, köszi, nem érek rá, csináljátok. Ezzel talán jól leírtam, mekkora név volt már 1985-ben is, és hogyan szorult ki a fősodorból, ugyanakkor meglett a maga védjegye: az örök besorolhatatlanság. Róla aztán nem mondható el, hogy sok idős zenésztársához hasonlóan önismétlővé válna, és mindig csak a jól bevált dalokkal jönne. Ahol már az „ön” is kérdéses, ott az ismétlés nem jut sehova. Ahol nincs „jól bevált”, ott nem szökik be a kényelem.
Ott majdnem megmarad a kísérletezés, az örök fiatalság 74 évesen is.
Pedig micsoda erővel tudott volna kitörni a hangja a sztárparádé valamelyik verzéjében! Vagy hát ki tudja, talán az egész zenét megváltoztatta volna jelenlétével, mert lehet Byrnet szeretni vagy utálni, egy biztos: nyomot hagy. Ugyan sosem diagnosztizálták autizmussal, az énekes úgy fogalmazott, amikor a spektrumzavar jelenségéről kezdett olvasni, teljesen magára ismert, illetve környezetének nagy része feltételezte róla, hogy autista vagy Asperger-szindrómás. Például a Stop Making Sense koncertfilmjének és a True Stories című filmjének excentrikus, összefüggéstelen energiája lényegében tükrözi az autista perspektívát.
Az előadó úgy hivatkozik vélt állapotára mint egyfajta szupererőre, ami bár sokáig komoly problémákat okozott neki, valójában lehetővé teszi, hogy csakis a művészetére koncentráljon. Karrierjét az újhullámos Talking Heads frontembereként kezdte – a tagok utólag beszámoltak róla: nagyon ridegnek, barátságtalannak és merevnek tartották a zenész-énekest az első időkben. Saját bevallása szerint is sokáig problémája volt a kommunikáció, ez sem rejtély:
ki tudna egy Feelings nevű albumot a saját magáról mintázott gumibaba portréjával díszíteni?
Ahogyan egy élettelen bóvli tárgy és az érzelmek egy lapon való említése disszonanciát kelt a befogadóban, úgy ragadja meg vagy taszítja el a hallgatóságot Byrne zenéje.
Hovatovább munkáiból, mozgásából és koncertkoncepcióiból is egyértelmű: Byrne nagyon más, gyakorlatilag egy ufó, aki örökös megfigyelőként létezik a Föld nevű bolygón. Zenéje becsapós, szereti a latinos dallamokat, a fémes hangzást, a pörgős ritmust és a sötét tónust is, de legyen bármennyire elborult az egész, a muzsika mégis már-már kényszeresen szerkesztett.
Az agyeldobás, az őrület mintha szigorú struktúra alapján működne.
Kettősség uralja a zene és a szöveg kapcsolatát is. A legüdítőbb dallamok mellett is ott van a szavakban a társadalomkritika, az (ön)irónia, illetve a rácsodálkozás a világ jelenségeire. Magamban egész korán megjegyeztem, hogy a legtöbb száma olyan, mint egy vidám apokalipszis.
Mindennapi dolgokról beszél, de sosem általánosan. Az erős zenei kompozíciókat sajátos intonációjú hangja teszi teljessé, sokszor olyan, mintha hamis lenne és kiabálna éneklés helyett, de minden kétséget eloszlatandó: Byrne hallása tökéletes, hangszálai épek, olyannyira, hogy csütörtök este is kiderült: semmit nem öregedett, 74 évesen is úgy ad elő negyvenéves számokat, mintha el sem telt volna az a pár évtized.
David Byrne koncertje az Arénában (Fotó/Forrás: Porosz Péter)
Byrne imádja a karnevált, az alakoskodást, emlékezetes világzenei albuma, a Rei Momo címe a Momóra, a mitikus karneválkirályra utal. De ezen az albumon is érződik a kompozíciós maximalizmus: a világzenében lüktető törzsi indulat patikamérlegen való kimérése. Apropó kompozíció: még Oscar-díja is van: Az utolsó császár filmzenéjéért kapta megosztva Ryuichi Sakamoto és Cong Su művészekkel. Az alkotó kaméleontermészetét dicséri, hogy a muzsikát megtévesztésig hinnénk autentikus kínai folkzenének, pedig hát Byrne-kompozíció. Visszatérve a Rei Momóhoz, ez volt az első szólóalbuma, elképesztő ereje van még ma is.
Őrületes ruhái, amelyeket részben jelmeztervező ex-feleségének, Adelle Lutznak köszönhet, szintén a karneválmániát tükrözik. A kosztümök hozzájárultak a Talking Heads ikonná válásához is, ugyan a budapesti koncerten kvázi, letisztult egyenkék ruha volt rajta és zenészein, táncosain. Az egész show sokkal emberközelibb volt, mint az American Utopia című, Covid előtti turnéja. David Byrne korábban írt is arról, hogy a világjárványt egy kollektív lehetőségnek tekinti arra, hogy az emberiség változtasson a viselkedésén, és erre tett utalást a budapesti koncerten. Sokszor visszatért ehhez a témához, látszott, hogy nagy hatással volt rá ez az időszak.
Manapság a kedvesség és a szeretet az ellenállás egy formája
– mondta a koncerten, és bár érintette a szabadságharcok, a háború, a politika témáját, az este leginkább szeretetről, az egymáshoz való kapcsolódásról szólt Byrne furcsa stílusában és hangnemében. Mert míg másnál a szeretetről és a békéről való szónoklat jópofizás és kvótateljesítés, addig nála művészet.
David Byrne a What Is The Reason For It? c. számát énekli az Arénában (Fotó/Forrás: Porosz Péter)
Sajátos mozgáskultúrája vegyült az örömtánccal, a koreográfiák sokszor leképezték a szöveget az egyik pillanatban, majd szigorú alakzatokat hoztak létre a másikban. Bravúros volt ilyen szempontból a Like Humans Do vagy a Strange Overtones. A koncert egyébként nagy kivetítő falak közepette valósult meg, ezeken vagy filmek pörögtek vagy csak hátterül szolgáltak a kék kosztümöknek. A letisztult hátterel néhol kifejezetten gyönyörű, néhol meg elképesztően sikkes látványt nyújtottak. A Life During Wartime alatt a jelen Amerikájának erőszakos képei pörögtek, ami egészen megrázó volt. A frissebb számok közül is igazán ütött a What is the Reason for it?, a Strange Overtones, az Everybody Laughs meg egyenesen az egyik legszórakoztatóbb muzsikának bizonyult a felhozatalból.
Talking Heads-keret volt: az első száma Heaven, az utolsó a Burning Down the House. Ugyan számtalan közkedvelt dal – a Road to Nowhere, a Wild Life vagy a Glass, Concrete & Stone – nem hangzott el, a Byrne-koncert egésze csodálatos, vibráló, mégis emberi egészet adott ki, ahol az előadó saját tudásával, lényével, illetve pár hangszer kihangosításával varázsolt vizuálisan is megragadó, közösségi élményt. Byrne ereje még mindig a furcsaságában rejlik, hiszen ha ennyire külső szemlélőként nézed a világot, és feladtad, hogy ahhoz szabályos módon kapcsolódj: azt örökkön tudod kíváncsi szeretettel figyelni.
Fejléckép: David Byrne Budapesten, nyitószám: Heaven (fotó: Porosz Péter)
hírlevél
