Szerda reggel csörgött a telefonom. Berki Tomi volt. Tudtam, miért hív. Meghalt Gonda János.
A Tanár Úr. Mi már csak így, magázódva maradtunk. Szerintem nem is tudtam volna tegezni.
Sok emlék előkúszott azóta, hadd legyen ez egy ilyen mesélős, személyes megemlékezés. Ahogy én láttam a Tanár Urat.
Tizenkilenc vagyok. Készülök a jazztanszakra. Két iskola között lebegek, fenyeget a katonaság réme. Közbenjárnak a Tanár Úrnál az érdekemben, ír az illetékesnek úgy, hogy nem is ismer. Valami olyasmit, hogy a magyar kulturális élet megroppanna, ha engem besoroznának. Na persze. Nem hittem el, hogy ezt leírta. De megúsztam, nem lettem katona, köszönet Neki.
Húsz vagyok. Felvettek a jazztanszakra. Óriási dolog, hatalmas megilletődöttség. A bölcs tanácsadók óva intettek: „Jaj, nehogy a Gondához kerülj! Maradi, régimódi, vaskalapos, szenvedni fogsz mellette!”
Órabeosztás. A teremben a frissen felvettek és a tanárok. Gondától mindenki fél. Jégverem van odabenn.
Gonda felolvassa a beosztást. Hozzá kerültem. Na, most mi lesz? Felteszem a kezem. Úristen, mit csinálok?
– Igen? – kérdez Gonda.
– Tanár Úr, kérem, én a Binder Tanár Úrhoz szeretnék járni!
Nem hiszem el, hogy kimondtam.
Gonda bólint, így lett. Soha nem bántott, neheztelt emiatt. Nem volt bosszú.
Elsős tanszakos vagyok. Mint említettem „a Gondától” mindenki fél. Állunk a folyosón, jön Ő, megáll mellettünk. Palotai Csabi osztálytársam meg kedvesen meglapogatja a hátát: „Na, hogy van Tanár Úr?” Úristen! Mindjárt leszakad az ég! Gondát hátba lapogatni?
Nem szakadt le. Kedves mosollyal válaszolt. Láthatóan nagyon jól esett neki, hogy végre valaki nem retteg tőle.
Onnantól én se.
Másodikos jazztanszakos vagyok. Kirohanok az év végi zongoravizsgáról. Futok a tanáriba, közben dühömben felrúgok egy fogast.
– Lia néni, én a Gonda Tanár Úrhoz szeretnék átjelentkezni!
Átvett. Egy szó nélkül.
Elkezdődik a harmadik év. Eltelik pár zongoraóra, talán a negyedik elején megállít. Kezét az álla alá teszi, mutatóujja a szemüvegét támasztja. Tipikus Gonda-tartás. Megszólal:
– De hát Péter! Maga gyakorol!?
– Igen Tanár Úr, én gyakorlok. Miért?
Elmondta, hogy ő engem valamiért elkönyvelt egy link alaknak, de rájött, hogy ez nem így van, és bevallotta.
Csodás két évet töltöttünk együtt. Lediplomáztam, majd Ő is nyugdíjba vonult. Tartottuk a kapcsolatot, sokszor meglátogattam, sokszor írt, hogy látta, hallotta egy-egy koncertünket, lemezünket. Gratulált, biztatott. Ha nála voltam, folyton kérdezett. Meséltetett. Érdekelte, hogy mik a hírek a jazzvilágban. Zenéket mutatott.
Emlékszem, mennyire megviselte Kocsis Zoltán halála. És most elment Ő is. Nagyon fog hiányozni. Annyira meg szerettem volna mutatni neki a Kékszakállút. Csak egy kis idő kellett volna még.
De ne legyünk önzők. Piszok nehéz utolsó évei voltak, sokszor mondta, hogy már menni akar. Most megadatott Neki.
Drága Tanár Úr! Köszönünk mindent, soha nem fogjuk elfeledni! A Jazzvilág című legendás könyvét, a már remegős aláírásával örökre megőrzöm.