- Gyerekkorában egy rajongó delfincsalád erősítette meg az éneklésbe vetett hitében. Fel tudja idézni azt az élményt, amikor találkozott velük, ruhákat mosva az Amazonasban?
- A mosás csak legenda, valójában a parton énekelve, játszva találkoztam velük. Először csak egyet láttam, aztán egyre többen jöttek, mintha az énekszóra közeledtek volna. Ők alkották az első közönségemet.
- És Dona Onete kiket hallgatott gyerekkorában? Voltak-e bálványai?
- Mindenevő voltam, persze a rádióra hagyatkozva. De a legtöbbet Angela Mariát, Elvis Presley-t, a Trio Los Panchost és Cauby Peixotót hallgattam.
- A szülei, majd a férje nem támogatták énekes ambícióját. Mivel magyarázták?
- Hát nem sok jóra számíthattam...
Otthon kellett dolgoznom, a nagynéném nevelt fel. Hallani sem akart arról, hogy énekes legyek.
Mielőtt Belémbe költöztem, a lakásban zajlott az életem. Az első férjem kiköpött szexista volt, neki se fért bele, hogy énekeljek. Nem tehettem többet, mint hogy verseket írogattam, amiket megtartottam magamnak. Jórészt ezeket éneklem ma, megtoldva az újabb tapasztalatokkal.
- A tanítás és a kutatás betöltötte azt az űrt, ami az éneklés hiányából keletkezett?
- Nem, azok egészen más formái az önmegvalósításnak, viszont a történelem tanári pályafutásomból sokat meríthettem, ami hatással volt a zenémre is.
- Aki a lemezét hallgatja, azt gondolhatja, hogy egy húszéves énekesnőt hall. Lehet, hogy Dona Onete lelke egy hangot sem öregedett?
A ráncok az arcomon mélyen tükrözik a történetemet és a koromat... De a lelkem és a szívem mosolyogni fog a világra és az életre, amíg csak élek.
- Banzeiro című lemeze a múlt év egyik legnagyobb nemzetközi szenzációja lett. Megvalósult az álma, vagy továbbiakat dédelget még?
- Erre a lemezre nagyon büszke vagyok, és boldoggá tett a visszhangja, de még rengeteg dolgot kell létrehoznunk és eljuttatnunk hozzátok, a világ minden pontjára.
A fordításért köszönet Marton Noéminek.