Éjféli járat (Fotó/Forrás: broadway.hu)

Régi ambícióm volt, hogy készítek egy énekes albumot, miután már több mint tíz éve azt tapasztalom koncerteken, hogy az emberek szeretik, ha én magam tolmácsolom a dalaimat. Ez természetesen inkább előadói gesztus, mintsem énekesi. Egy-egy dal már meg is jelent válogatáslemezeken, de más, vonzó és fontos munkák miatt eddig nem volt időm egy teljes lemezt rögzíteni belőlük. Úgyhogy idén elkezdtem írni a dalokat, amiket azonnal repertoárra is vettünk a magyar turnénk koncertjein. Így amikor bementünk a stúdióba, három nap alatt felvettük az alapokat, hiszen már mindenki tudott mindent, a dalok szerkezete és a hangzás ki volt már próbálva koncerteken. A lemez koncepciójának azt találtam ki, hogy a három állandó alkotótársam – Nemes István, Geszti Péter és a Bereményi Géza – mellé minden dal szövegének megírására más és más íróbarátomat kérem fel. Körbeadtam a dallamokat Grecsónak, Parti Nagynak, Müller Péter Sziáminak, Bródynak – így egy olyan lemez született, amin a zeneszerző köti össze a szövegírókat.

Ön az irodalmi életnek is aktív szereplője, olvasó, véleményformáló ember. Szövegírásra még nem gondolt? 

Talán éppen ezért nem. Annyira irodalom közelben vagyok, és olyan sok jó íróbarátom van, hogy kialakult bennem egy „intellektuális gátlás” ezzel kapcsolatban. Érdekes módon, míg a zenében gátlástalannak mutatkozom, tehát bármire képes vagyok a saját ízlésem határain belül, addig a szövegírásban kifejezetten gátlásos vagyok. De ami késik, nem múlik.

A hangszeres zenész, szaxofonos énjét is előtérbe helyezi majd a koncerten?

Zongoristaként végig kísérem a dalaimat, sőt, mindjárt egy szaxofonszólóval kezdem az egész koncertet: A vágy villamosa balettdrámám szerelmi pas de deux-jét adom elő, ami egy vad, sodró lendületű szóló vonós kísérettel. A koncerten egyébként a Dohnányi Szimfonikusok vonósai is közreműködnek, lesznek fúvósok, szóval egy színes nagyzenekar gazdagítja a hangzást.

Ön azon ritka zenészek egyike, akik a rétegzenének számító jazz területéről eveztek át a népszerű dalszerzői vonulatra. Hogy fér meg a jazz-zenész mivolta a dalszerzővel?

Egészen más a két műfaj, de pont ezt élvezem. A dalszerkezet tökéletesen ellentétes a jazzel, mert a dal egy rövid, szigorúan felépített műfaj; egy-két taktussal több vagy kevesebb, és már nem is működik, tehát nagyon ki kell találni a dal felépítését. A jazzkompozíciókat is ki kell találni, de ott nagyobb tér kínálkozik arra, hogy az ember bőbeszédűen fejtsen ki egy gondolatot sok-sok zenei mondattal és nagy szólókkal, szabadon.

Dés László (Fotó/Forrás: broadway.hu)

Elég komoly korlátok vannak, de inkább zenedramaturgiai értelemben. A vágy villamosa például egy dráma, ami dialógusokból áll, tehát nincs benne leíró rész. Ehhez képest a balett egy olyan műfaj, ahol két absztrakt műfaj találkozik: a zene és a balett. Egyikben sincs egy szó sem. Az a cél lebegett a szemem előtt, hogy a zene minden taktusa a történetmesélést szolgálja. Ez egy erősen pszichologizáló darab. Azt a folyamatot kell nekünk megmutatni zenével és tánccal, ahogy az eleve zavarodottan New York-ba érkező Blanche megőrül. Ha ebben nincs egy nagyon erős szimbiózis a zeneszerző és a koreográfus között, akkor megette a fene. Itt döntő jelentősége van a zenének, éppen ezért használtam több műfajt: szimfonikus kortárs zenét, bigbandet, kamarajazzt, kamara kortárs zenét – amit a történet éppen megkívánt. Elég abszurd dolog például azt mondani egy zeneszerzőnek, hogy zenésítse meg azt, ahogyan négy New Orleans-i fickó leül szenvedélyesen pókerezni. Ez nyilvánvalóan csak kamarazenei formában lehetséges, mert akkor a négy figurának van egy-egy hangszere. Végül szerintem ez lett az egyik legjobb jelenet zenei és koreográfiai szempontból is.

A másik rendkívül sikeres munkája a közelmúltból A Pál utcai fiúk. A musical műfajában már nagy rutinja van, de azért megkérdezem, milyen kihívásokkal szembesült a történet megzenésítése során.

Itt pont ellentétes volt a probléma, mint A vágy villamosánál; egy olyan regényből kellett zenés színpadi művet készíteni, ami gyönyörű leíró részekből áll, viszont alig van dialógus. Már a regény kezdete is kihívást jelentett, ahol a tavaszi hangulatot, az ablakon bejövő illatokat, fényeket, verkliszót állítottuk színpadra a zene és színház eszközeivel. Na persze verkliszó nélkül! Másrészt a Molnár-jogutódok mindeddig nem engedték, hogy zenés előadás szülessen A Pál utcai fiúkból. Érdekes módon a prózai színpadra vitelt engedélyezték, de soha nem készült olyan előadás, ami igazán sikeres és hiteles lett volna. Ezért is

A lemezbemutató koncertjének is A Pál utcai fiúkból kölcsönözte a címét: Mi vagyunk a Grund. Mennyire áthallásos ez a cím? Van ennek bármilyen aktuális, társadalmi üzenete?

A grund a regényben is egy metafora. Nemecsek Ernő többször elmondja a regényben, hogy „De hát a Grund a mi hazánk!” És ez így van. Bárki mondhatja azt, hogy „mi vagyunk a grund”, hiszen mindenkinek van egy grundja: lehet ez a szerelme, a családja, a háza, a környék, a táj, az ország – mindaz, amiért bármit képes volna megtenni. Számomra ennek a címnek az a jelentése, hogy „tessék tudomásul venni, hogy itt, együtt, mindnyájan, mi vagyunk a Grund". Ha ezt megértenénk, nem lenne áskálódás, gyűlölködés, politikai összecsapások. Mert most borzalmas válságban van az ország.

Szerintem az a rendes magyar ember, aki itt született, magyar állampolgár, befizeti az adót, tisztességgel dolgozik, nem lop, nem csal, és nem dobja el a szemetet az utcán. A többi csak hazafias hablaty. Ha megértenénk, hogy „mi vagyunk a grund”, akkor ez egy békés, jó hangulatú ország lenne.