Oláh Kálmánt a Dán Rádió big bandjébe annak világhírű trombitása, az angol Gerard Presencer ajánlotta be. A tanárként is több országban óriási tekintélynek örvendő fantasztikus trombitás a londoni Magyar Kulturális Intézet révén ismerkedett össze Kálmánnal, az évek során több formációban is szerepeltek együtt, de úgy tudom, big bandben ez volt az első közös munkájuk. Zeneszerzőként és részben zongoristaként is nagy tapasztalata van ebben a műfajában: egyik legnagyobb sikere az volt, hogy az Images című szerzői lemezét (2008), amelyet a Budapest Jazz Orchestra felkérésére készített velük, a Downbeat című szaklap négy csillaggal méltatta, ami kiemelkedőnek számít. Oláh nem csak egy kis vendégszereplésre ugrott be a dánokhoz: februárban adott velük egy nagyobb koncertet Koppenhágában, ahol már játszották a szerzeményeit, és ennek sikere adta meg a zöld utat ahhoz, hogy a big band egy egész európai turnét bevállaljon Kálmánnal mint kiemelt szerzővel és zongoristával.
Német- és Franciaországban, Dániában és még néhány kultúrállamban mind a mai napig közszolgálati intézmények tartanak fenn professzionális big bandeket. Ez a big band éppenséggel a jazzvilág élmezőnyében tanyázik 1964-es indulása óta. Zenekarvezetőként (Thad Jones, Bob Brookmeyer, Ray Pitts, Maria Schneider) és szólistaként (Miles Davis, Joe Henderson, Stan Getz, Randy Brecker, Chris Potter, Mike Stern és John Scofield) a legnagyobbak szerepeltek velük a stúdióban és a koncerteken. Művészeti vezetőjük öt éve a dán bőgős Chris Minh Doky, akinek sikerült új tartalommal megtöltenie a régi működési kereteket: az X-Faktortól kezdve számtalan feladatot elvállalnak megrendelésre, de a zenei színvonalból a saját koncertjeiken és lemezeiken nem engednek. Egyébként érdemes belenézni a zenekar lemezeinek listájába is, elképesztő mennyiségű csodás felvételt sorakoztattak fel fél évszázad alatt.
Ilyen háttérrel különösen nagy jelentősége van annak, hogy magyar muzsikust hívtak meg erre a komolyan előkészített projektre - és nem is csak egyet. A nemzetközi karrier felé szaporán lépdelő Bolla Gábor szaxofonos, aki most már az ACT lemezmárkát is támogatói között tudhatja, szaxofonosként szintén csatlakozott a big bandhez a hazai premierre és az európai turnéra. A kvintett ráadástól eltekintve két szólóban is megmutatta, hogy miért tudja még ezen a nagyon magas nemzetközi színvonalon is magára vonni a figyelmet: lelkesedése, odaadása, intenzitása kiemelkedő volt ezekben a pillanatokban - amellett végig játszotta az igencsak sűrű nyolcvan perces repertoárt. Presencer és Bolla mellett még szinte bármelyik tagot ki lehetne emelni a zenekarból, miközben a szólók finoman, szépen simultak bele az összprodukcióba. A zenekart a turnén egyik tagja vezényelte, Steen Hansen, aki nem is játszott saját hangszerén, a harsonán, hiszen ez a repertoár teljes embert kívánt a pulpituson. Jelentős nemzetközi hírneve van egy másik trombonosnak, Peter Jensennek is, akit Grammyre is jelöltek egy hangszeréléséért tavaly, és Hans Ulrik szaxofonosnak, aki a jazzközönségen messze túl lett népszerű Jazz&Mambo című lemezével pár éve.
A BMC-beli koncerten az első darabbal a zenekar már meghatározta aktuális viszonyát a big band hagyományhoz - annak nyilvánvalóan modern, az összhangzásra és a polifonikus, szimfonikus zenekari felfogását képviselik. Ennek megfelelő szólamvezetéssel dolgoztak fel egy dán népdalt Vincent Nilsson adaptációjában. Hatalmas mennyiségű váltóhangszert vonultattak fel, jellemző volt az egyik szóló ebben a számban: a pompás trombon szekcióból éppen Jensen tubaszólója során majdnem másfél percig tartott ki egy hangot körkörös légzéssel. Ennek a bravúr, és persze a fuvolák expozícójára adott kontraszt mellett az is célja lehetett, hogy tegyen egy gesztust az Ellington big band híres, Harry Carney-féle, baritonszaxofonon sokáig kitartott hangja felé. A zenekar múltjára utalt a következő szám, egy Thad Jones-szerzemény, de ez sem az évtizedekkel ezelőtti formájában hangzott el, hanem egy olyan tag hangszerelésében, aki nagyjából épp megszületett, amikor Jones vezette a zenekart.
Ezután következett az első Oláh Kálmán-darab, egy nagyobb szvit első tétele, Metropolis címmel az említett lemezről. Érezhetően frissült a hangszerelés az első felvételhez képest, a dán zenekar elementáris erővel szóltaltatta meg a tételt. Frappáns volt az is, hogy ezután Oláh óriási karriert befutott szerzeménye, a The Last Moment szerepelt, ti.: ezzel nyert versenyt Amerikában. Ennek is lehetne a dedikálása Bartók Béla tiszteletére, mint az Images-nek, mert ritmikájában egyértelműen viseli a nagy magyar klassikus hatását. Mind a külföldiek számára sokszor nehezen értelmezhető éles ritmusokban, mind a két Oláh-mű különböző finomságaiban brillírozott a zenekar, az összepróbáltság és együttlélegzés maximuma jött le ezekből az interpretációkból. A koncert egyetlen, viszont tartósan zavaró negatívuma az volt, hogy Kálmán zongoráját a ritmusszekciós részekben és a tuttikban is elnyomta a dob vagy a teljes zenekar, amire igazán az ő pompás, komplex és mélyértelmű szólói után figyelt fel az ember: hirtelen bele-beleszürkült a zenekarba, de ezt csak az akusztikai aránytalanyság okozta, mert persze Kálmán is kitett magáért, mint a big-band zongoristája. Például az olyan darabokban, mint a Jealousy (aka Tango Tzigane), ami Jacob Gade néhai dán hegedűs egyetlen slágere - viszont élete végéig megélt belőle. A feldolgozás a nem túl eredeti témát új, sokkal magasabb régiókba transzponálta. Az Oláh-művek közül még a Valley of Meggido-t tűzték a koncert műsorára, ugyancsak elképesztő meggyőző erővel és lendülettel, hiszen ennek a műnek sokkal inkább be bop-os a lüktetése a másik két előadott Oláh-szerzeményhez képest.
A zárásban még a big band saját, hatalmas repertorájából mutattak meg két impozáns, ugyanakkor játékosabb darabot. A második ráadásra viszont csak öten jöttek már ki: Oláh Kálmán Søren Frost dobossal és Kaspar Vadsholt bőgőssel, valamint Gerard Presencer és Bolla Gábor, hogy egy Charlie Parker-témára improvizáljanak, amit láthatóan nagy kedvvel és játékosan, de azért big bandben edződött fegyelemmel és koncentrációval csináltak. Alig várom, hogy a Magyar Rádió is műsorra tűzze ezt a felvételt - a dánok biztosan büszkék rá, és szívesen odaadják.
hírlevél
