- Több interjú témája volt már a fuhun mint hangszer és a Fuhun mint lemez. Megtudtuk, hogy a fuhunt te készítetted, vagy tíz évig tökéletesítetted, míg végül késznek nyilvánítottad, és ennek örömére készült el a Fonó gondozásában legújabb lemezed. Volt, akit talán meglepett a hír, hogy a fuhun a saját kezed munkája, hiszen a hangszerkészítés is külön szakma, és te komplett mechanikát adtál egy népi furulyához.

- Valamikor gépipari szakközépiskolát végeztem, tehát valamit konyítok a műszaki dolgokhoz. Nem ijedek meg az ilyen feladatoktól. A billentyűket természetesen nem én csináltam, egy hangszerész barátom segített az elkészítésükben és a rögzítésükben. Legalábbis ennél a második hangszernél, mert ezt megelőzően is készült egy darab, amit egy régi, tönkrement fafurulyából fabrikáltam. Ez az újabb fuhun már profi hangszernek mondható. Előtte sokat furulyáztam, a lyukak elhelyezkedését, a furatok arányait is ismertem. 

- A fát is magad faragtad. Emlékszel a fára, amiből készült a cső? Szólt hozzád? 

- Itt, Kisörspusztával szemben, Salföld mellett, a temetőnél nő sok gyalogakác. Hasonló a bodzához, mert a mértani közepe szivacsos, könnyű kifúrni. Szép egyenes szálakat növeszt. Menet közben sok eltört, de az utolsót végül sikerült szépen megfaragni. 

- A fuhun B hangolású, mint egy szoprán- vagy tenorszaxofon. Tervezed, hogy más hangolású fuhunokat is készítesz, vagy nincs értelme? 

- Nem tervezem, mert én ezt a méretet nevezem fuhunnak. Korábban mások is tettek már billentyűket kisebb furulyákra, de azoknak más a hangja. A fuhun épp a mérete és a hangolása által az a hangszer, ami. Nekem ez a mély, ősi hangja tetszik. 

- Kerestek már kollégák, hogy ők is szeretnének fuhunt? 

- Igen, többen, például Tóth Viktor és Bede Péter is. Örülnék, ha elterjedne, csak én magam nem tudom vállalni, hogy sorozatban gyártsam a hangszert. Az általam készített prototípus viszont lehetne a kiindulási alap. Egyszer biztos sor kerül rá. 

- Amikor megszólaltatod, átjár-e az érzés, hogy ezt a hangszert te készítetted? Bensőségesebb-e vele a viszonyod, jobban motivál-e, amikor fuhunon játszol, mint amikor szaxofonozol? 

- Nem kimondottan. Inkább a hangja inspirál. A fogásrendet leszámítva nagyon más rajta játszani, mint egy szaxofonon. Egészen eltérő a tónusa. Szerintem nagy élmény hallgatni is. 

- És óriási élmény volt tavaly nyár végén a Budapest Jazz Clubban hallani a Dresch Quartetet Chris Potterrel, amely élmény részben megismétlődhet április 16-án a Fesztivál Színházban. Eredetileg hogyan jött létre ez az együttműködés? 

- Úgy tudom, a koncert ötlete Maloschik Róberttől származott, de Christ én már ismertem korábban is. Úgy öt éve hallottam őt Győrben muzsikálni, illetve megvan a Contribution című lemez, amit Szabó Danival, Szandai Matyival és Németh Ferivel közösen készítettek. A feleségével, Nagy Ildivel, azaz Bigivel, akit régről ismerek, itt, a kisörsi házamban is jártak. Nagyon kedves, nyitott, érdeklődő ember. 

- Chrisnek talán nem volt meglepő a közös koncerten, hogy te az általa hozott számokban is éppúgy otthon érezted magad, mint a sajátjaidban, hiszen ő alapvetően a jazz "nemzetközileg beszélt nyelvén szól". Téged mennyire töltött el csodálattal (engem nagyon), hogy Chris így érzi a magyaros frazeálást, dallamfűzést? 

- Lenyűgöző volt, de azért nem lepett meg annyira, mert tudtam, milyen zseniális zenész, és bármit eljátszik. A feleségével pedig korábban sokat jártak például Gyimesben, ahol nagyon sok népzenét hallhatott. Csak feltételezem, hogy számára kitűnési lehetőség is a többi amerikai jazzszaxofonos közül, ha a magyar népzenét is autentikus módon alkalmazza a játékában. Persze ezt tőle kéne megkérdezni. 

- Mit terveztek játszani április 16-án? 

- Valószínűleg játszunk néhány olyan számot, amit már a BJC-ben is előadtunk, de lesznek újak is. Most részben azért is jöttem Kisörsre, hogy kikapcsoljam a külvilágot és elmélyedjek a zenélésben; idén már szereztem itt néhány új számot. Van velem egy elektromos zongora meg a többi hangszerem, amúgy egy teremtett lélek nincs körülöttem. Biztos, hogy Chris is hoz új szerzeményeket. Izgalmas lesz. 

- Úgy gondolom, hogy a mai pénz hajtotta, szám vezérelte világ nem a te lelkednek való, mégsem váltál befordult, megkeseredett, margóra szorult művésszé. Mind újabb kompozíciók, lemezfelvételek, együttműködések jelzik az utadat, és a népszerűséged is töretlen. Miből tudsz merítkezni, mi ad erőt, mivel tudod vastagítani a lelkeden azt a páncélt, amely mögött a belső puhaságát meg tudod őrizni? 

- Az alapvető életfelfogásom az egyszerűségre való törekvés, és hogy elfogadjam azt, ami van. Régen én is, mint minden zenész, a világ legjobbja akartam lenni, de hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. Másrész mindig is amolyan "tősgyökeres" típus voltam, sosem gondoltam például arra, hogy Amerikában kéne karriert csinálnom. Egyszerűen gondolkodni, annak örülni, ami megadatik, alázatosnak maradni - én így próbálok élni. Persze lehet, hogy ezt könnyű mondani, megcsinálni nehezebb, mégis ezt tartom a jó útnak. 

- Nemrég újrahallgattam a Gondolatok a régiekről című lemezt, amelyben Kós Károly szavai és a zenétek is az ősök cselekedetei és a saját történelmünk iránti tiszteletre hív. Amikor zenét szerzel vagy lemezt veszel fel, áthat-e néha a gondolat, hogy amit létrehozol, talán az is egy távoli utókor számára készül, akik azt majd a huszonharmadik századi zenelejátszójukon hallgatják? 

- Ha egyáltalán megmaradnak még a mai eszközök addig... Nem szoktam ilyesmivel foglalkozni. De persze biztosan lesz valamilyen üzenete, mert mindennek van üzenete, a rossz dolgoknak is - márpedig a zene jó dolog. Annak például örülnék, ha a következő generációkból volna, aki úgy érezné, hogy nemcsak a sztenderdeket érdemes elővenni, hanem ezek között a számok között is van, amit jó játszani.