– ahogy Duke Ellington fogalmazott. A XX. század első felében széles társadalmi elfogadottsággal bíró faji szegregáció nem csak megágyazott a jazz kirekesztettségének, de közvetve hatással volt a korai korszak bizonyos dalainak témáira is, hosszabb időre rögzítve ezzel a műfaj félvilági pozícióját. Az első világháborút követően az olcsó gramofonok elterjedésével megszületett a lemezipar, Mamie Smith Crazy Blues-ának sikere pedig utat nyitott az ún. race-lemezeknek. Érdekes módon a cenzúra meglehetősen lazán kezelte ezeket a felvételeket, az pedig hamar kiderült, hogy

Mindez a szesztilalom idején, aminek egyébként nem annyira morális, sokkal inkább gazdasági okai voltak. Nem meglepő, hogy a feketepiac rögtön virágzásnak indult, a városok sikátoraiban sorra nyíltak a speakeasy-nek hívott helyek (ezekről kapta a nevét később a legendás londoni klub, ahol a hetvenes évek elején gyakorlatilag minden asztalnál olyan zenészek ültek, akik megváltoztatták a világot), egy olyan időszakban, mikor az első világháború emléke elég élénk volt ahhoz, hogy sokan rövid lejáratú örömökbe meneküljenek előle. A prosperáló gazdaság és az ennek mentén felgyorsuló technológiai fejlődés egy rohamos átalakulásban lévő társadalomban egészen rendhagyó vegyületté állt össze, ami egyszerre temette a boldog békeidőket, szembesült a felgyorsult jelennel, és talán azt is megsejtette, mekkora pofára esés lesz ekkora svunggal nekimenni a jövőnek.

Louis Armstrong 1959-ben (Fotó/Forrás: Franz Hubmann / Getty Iamges)

Ebben a dekadens, stílusosan urizáló korszakban emelkedett fel először a jazz, a brandjét épp szorgosan építő Al Capone Chicagójában, de messze nem csak ott. A korszak Vaudeville-társulatokból kiszivárgott blues-énekesnői ugyan többféle műfajból összeállított műsorral járták az országot, a zenei kíséretükben azonban egyre nagyobb szerepet kapott a jazz. Ahogy a szókimondó szövegvilág is.

A jazz és a blues ezzel egy időre elfoglalta az alvilági pozícióját.

A másik oldalról megközelítve, a különböző tudatmódosító szerek nem csak a dalok témáiban jelentek meg, hanem a zenészek életében is. Itt viszont felesleges belemenni azokba a sugalmazásokba, amik a drogok művészetet megtermékenyítő hatásáról szólnak, annak tétje ugyanis jóval nagyobb annál, hogy hagyja magát hétköznapi örömökkel kompromittálni. A jazzhez tapadt romantikus sallangok között mégis ott van ez az erős kötődés, ami része a műfaj mitológiájának. A beatköltők amfetamintól megveszett sorainak híradásai szinte népmesei alakokat kreáltak a bebop-korszak gyakran lecsúszott, drogos figuráiból, akiknek a zenéjéből ugyanaz a sótlan jóléttől iszonyodó sikoly hallatszott, ami az őket megéneklő költők soraiból.

A jazz kötéltánca a két világ között talán ebben az időszakban volt a legfinomabban kivitelezett.

A műfaj eddigre megkezdte a lassú kikecmergést a pária-státuszból. A polgárjogi mozgalmak virágzása idejére már bőven túlnőtte a tűrt kategóriát, eddigre a hallgatóság is legfeljebb csak bőrszínt társított hozzá, az egyéb áthallások mindinkább elmaradtak. Nem csak azért, mert a rock zene megjelenésével, a középszerűség oltáránál fundamentális képmutatással áldozó amerikai konzumkultúra már rég talált egy jóval piacképesebb ellenségképet magának, de jazz maga is hozzászelídült a korhoz. A szórakoztatóiparban a tudatmódosító szerek ráadásul teljesen természetes kelléknek számítottak.

Mostanáig. Napjaink reneszánszát élő egészségkultusza olyan mélyen becsatornázódott a szórakoztatóiparba, hogy már a rock-bandák riderén is vegán-tálak szerepelnek a szín szerint előválogatott M&M’s és a vodka helyett.

nekünk meg legfeljebb amiatt kell aggódnunk, hogy megsülünk ezen a bolygón, mielőtt a végső korlátok is ledőlnek, de ez szerencsére már egy másik történet.