A jazz létének fontos záloga, hogy mindig képes hozzáidomulni a korhoz, amelyben megszületik. Az egyes változások időnként absztrakt lecsapódásai a társadalom formálódásának, máskor az egyébként ettől nem teljes mértékben függetleníthető technológiai újítások mentén hajlik a műfaj a kor irányába. Mélyét tekintve a jazz nem változik, az évtizedek során azonban a felszínére lerakódott rétegek teljesen átformáltak az arcát, úgy, hogy az gyakran legfeljebb árnyalataiban hasonlít arra a gyakran hajmeresztő ellentéteket magán hordozó tekintetre, amely a múlt század első felében a sajátja volt. 

Duke Ellington

Ellington kompozícióinak eleganciája, könnyedsége, dallamainak áradása egész pályája során azonnal felismerhetővé tette a zenekarát, ahogy az is, hogy a szving-korszak emblematikus big bandjeitől eltérően mindig olyan zenészeket választott, akiknek a játéka nem illeszkedett egymáséhoz halál pontosan, a köztük lévő feszültség pedig életre keltette az ebből eredő hézagokat. A húszas évek dekadenciája is mindvégig visszatükröződött a zenéjében, a legfontosabbak azonban a dalai voltak, amelyek száma nagyjából kétezerre rúg, közülük pedig rengeteg lett nem pusztán sztenderd, de a szó hagyományos értelmében vett sláger is. Duke Ellington jelentősége érdekesen mutat túl a jazz műfaján, kompozíciónak hatása felfedezhető a musicalek világában éppúgy, mint helyenként a pop zenében is, ő maga az ötvenes évek közepétől vett részt az Amerikai Külügyminisztérium által szervezett világkörüli turnékon, amelyek a protokolláris célok mellett az amerikai kultúrát voltak hivatottak népszerűsíteni és terjeszteni. A zenéjében ekkorra helyenként nagyobb teret kaptak azok a hatások, amelyek nyomokban már korábban is felfedezhetőek voltak benne, Ellington változatos zenei világa ugyanis jórészt már a húszas évek gengszter korszakában kialakult.

A jazz, mint műfaji címke a létrejöttekor elsősorban faji címke volt, ami ugyanakkor jelentős marketing értékkel bírt, a zenészek és főleg a belőlük élők ebből kifolyólag nem emelték fel ellene élesen a szavukat. A (fehér) közönség számára a jazz sokáig egyfajta tiltott gyümölcsnek számított. A műfaj elnevezését és elnevezésének érvényességét tagadók már az ötvenes évekre datálhatóan megerősödő polgárjogi mozgalmak előtt is megjelentek, maga Ellington pedig a negyvenes években is elutasította a jazz kifejezést, a minisztériumi turnék során pedig rendre amerikai idiómának titulálta az általuk játszott zenét.

Ebben azonban felesleges a faji feszültségek lenyomatát keresni. Duke Ellington a harmincas végétől az egyik legmeghatározóbb amerikai zeneszerzőnek számított, akinek talán

elsőként sikerült elérnie, hogy a bőrszíne felett egyszerűen szemet hunyjon a nyilvánosság.

Meg aztán, okosabb üzletember is volt annál, hogy az őt etető kézbe harapjon. Rajta kívül ebben az időszakban csak Louis Armstrongnak sikerült ezt elérnie, anélkül, hogy a saját közössége ellenérzését kiváltsa vele. Ők ketten ugyanis úgy voltak képesek feketék méltóságát zenébe foglalni, hogy közben mindvégig amerikaiak maradtak, előrevetítve, azt, amikor az Egyesült Államok bőrszíntől függetlenül minden amerikai hazájává vált.

Duke Ellington, 1958. (Fotó/Forrás: Evening Standard / Europress / Getty)

Edward Kennedy Ellington 1899-ben született Washingtonban. A Duke becenév gyerekkorában ragadt rá, utalva az eleganciájára.

Sportolónak készült, de hamar beszippantotta a játéktermek, bárok, baljós, kétes hírű helyek világa.

A jazz valódi őshazája. Technikája már részben ebben az időszakban kialakult. Először csak Washingtonban és környékén szerzett ismertséget, végül 1923-ban érkezett meg New Yorkba, ahol először csak egy kisebb combot vezetett. Már itt vele játszott a dobos, Sonny Greer, akit még Washingtonban ismert még és vele is maradt egészen az ötvenes évek elejéig, amikor (az amúgy a szesztilalmat masszívan végigpiáló) Ellington megelégelve a mértéktelen alkoholfogyasztását, kirúgta őt. Még ebben az évben bekerültek a Kentucky Clubba, ahol éveken át játszottak, amíg 1927-ben be nem hívtak őket meghallgatásra a harlemi Cotton Clubba. Az addig hat fős együttest ki kellett bővíteniük tizenegy fősre, ekkor került a zenekarba többek Bubber Miley és Joe „Trükkös Sam” Nanton. Ennél is fontosabb, hogy Cotton Clubból heti rendszerességgel sugároztak rádiós közvetítéseket, a zenekar és az általuk játszott jungle soundnak is nevezett hangzás ismertsége pedig New Yorkon kívül is elkezdett növekedni. Az együttes ekkorra már rendszeresen készített lemezeket. Ebben az időszakban egy lemezoldalra, legfeljebb nagyjából három percnyi zene fért fel, Ellington azonban már ekkoriban írt hosszabb darabokat, elsőként a Creole Rhapsodyt, 1931-ben. Ezt követte többek között az édesanyja emlékére írt Reminiscing In Tempo, és több olyan darab, amelyek már szvitként, bizonyos esetekben jazz-szimfóniaként kerülte bele a repertoárba. A zenekar a harmincas években országos ismertségre tett szert, többször turnéztak Európában is, a felállás pedig a jazz zenekarokra nem jellemző módon stabilizálódott. Zenekarvezetői charme-jára jellemző módon, bár a pályafutása során nagyon sok zenésszel dolgozott együtt, voltak közöttük, akik évekig, sokszor évtizedekig vele maradtak. A leghűségesebb társ talán Harry Carney volt, aki

47 évet húzott le Ellington mellett és mindössze néhány hónappal annak 1974. májusi halálát követően csatlakozott hozzá odafent.

A negyvenes években nála játszott a tenoros Ben Webster és a bőgős Jimmy Blanton, ekkor került a zenekarba hangszerelőként az a Billy Strayhorn, aki Ellington legjobb barátja lett és rengeteg klasszikus hangszerelés fűződik a nevéhez. Ekkoriban még jól futott a szekerük, a Második Világháború végeztével azonban a szving korszaknak is leáldozott, a társadalom változásai teljesen másfajta zene légkört teremtettek (ennek szülötte volt többek közt a bebop is). A rock 'n roll eljövetele pedig talán végleg a múzeumokba száműzte volna Ellington zenekarát, ha nem jön az 1956-os Newporti Jazz Fesztivál, amelynek visszhangjai hamar soha nem látott megbecsülést hoznak Duke Ellington számára, amely kitartott élete végéig. Az ötvenes évek végétől több filmzenét is készített, dolgozott együtt John Coltrane-nel, készített közös lemezt Charles Mingus és Max Roach társaságában (Money Jungle, 1963), ez utóbbi pályafutása egyik leginkább különleges epizódja. Több szvitet is felvett, 1965-ben pedig bemutatták az első zenei liturgiáját.

Duke Ellington mélyen vallásos ember volt, a zenéjében ez már egészen korán megmutatkozott. Az 1943-ban a Carnegie Hallban debütált Black Brown and Beige, különösen annak lemezre később a csodálatos gospel énekes, Mahalia Jackson által énekelt Come Sunday című tétele már egyértelműen előre jelezte ezeket a törekvéseket. Az utolsó éveiben egészen érdekes szintézis ment végbe a zenéjében, anélkül, hogy az komolyan megváltozott volna.

A zenéje magába fogadta azt a hitet, amelynek Ellington végig a birtokában volt.

75 éves korában halt meg, Miles Davis az ő emlékére játszott lemezre a He Loved Him Madly című egészen hátborzongató, fél órás zenei meditációt.