Henics Tamás
- Hogy kerültél kapcsolatba a népzenével és a népi kultúrával?
- Gyerekkoromtól fogva érdekel a népdal, a népzene. Az Őrségben nőttem fel, egy olyan világban, ami az akkori politikai helyzet miatt hermetikusan el volt zárva, ez azonban a mából visszatekintve jót tett az ottani életnek. Az őrségi emberek egy része székely gyökerekkel rendelkezett és nagyon szép hagyományokat ápoltak. Jóllehet, a hangszeres népzene és a táncok már nem éltek, de az emberek közötti, hagyományos értelemben vett tiszta együttélés még igen. Sok dallamot, népdalt, szólást és mondaféléket hallottam és nagyon közel állt hozzám az ezekben rejlő bölcsesség, humor és mély mondanivaló. Elkerültem aztán az Őrségből, a középiskolát Kaposváron, az egyetemet Pécsett végeztem. A zene szerves része az életemnek a mai napig, a zeneiskolában klasszikus gitárt tanultam, ami megalapozta a zenei képzettségemet. Pécsett volt egy görög falusi zenét játszó zenekarunk, az Evros. A próbáink a híres zentai származású hangszerkészítő, Boczán Béla műhelyének galériájában zajlottak. Akkoriban Béla bácsi javította a Vujicsics Együttes hangszereit, akik akkor sokszor jártak Pécsett és én minden koncertjükre elmentem.
Még nem voltam igazán tudatában annak, hogy miért éreztem egy megfoghatatlan, belső bizsergést, amikor a Vujicsics zenéjét hallottam, de ekkor kezdett el foglalkoztatni a származásom.
Apai ágon burgenlandi horvát vagyok, az apai felmenőim Szentpéterfáról, azaz Petrovo Seloból származnak. Elkezdtem táncházakba is járni, ahol viszont a magyar népzene ejtett egyre inkább rabul. Egyre tudatosabban kezdtem foglalkozni a zenével: lemezeket vásároltam, nagy figyelemmel hallgattam a különféle tájegységek dallamait, hangszeres repertoárját és persze az elérhető szakirodalmat is tanulmányoztam. Nagyon hamar ráébredtem, micsoda szerves rendszerben működik együtt a zene, az irodalom, a képzőművészet és a népművészet, mely képes egy átfogó, értelmes és szeretni való életteret létrehozni.
- Hogy tettél szert a sokrétű tudásodra a népi kultúrát illetően?
- Főképp az indíttatásomnak, a családomnak és azoknak a barátaimnak köszönhetően, akik zenészként, táncosként, művészként tevékenykednek ebben a kulturális közegben. De sokat is olvasok a témában, lehetőségeimhez mérten igyekszem minél több rendezvényen, koncerten, előadáson részt venni. Azt hiszem, a legfőbb motivációm mégis az, hogy
rendkívüli módon érdekel a népi műveltség, a néprajz mint tág és összefüggéseiben értelmezendő tudomány.
- Mi volt a motivációd, hogy olyan sokféle aspektusból közelíts a falu művészetéhez?
- Motiváció mindaz, ami igazán belülről fakad, amit az ember szinte „önkívületben” csinál, szeretetből, az alkotás vágyából. Általában ezek a dolgok azok, amit az ember értelmesnek tart, amiben hisz. Ez az, amit én a népi kultúrával kapcsolatban érzek, legyen szó annak bármely válfajáról.
- Fel tudsz idézni egy korai emléket illetve élményt, ami meghatározó volt számodra?
- Orvosi tanulmányaink végeztével feleségemmel, Nagy Eszterrel az Egyesült Államokban kezdtük tudományos pályánkat. Tudatosan készültünk arra, hogy kutatóorvossá váljunk. Az USA egy különleges, nagyon szerethető részébe, New England-be kerültünk. Itt működött egy nagyszerű rádióadó, a National Public Radio, ami azóta is szól. Ennek a rádiónak a helyi adója, a Vermont Public Radio sugárzott egy népzenei műsort, amiben egyik este meghallottam a Muzsikás Együttes egyik ördöngösfüzesi számát. Nem akartam hinni a fülemnek, habár ismertem ezt a zenét akkor már, mert megvolt a Muzsikás összes lemeze. A rádióban betelefonálós műsor volt azzal a kérdéssel, hogy felismeri-e valaki, milyen zene ez? Persze azonnal betelefonáltam, elmondtam, amit tudok, a jutalom pedig két jegy volt a két héttel később megrendezett burlingtoni folk fesztiválon fellépő Muzsikás koncertjére. Itt szembesültem azzal a hatalmas energiával, amit a magyar népzene képes közvetíteni. Egyben megtapasztalhattam azt is, hogy micsoda kincs ez a zene, és milyen erőteljesen képes elmondani egy nációról mindazt, amit értékként hordoz egy olyan, tőle távol élő népnek is, mint az észak-amerikai.
Sírtak, nevettek, önfeledten élték át a koncertet és nekem is kevés ilyen katartikus élményben volt részem.
Ez volt az a momentum, aminek lendkerekén azóta csücsülök és most már tudom, hogy soha nem fogok leszállni róla.
- Alkotóként és szervezőként milyen módon vettél és veszel részt a magyar népzene körül létrejött szubkultúrában?
- Amerika után a munkánk révén Bécsbe kerültünk, ahol azóta is élünk és kutatóorvosként dolgozunk. Akkor indult a bécsi magyar táncháztalálkozó, melybe rögtön bekapcsolódtam és tudatos szervezői munkába kezdtem. Egyre több zenekarral, tánccsoporttal kerültem kapcsolatba, akikkel később baráti kötelék is kialakult köztünk. Nehéz lenne találnom olyan előadót, művészt a Táncházmozgalom berkein belül, akit ne ismernék, akivel ne találkoztam volna. Ennek az időszaknak köszönhetem azt is, hogy kapcsolatba kerültem a burgenlandi horvátság legmeghatározóbb táncegyüttesével, a Kolo Slavujjal, melynek zenekarában már majdnem húsz éve tamburázom. Ezzel pedig bezárul a kör: felnőttként visszacsöppentem gyerekkorom meghatározó közegébe. Amikor elkezdtünk hazafelé kacsintgatni, szerettünk volna egy házat egy kis faluban, Magyarországon, ahová hazajárhatunk és földrajzilag közel esik mindkét életterünkhöz. Ez a falu a szigetközi Mecsér lett. Néhány év után megfogalmazódott bennem a Ladikos Fesztivál gondolata, ennek pedig már tizenhárom esztendeje.
A Ladikos Fesztiválban olyan kulturális rendezvényt álmodtam meg, mely a népzene, a tánc és a hozzájuk kötődő népi műveltség ápolását, továbbéltetését hivatott segíteni.
Ezen túl, szintén mintegy húsz éve kezdtem el Erdély felé, leginkább Kalotaszeg és Mezőség felé fordulni. Évente három-négy alkalommal utazom, fényképezek, zenét, beszélgetéseket gyűjtök. Hamar rabul ejtett e terület táji, szociológiai és földrajzi rokonsága az Őrséggel, gyerekkorom színhelyével, emiatt mindig úgy érzem , hogy haza megyek, mintha ott születtem volna. Nagyon mély baráti, szinte családi szálak kötnek most már számos faluhoz, és ez nagy ajándéka az életemnek.
- Milyen terveid vannak az elkövetkezendő időszakban?
- 2020-ban tizenöt éves lesz a Ladikos Fesztivál. Αzzal a megerősítő és kiemelő szándékkal tervezzük a programot, hogy ez az örökségünk nagyon is élő, fontos és ápolandó. Emiatt ennek a kultúrterületnek az éltetését, magas szintű tolmácsolását végző fiatal generációt hívjuk erre a jubileumi alkalomra (nevesül többek között a Zeneakadémia Népzenei Tanszékének növendékeit).
- Szerinted mi tartja fenn, mi erősíti a városi táncházmozgalmat ma?
- Egyértelműen az, hogy sikeresen, a mi világunkban alkalmazható módon, egy új használati rendszerbe tudta átmenteni a most már szinte eltűntnek tekinthető paraszti kultúra által létrehozott és nagyjából háromszáz évig éltetett művelödésstruktúra minden egyes elemét (családszerkezet, a munka, a zene és a tánc, a jeles életfordulók, a mese-és mondakincs, a hiedelemrendszer).
Ennek a kultúrának ezen megnyilvánulási formáit és a táncházmozgalomhoz köthető tevékenységeket nem csupán a magyarság, a Kárpát-medence kincsének, hanem egyetemes értéknek tartom.
- Hogy látod, miben volt más és miben volt megegyező a táncház kezdete a mozgalom jelenlegi irányultságával?
- Ez nagyon nehéz kérdés. Sok vita van arról, mi is lehetne az üdvözítő irányvonal, hogyan kellene ezzel az örökséggel bánni. Szerintem ez egy élő szövet, folyamatosan változik az életünkkel, a mindenkori társadalmi folyamatokkal párhuzamosan. Amire figyelnünk kell, hogy mindaz a mérhetetlen tudás, amit elődeink felhalmoztak és a következő generációk odafigyeléssel lejegyeztek, egy olyan tudásbázis legyen, mely szervesen bennünk él és segít abban, hogy a mindenkori problémáink megoldásában sokkal felvértezettebbek legyünk.
- Miről ad tanubizonyságot számodra az elnyert kitüntetésed?
- Nagy öröm számomra, mert hitelesíti azt az utat, amit tudatosan építettem, és ami arra lehet talán egy kis példa, hogy a tudományterületek és az emberi tevékenységek rendszere átjárható. Ha hittel és szeretettel fordulunk első látásra egymástól távolinak tűnő területek felé, igenis létrehozható sok érték, sok eredmény. Megerősít ez az elismerés abban, hogy ha lehet, még alaposabban, még nagyobb elszántsággal tegyek azért a kultúráért, aminek része vagyok, és amit nagyon büszkén hirdetek, bármerre is járok a világban.
hírlevél
