Egy másodperc híján hetven perc. Ennyi időbe telik lejátszani CD-n azt a 9 improvizált darabot, amelyet Nesztor Iván és barátai vettek fel januárban a Fonóban. Az első darab rögtön in memoriam szólal meg: Szabados György emlékére, aki tavaly június 10-én halt meg. A lemez szomorú szenzációját viszont az adja, hogy a felvételek zongoristája, a mindenki által tisztelt és szeretett Regős István idén március végén halt meg, 65 évesen, bő két hónappal e felvételek után.

Sajnos Regős jazztörténeti szerepéhez képes kevés felvétele látott napvilágot, ez külön jelentőséget ad ennek a lemeznek, melynek ötletadója, producere és kiadója Nesztor Iván. Nesztort, aki nemzedékeket tanított jazzdobra Regős kollégájaként a jazztanszakon és népzenével is foglalkozik, itt nem csak dobokon hallhatjuk, hanem korábbi szerzői lemezeihez hasonlóan az ütőhangszereken és az ütőgardonon kívül dallamhangszereken is játszik (furulya, gitár). Míg Regős hét felvételen közreműködik, a szerény Nesztor jellemzően több darabban is háttérbe, az üvegfal mögé húzódott. Az egyik tracket Regős egyedül rögzítette a zongoránál. Méltó tehát a lemez címadása (Együttműködés), annak ellenére, hogy a hiány és a töredezettség határozzák meg leginkább a túlnyomórészt szabadon rögtönzött darabok világát.

Regős szóló darabja, a Natasa című szám (portré?), a zenésztársak által régóta ismert és nagy becsben tartott kompozíciós erényeket csillogtatja meg. Regős tanárként és zenekarvezetőként egyaránt a sokoldalú muzsikus megtestesítője volt, talán az egyetlen a magyar jazz történetében, aki szaxofonon és zongorán is maradandó hatással volt a műfaj történetére. A Natasa rövidsége ellenére is szinte mindent megmutat Regős erényeiből. A rubato magyar népdalokat idéző, kifejezetten szűkszavú kezdő megszólalást a polifónia felé mozduló kibontás követi az expozícióban. A melléktéma (helyén) Regős először alkalmaz afro-amerikai jazzes ritmust és harmóniát, de nem alakul ki tartós lüktetés, megnyugtató ringás. Ezen a ponton még nem tudhatjuk biztosan, hogy azért-e, mert a fantázia szárnyalása túl szabálytalan ehhez, vagy mert a már említett töredékesség, sőt helyenként fenyegetettség nem engedi ezt kialakulni. A zárás nyilvánvaló üzenete a fókusz távolítása, a távollét, vagy a hiány állapotának rögzítése és absztrakciója.

A lemezen szereplő muzsikusok közül Grencsó István - aki régóta következetes kitartással képviseli a konvenciómentes, szabad improvizációra nyitott irányt - minden megszólalásának jelentősége van. Jeszenszky György, régi társa itt tulajdonképpen a kapocs szerepét is betölti, mert Gyárfás István gitárossal együtt ők a mainstreamnek nevezett stílusnak is kiváló képviselői. A lemez két utolsó száma, melyekben az egész kvintett hallható, ihletett magasságban zárja ezt a sajnos ma már minden szempontból megismételhetetlen, szerzői kiadásban megjelent felvételsorozatot.