Jazz/World

Egyfajta eredmény

2008.05.27. 00:00
Ajánlom
Nehéz hagyományosan gondolkodni a Dave Binney Group koncertjéről! Tagadhatatlan, hogy az est két órájában elővezetett program hibátlan volt, a koncert úgy sikerült, ahogyan azt a kvartett és a hozzájuk csatlakozó vendégszólista eltervezte. Mégis hiányzott valami: talán az ős-energia, talán a lobogó tűz.

A kritikus örök dilemmája, hogy miként értékeljen egy produkciót, ha az neki nem, vagy csak részben tetszett, ám világos számára, hogy szakmailag aligha lehetett volna többet nyújtani. A ”tetszés” mint esztétikai kategória tehát nem létezik; be kell látni, hogy valamit tarthatunk jónak, attól, hogy nem tetszett, és ez igaz fordítva is. Nem gondolhatjuk ugyanakkor, hogy a zenekarvezető, Dave Binney meg akarta viccelni a közönséget és a már-már a ”lenni vagy nem lenni” filozófiai mélységeit közvetítette a nagyérdemű felé.

A koncert egyszerűen rideg hangulatot árasztott: a New York-i jazznek a legrosszabb arcát mutatta, amely tojásfejének az állát ugyan felfelé tartja, de az ebből sugárzó értelmiségi felsőbbrendűségi tudatot nem helyezi kontextusba. Nesztek, itt van a mi halálerős repertoárunk, ha felfogod jó’van, ha nem, magadra vessél! Minden részlet nagyon pontos volt, elképesztő zenészi teljesítmények találkoztak az agyonkomponált szerzeményekkel. De nehéz azzal mit kezdeni, ha még a rossz hangoknak, a reccsenő nádnak is helye van, és a jazz sava-borsa nem a pillanat hatására bújik elő. A kimódoltság hamar elvezet az unalomig, ha valaki nem szakmázni jön, és nem annak örül, hogy például a dobos Brian Blade a piano és pianissimo között is ezer árnyalatot képes megkülönböztetni. Azt hiszem, a jazzben van helye a finomkodásnak, mégsem lehet arra bazírozni, hogy az ingerküszöb alatti világ nagyszerűségét bemutassuk, ugyanis az nem nagyszerű. Nem mondom, hogy a hullámzásból nem bukkant ki olykor csúcsos szigeteket alkotva a zenefolyam, de a koncert első része mintha kifejezetten a halk motoszkálásra épített volna. Ezt alátámasztandó a koncert Scott Coley halk bőgő-ostinatójával indult, amire a zongora egy igen bonyolult ritmusképletet húzott rá. Duolák, triolák, pentolák mellett némi brazil ízű lüktetés – és ez a halk szöszmötölés mellett már nehezen emészthető: keveredik, hogy mire is érdemes figyelni és melyik bontakozó szál milyen viszonyban áll a másikkal. Craig Taborn nemrégiben a David Torn Prezensszel lépett fel (ugyancsak a Trafóban): akkor a Fender pianón és a theremin-kontrolleres hangmoduljain a halk, effektszerű játék nagyszerűen szolgálta a zenefolyamot. És valójában most sem mondhatnánk mást zongorajátékáról, ha a zenekari arányok nem estek volna szét az ő kárára. Különleges futamai hanglepelként funkcionáltak, talán még a mezzoforte dinamikai szintet sem érte el a két órás koncert során, a szolgalelkűség helyett azonban jó lett volna néha előtérbe is kerülnie. Mert a két szaxofonos méltánylandó teljesítménye bizony hol lebegve lógott a levegőben, hol pedig egymás tökéletes ellentéteiként gurultak le az alapról. De hangsúlyozom: az öt muzsikus erre vállalkozott, érezhetően a kétórányi program szellős megtöltésére törekedtek és mintha a zenei gondolatokat nem kibontani, hanem inkább lefojtani akarták volna – ebből adódott a különös, rideg hangulat. Persze ez is a művészi feszültségkeltés egyik eszköze.

Binney és altszaxofonja mellé a budapesti koncert erejéig Chris Potter csatlakozott tenoron (aki Magyarországon alapított családot). Minden stiláris különbözőséggel együtt remekül megértik egymást, a kevés közös próbalehetőség ellenére összeszokottnak mutatkozó teljesítményt nyújtottak. Az alt és a tenor unisonója közben a leheletnyi interferencia különbség miatt markáns hangzás alakult ki, a koncert legjobb részei határozottan a két dudás közös tülkölései voltak. Skizoid helyzet volt viszont, hogy esetenként a Binney Group Binney nélkül játszott hosszasan, más szólistát és más habitust szolgálva. Így akarva-akaratlanul azon kezdett töprengeni a hallgató, hogy melyik szaxofonos játéka tetszik neki jobban, miközben az alapvető kérdés nem ez volt. Potter népszerűbb soundjával nem versenghet Binney hezitáló, a mélység irányába nyitó, a figuratív elemeket nélkülöző, és ennek folytán szűkebb réteget megcélzó hangzása; pláne, ha az elhangzó hat szerzeményt négy részre bontva játsszák, és ebből a második, 50 perces monumentális hangépítménybe kettő korszerű, ám absztrakt törekvések irányába hajló darab is beleolvad (itt Potter nélkül) – ekkor néhányan tüntetően kivonultak. Tudom és érzem, hogy a koncert jó volt, talán csak szeretni lehet kevésbé a Binneyék által a Trafót megtöltő hangulatot. A koncert után inkább fontolgató tekintetekkel találkoztam, semmint mosolygó arcokkal: és még erre is nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy eredmény.

(2008. május 17. Trafó (Budapest) - Dave Binney Group és Chris Potter koncertje; km.: Dave Binney (altszaxofon), Chris Potter (tenorszaxofon), Craig Taborn (zongora), Scott Coley (nagybőgő), Brian Blade (dob))

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó a Centrál Színházban tér vissza a színpadra

A Nemzeti Színházban tavaly súlyos balesetet szenvedett színművészek apa-lánya párost alakítanak a Centrál Színház következő évadában. A Puskás Tamás rendezte előadás egy híres film adaptációja lesz. 
Klasszikus

Sörösüvegekből zenét csiholni – interjú Balogh Máté zeneszerzővel

A Renewable Music – V4 Composers for Sustainability elnevezésű projekt a fenntarthatóság témájában ösztönzi párbeszédre és cselekvésre a nemzetközi klasszikus zenei közösséget. A kezdeményezésben részt vevő egyik zeneszerzővel, Balogh Mátéval beszélgettünk.
Klasszikus

Neves régizenei együttessel készített lemezt Daragó Zoltán

A fiatal kontratenor Bach-áriákat felvonultató lemeze Christophe Rousset vezényletével és a Les Talens Lyriques közreműködésével szeptemberben jelenik meg az Aparté Kiadónál.
Könyv

Pernye és fű – ősszel érkezik Závada Pál új regénye

Október 8-án a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Kossuth-díjas író legújabb regénye, amelynek története és karakterei ugyan fiktívek, ám a benne szereplő interjúk valóságosak – azokat Sipos András rendezővel készítették Statárium című, 1989-es filmjükhöz.
Színház

Elhunyt Szatmári Liza

Az Aase- és Gobbi Hilda-díjas színésznő július 20-án, életének 97. évében hunyt el. Szatmári Liza hetvenhárom éve volt a Vígszínház tagja, halálhírét a társulat közölte.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Jazz/World hír

Október 6-áig pályázhatnak a fiatal tehetségek a Jazz Showcase-re

Tizennyolcadik alkalommal hirdeti meg tehetségbörzéjét a Müpa, amelynek célja a hazai alkotó- és előadó-művészeti színtér feltörekvő tehetségeinek felkutatása és felkarolása.
Jazz/World interjú

Engedd, hogy a dolgok megtörténjenek veled! – születésnapi beszélgetés Horgas Eszterrel

„Úgy érzem, másképp fuvolázom. Mást gondolok minden egyes hangról, mint korábban” – vallotta meg interjúnkban Horgas Eszter, aki A nő arcai címmel ad koncertet – Koós Réka társaságában – augusztus 2-án, a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Jazz/World ajánló

Életöröm és vérpezsdítő muzsika – jön a 3. Nemzetközi Cigány Dal Napja

Idén augusztus 8-án –a legendás észak-macedón énekes, Esma Redžepova születésnapján – harmadik alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Cigány Dal Napját. Az eseménysorozatban ezúttal már hat ország tizenöt helyszíne vesz részt.
Jazz/World interjú

„A zene lényege a töltekezés” – beszélgetés Weisz Gábor jazzszaxofonossal

A koronavírus idején asztalosnak állt, de az állandóan zsongó kereskedelmi rádió elkergette a műhelyből. Szerencsére Weisz Gábor ismét a szaxofonjával keresi a kenyerét. Számos formációban játszik, egyre sikeresebb, és már pontosan tudja, hogy a zene nem csak technikai tudásból áll.
Jazz/World hír

Harminc feltörekvő zenész léphet fel a Magyar Zene Háza külső és belső tereiben

Idén nyáron, a Fringe program keretében zeneiskolásoknak, hobbizenészeknek, feltörekvő zenekaroknak és utcazenészeknek adnak lehetőséget a fellépésre a Magyar Zene Ház különböző pontjain.