Nyolc előtt pár perccel már alig van hely a teremben. Hátul, az emelvényen tudok csak leülni, a sor közepén. Antonio Sánchez fog játszani a Trafóban, az a srác, akit a Birdman filmzenéjéért tavaly Golden Globe-ra is jelöltek. A Birdman nagyon jó film, a zenéjét hallgatva pedig még az 1-es villamoson is úgy érzi magát az ember, mintha egy Broadway-színház labirintusában kavarogna a díszletek és az alkoholista színészek között. Szóval örülnöm kéne, de én mégis szarul vagyok. Baromira izzad a tenyerem, és folyton a bejáratot figyelem. Alig egy héttel ezelőtt egy másik város másik koncerttermének másik bejáratán belépett pár pszichopata, és agyonlőtt nyolcvankilenc embert. Ahogy látom, a Trafónak egyetlen nagyobb kijárata van. Ha itt valami történik, nem tudok elmenekülni. A plafonon lévő mázsás fekete lámpákat nézem. Komoran lógnak felettünk, mintha óriásira dagadt, néma hollók lennének, akik várnak valamit.
Antonio Sanchez
Azon gondolkozom, hogy a többi ember vajon érez-e ebből valamit. Ők is félnek, vagy csak én? Teljesen hülye vagyok, vagy csak realista? Örkénynek van egy novellája, Bubi a címe. Egy jazzdobosról szól, aki a második világháború előtti Budapest legmenőbb helyén, az Arizóna kávézóban dobol. Megvan mindene, jól keres, sokat csajozik, és amikor az utolsó vendégek is hazamennek az Arizónából, akkor Bubi kiül az Andrássy úti padokra a cigányzenész haverjaival, és addig játszanak, amíg el nem alszanak. Aztán egy nap Bubit elviszik munkaszolgálatra, több száz kilométert gyalogol, párszor majdnem agyonlövik, végül hadifogolytáborba kerül. Több mint egy éve nem dobolt már, de a foglyok közül valaki kideríti, hogy Bubi híres zenész. Végül ráveszik, hogy játsszon valamit nekik, és valahonnan szereznek két ócska gyerekdobot is. A sok elgyötört, elkínzott ember pedig döbbenten hallgatja Bubi zseniális improvizációit. Hiába a háború, a nyomor, az éhezés, a halál közelsége: arra a néhány percre mindenki elfelejti, hogy hol van, és valahova egészen máshova jut el, ahova csak a zene tudja elvinni.
Aztán elsötétül a nézőtér, én pedig rájövök, hogy nem vagyok Örkény, Sanchez pedig nem Bubi. Például azért sem, mert Sánchez egy egész zenekarral jött: Migration a neve, egy zongoristából, egy bőgősből és egy szaxofonosból áll. Elkezdenek játszani, és azonnal kiderül, hogy történhet akármi a világban, a zene tényleg mindig működik. Olyasmi ez, mint amikor az ember először lesz igazán szerelmes, és hirtelen megérti azt a sok verset Radnótitól meg József Attilától.
Most valahogy a zene írja le azt, amiben élünk: a diszharmóniát, kiszámíthatatlanságot, a félelmet.
Azt, hogy mostantól már nem lehet tudni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Egészen groteszk az élmény. Sánchez lent veri a dobokat, én a kijáratot nézem, az első sorban meg valaki annyira rázza a fejét a zene ritmusára, hogy a homlokával majdnem felborítja az egyik erősítőt.
Bubi valószínűleg azért aratott akkora sikert a hadifogolytáborban, mert egyedül lépett fel. A kortárs jazznek megvan az a hátránya, hogy általában több ember játszik egyszerre, ráadásul mind nagyon jó zenész. Ebből aztán az következik, hogy egyik brilliáns szólóból folyunk át a másikba, amitől úgy nagyjából húsz perc után teljesen ki lehet készülni. Ez egyszerűen unalmas, és eléggé idegesítő is. Viszont az is igaz, hogy mivel idegesít, legalább néhány percig nem Párizson jár az agyam, hanem inkább elkezdem figyelni a körülöttem lévőket. Vajon hányan vannak, akik szintén unatkoznak, kik azok, akiket már idegesít, és kik azok, akiknek ez tetszik? Igazán heterogén közönségnek lehetek a tagja, ugyanis néhányan már az első tíz perc után felállnak, és hazamennek. De olyan is van, akit teljesen lenyűgöz, amit lát és hall, és ezt igyekszik a körülötte lévőknek is a tudomására hozni. Ilyen a mellettem ülő, kábé harminchét éves férfi is. Kockás inget, szemüveget és lófarkat visel, és érti a jazzt. Ezt onnan tudom, hogy végig elégedetten mosolyog, dobog a lábával, és amikor vége van egy szólónak, akkor hangosan szusszant és körbenéz. Egyszer véletlenül pont összenézünk, én már nagyon szenvedek, de ő mosolyog, és a szeme azt mondja: “Na mit szólsz, kisapám, ezek aztán tudnak zenélni, mi? A kilencvenegyes Winnie Richardson bakelitlemez óta nem hallottam ilyen király kakofóniát!”
Antonio Sanchez
Összehúzom magamat a széken, de még mindig nagyon sok van hátra. Úgy látom, már az első sorban sem rázza senki a fejét, valószínűleg ők is kezdenek fáradni. És akkor egyszer csak teljesen váratlanul abbamarad a zene. Csend lesz a teremben, úgy tíz másodpercig tart. Aztán a szaxofonos, Seamus Blake játszani kezd. Nincs se zongora, se bőgő, se dob, csak az az egy szál szaxofon. Halkan kezdi, felfelé lépeget, de könnyedén játszik, végre nem lila fejjel próbálja átfújni a tüdejét a hangszerén. A kezem még mindig izzad, de a szék karfáját elengedem, hátradőlök, és kezdek mindent elfelejteni. Blake játszik, még mindig egész halkan, és most tényleg kiürül az egész világ. Nincsen szenvedés, félelem, rettegés, bizonytalanság, unalom. A világegyetem hirtelen üres lesz, egyetlen fekete koncertteremmé szűkül össze, amelynek a közepén Blake van.
Nem tudom, mennyi ideig játszik így, talán öt perc lehet az egész. Utána kezdődik az egész elölről, és még vagy fél órán át tart. A végén a zenészek meghajolnak, akik még nem mentek haza, azok tombolnak. A zenekar helyett csak Antonio Sanchez jön ki újra, teljesen egyedül. Mindenki egy kis Birdmant vár, finom, rejtélyes dobszólókat, de Sanchezt egyáltalán nem érdekli, hogy mit várnak tőle. Dühből, indulatból játszik, szinte már aljasan altatja a közönséget, aztán akkorát csap a cinekre, hogy a jegyszedő lány ijedtében belekapaszkodik a bejárat melletti korlátba.
Bubiról nem tudni, hogy mi lett vele a háború után. Örkény novellája úgy végződik, hogy a dobos éppen elrohan a hadifogolytábor egy másik barakkjába, ahol fellépése lesz. Valahogy így van ez Sánchez szólója után is. A világ odakint nem változott semmit, és fogalmunk sincs, ez a történet hogyan fog végződni.
Antonio Sanchezzel készült interjúnkat ide kattintva olvashatod!
hírlevél
