A Van der Graaf Generator együttes minden bizonnyal a rocktörténet egyik legkülönlegesebb jelensége: már pályájuk első, aranykori szakaszában (1968-1978) szokatlan hangszerelésekkel és a rockban viszonylag ritka hangszerekkel (szaxofon, hegedű, cselló) kísérleteztek, s bonyolult szerkezetű, a szokásos popdaloknál lényegesen hosszabb, illetve a meghökkentő ritmus- és hangulatváltások következtében többnyire zaklatottnak ható, belső feszültségektől terhes kompozíciókból állították össze lemezeiket. Dalszövegeikben sem hétköznapi emberek mindennapos érzéseit visszhangozták közhelyesen, mint a populáris műfajok művelőinek többsége, hanem költői megfogalmazását adták töprengéseiknek, vízióiknak. Már egyes albumaik címe: The Aerosol Grey Machine, H To He Who Am The Only One, illetve The Least We Can Do Is Wave To Each Other és Still Life jól mutatta, hogy a gyakran változó felállású zenekar egyszerre kíván szólni az agynak és a szívnek: egyfelől olyan témákról, mint a világmindenség, múlt-jelen-jövő, illetve az ember helye és létének értelme a kozmoszban; másfelől személyközelibb problémákról, például arról, hány énünk van, vagy a szerelemről, mely mindig erősen felstilizálva, minden földi salakjától megtisztítva jelent meg e szövegekben. A VdGG számainak instrumentális betétei ugyancsak megérdemelték a hallgató figyelmét, de ami még a maroknyi osztályon felüli együttes között is különleges helyet biztosított számukra, az egyértelműen az irányító Peter Joseph Andrew Hammill énekesi zsenialitása volt.

Hammill manchesteri egyetemi évei alatt (1967) hozta létre a zenekart harmadmagával. Az együttest az akkor nemrégiben elhunyt fizikusról nevezték el, s 1968-tól kezdtek stúdiólemezeket készíteni. A szokásos szerkezetű kompozíciók mellett már korán feltűntek repertoárjukban a nagyobb ívű és bonyolultabb struktúrák, melyeket habarcsként tartott össze Hammill merész énekstílusa. Az énekes általában lassan és szelíden, esetleg középtempóban kezdte dalait, hogy aztán vakmerő kanyarok, kitérők és szélsőséges hangulati váltások után érkezzen el a számot záró relatív nyugvópontra. Az extrém előadásokban Hammill magas falzettek és búgó baritonhangok között ingázott érezhető könnyedséggel, és énekhangjával egyforma biztosan fejezett ki érzelmes vagy vadul szenvedélyes tartalmakat. Angyali-éteri lágysága akár egy pillanattal később – váratlanul – bestiális üvöltéssé vált, de a VdGG-œuvre-ben egyetlen pontot se találhatunk, ahol az énekes ”elszabadult indulatai” kicsúsztak volna irányítása alól, és a zenét öncélúvá tették volna.

A VdGG – talán épp Hammill végletes előadási gyakorlata következtében – sosem lett sztárcsapat abban az értelemben, ahogy a velük gyakran együtt emlegetett Yes, Pink Floyd és Genesis. Anélkül, hogy kisebbíteni akarnánk az említett zenekarok érdemeit, megkockáztathatjuk: a VdGG zenéje túl nemes és igényes volt ahhoz, hogy megaméretekben népszerűsíthető legyen. Ezzel együtt masszív rajongótáboruk alakult ki minden országban, még hazánkban is, pedig itt sok rockbarát a nevüket se hallotta életében. Feltehető: elsősorban a magyar rajongók e stabil és hű tábora zarándokolt el a Művészetek Palotájába az angol együttes hangversenyére.

Az estet az After Crying kezdte, szvitszerű egységbe foglalva különböző dalokat, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a kissé felületes, pontatlan és semmitmondó kifejezéssel ”progresszív rockegyüttesek”-nek nevezett, valójában azonban cimkézhetetlen stílusban játszó zenekarok régóta teszik. Az 1986-ban alakult csapat ma is a különleges hangszerelésű (cselló, trombita) rock-formanyelvet ötvözi klasszikus elemekkel, s még inkább – a közös improvizációk pillanataiban – szelídebb változatú punk-jazz motívumokkal. Újabb darabjaik közé ügyesen becsempészték az 1992-es Megalázottak és megszomorítottak albumon publikált rövid Noktürnt, mely sokban hozzájárult ahhoz, hogy az együttest ”a magyar King Crimson”-ként kezdjék emlegetni. (Vajon a számban említett ”csillagtalan, zárt világ” nem visszautalás-e a brit zenekar Starless-albumára?) Pejtsik Péterék műsora arról győzte meg a hallgatókat, hogy ha Magyarországon létezne a Down Beatéhoz hasonló éves, hangszerekre és zenekartípusokra bontott zenei szavazás, az After Crying bizonyára éllovas lenne a ”beyond” kategóriában.

A szünet után kicsit nyugtalanítóan kezdődött a háromtagúra soványodott VdGG koncertje. Hammill szintetizátoron pötyögött régi zenekari társával, az orgonista Hugh Bantonnal szemben, aki hangszere pedálján hozta a basszusszólamot. A zene mintha akadozott volna, az újabb kompozíciók töredezettsége még a régi darabokén is túltett. Hammill énekmódja ugyan a régi szép napokéra emlékeztetett, de mintha nem vállalt volna hosszabb melodikus periódusokat: a megkezdett dallamot leginkább rekedtes prózába, a csak rá jellemző énekbeszédbe úsztatta át. Ráadásul a két billentyűs+dob (Guy Evans) felállás hangzása is szegényebbnek hatott, mint a régi stúdióalbumoké, melyeken szaxofon, basszusgitár és más hangszerek színesítették a hangpalettát. Jobb lett a helyzet, amikor Hammill elektromos gitárra váltott, bár a hangszerek előzetes behangolása gyatrán sikerült. Az újabb szerzemények ugyan nem érték el a régi nagy számok színvonalát, de az énekes mindinkább belemelegedett az előadásba, s a kíséret is egyre összeszedettebbnek tűnt. Evans ma is parádés dobos, különösen cinhasználata egyedibb a legtöbb rockdobosénál. Banton hasonlóképp nagyszerű zenész, fáradhatatlan Hammill kiszolgálásában. Az énekes pedig, ahogy múltak a percek, mindjobban magára talált. Egy-egy régi dallam is felcsendült, ami a közönséget is hallhatóan felrázta. Majd következett a csúcspont: a trió eljátszotta a Still Life album (1976) zárószámát, a Childlike Faith In Childhood’s End című darabot, a VdGG-féle nagyforma talán legkiválóbb példáját, az együttes egyik mesterművét. Az eredeti stúdióváltozathoz képest nem nagyon módosított előadás a legjobb formájában mutatta Hammillt: ha csupán ezt az egy katartikus erejű számot adták volna elő, már megérte volna elmenni a koncertre. Mindazonáltal a Childlike Faith nem véletlenül került egy lemez végére: fenségességét nyilván a zenészek is érzékelték annak idején, s tudatosan fejezték be a lemezt a dal felemelő hangjaival. A koncerten is talán jobb lett volna, ha ez a darab teszi végül megrázó élménnyé az estet. Az ováció, persze, így se maradt el.

(2009. január 21. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – az After Crying és a Van der Graaf Generator hangversenye)