A Brill Building, ez az épület áll Kurt Elling, az elsőrangú amerikai jazzénekes új konceptlemezének középpontjában. Az 1619 Broadway címen található New York-i irodaház belbecse okán maradt fenn a kollektív emlékezetben, ugyanis a leghíresebb slágerszerzők béreltek benne egymás hegyén-hátán kicsinyke helységeket. Elling abban a pesti konferálásában, amikor összefoglalta, hogy miért egy házról csinált lemezt, azt mondta a közönségnek, hogy akár akarják, akár nem, ők is ismerik azokat a számokat, amelyeket a Broadway-nak ebben a boszorkánykonyhájában főztek ki alkotóik: You've Lost that Loving Feeling; (Do)The Locomotion, Save the Last Dance For Me stb.

A harmincas évektől kezdve rajzottak itt a komponisták és szövegírók egészen a hetvenes évekig, amikorra a Britanniából érkező új divat, a Beatles-szel és a Rolling Stones-zal átrajzolta a slágerlistákat. Az épület ugyan elvesztette egykori jelentőségét, de Paul Simon például még most is bérel ott irodát. Tehát Ellingnek és csapatának nem volt könnyű dolga, amikor feldolgozásra kiválogatta a sok ezer szóba jövő, a híres manhattani épülethez köthető dalok közül a végső tizenegyet. Ráadásul nem is akarta csak a leginkább híres, a doo-bop korszakból származó darabokat megmutatni, bár ezek adták a Brill-stílus legjellemzőbb darabjait.

A pesti koncertet egy nagyon jó választással, a Come Fly With Me-vel indította, mert az énekes "zeneigazgatóját", Laurance Hobgoodot rögtön egy csillogó zongoraszóló kapcsán mutathatta be, és mert a szám annak a napnak az első tavaszi fuvallatához is jól illett. A You Send Me-vel folytatta, szintén az új lemezről, egy ötvenes évek végi Sam Cooke-slágerrel, amit ugyan pop-szerzeményként emlegetett, de ez a hangszerelésből nem derült ki. Hobgood mellett Elling turnézó kvintettjében a másik szólista John McLean gitáros - mindketten vele voltak az énekes budapesti premierjén is. Az a benyomásom, hogy McLean szerepeltetése nem mindig teljesen indokolt ebben a kvintettben: míg a Budapest Jazz Clubban elkápráztatott, a Müpa-beli koncerten kicsit kilógott a klasszikus rocktól alig-alig eltávolodó szólóival, mint például éppen a You Send Me-ben vagy később a Nature Boy-ban.

Elling, akinek ez a tizedik sorlemeze - és mind a tízet jelölték Grammy-re, és ebből egyszer, az előzőért meg is kapta a tekintélyes díjat -, mintha kicsit árnyékboxot folytatna McLean szerepeltetésével egy pár éve: nem kell senkinek bebizonyítania már semmit, se azt, hogy milyen nyitott a mainstream jazzen kívüli világokra, sem azt, hogy a fiatalok is szívesen hagyják magukat elszórakoztatni általa mint modern crooner által. Az új, szinte csak pop-slágereket feldolgozó lemeznek tehát már megvoltak a 45 éves Elling pályáján az előzményei, és az újabb Grammy-jelölés és az általában pozitív kritikai visszhang azt jelzi, hogy a nagy hangterjedelmű, minden hangját, minden gesztusát mindig előre alaposan átgondoló, intellektuálisan is magasan felkészült bariton jó úton jár.

Különösen annak fényében töprengtem el ezeken a dolgokon, hogy a koncertbe a végig színen lévő Modern Art Orchestra a harmadik számnál (Stepping Out, előző lemezének nagy slágere) már be is kapcsolódott, és ezzel az más irányt vett, mint - felteszem - a lemezbemutató turné többi állomásán: összesen négy szám szólalt meg az új lemezről, és így az egész sokkal jazzesebb lett. Bár mondom, a választékosan hangszerelt popos dolgok is jól állnak a snájdig New York-i énekesnek. Mind Ávéd János tenorszax-, mind Csízi László dobszólója rögtön ott voltak a topon: nem lehet ennél sokkal jobban játszani - Ávéd szólója dinamikai ívével, a még nála is fiatalabb dobos pedig elképesztő lazaságával tűnt fel, asszem Ellingnek is.

Az előre kottán elküldött majd begyakorolt számokból a magyar zenekarral az amerikaiak csak egyszer próbáltak, de az összhang Ellinggel és a kvintett többi tagjával is végig tökéletes volt. Elling repertoárja nemcsak a tíz sorlemez okán penetráns méretű, hanem rengeteg vendégszereplése miatt is: meg sem próbálom felsorolni, ki mindenkivel énekelt már lemezen és koncerten, de a Müpába azért ezekből magával hozta a csodálatos Bob Mintzer zenekarvezetői-hangszerelői szellemét, mert az ő big bandjével rendszeresen dolgozik, a MAO-val játszott számok is részben innen erednek.

Az első lassú, az I Like the Sunrise viszont nem, ez a viszonylag ritkán hallható Duke Ellington-szerzemény ugyanis a Night Moves (2010) című szóló albumán szerepelt. Innen viszont a crooner-ség egyik meghatározó pillanatára fordultunk rá: a Johnny Hartman (és persze John Coltrane) által meglocsolt örökzöld, a Your Are Too Beautiful hangzott fel Hobgood újabb pompás, könnyfakasztó szólójával. Az On Broadway, az új lemez leginkább emblematikus dala következett, de tovább frissített letétben: Elling samplerrel előállított többszálamú szólója kezdte és végezte a számot, amelyben persze miről másról lehetne szó, mint hogy "sztár leszek" ezen a bizonyos sugárúton. Ironikus és mélyértelmű volt egyúttal, hogy ez a keret a dalt egy "jungle" jellegű, kvázi-afrikai stílus alkalmazásával helyezte más, friss kontextusba (a lemezen mini hangjáték szól a kezdő sztárjelölt állandó kikosarazásáról), no és persze Ellingtonhoz is kapcsolta. Viszont a Brill-sound illusztrálására én másik Burt Bacharach-számot választottam volna Ellingék helyében, nem a Dionne Warwick-féle A House Is Not A Home-ot, bár Hobgood szólója a soul-hangzás rejtett szépségeibe engedett bepillantást.

A koncert legintimebb pillanata következett Elling és bőgőse, Clark Sommers duójában (The Waking), amely Ellinget leginkább költői oldaláról mutatta, miközben Sommers (a többi számban pedig a fölényes magabiztossággal, de azért teljes odaadással doboló Kendrick Scott) is bizonyíthatott. A Nature Boy című klasszikus hangzott fel zárószámként, a MAO-val és a kvintettel együtt, mesterien "a legnagyobb dobást" téve a koncert végére. Ugyancsak a big band jeleskedett a két ráadásban, a More Than You Know-ban és egy Sinatra által híressé tett slágerben. Bár egy picit nekem az elejétől kezdve túl élesre volt keverve a MAO, azért "minden megvolt", teljes volt a hangzáskép, még a megkettőzött ritmusszekcióknál is. A koncert zenei anyaga egészen kirívóan magas színvonalú volt, és én személy szerint sokkal, de sokkal jobban éreztem magam attól, hogy ez a kiváló magyar big band megint megmutathatta, hogy nemcsak lépést tart a nemzetközi színvonallal, hanem ennek a nagyon magasra tett mércének, hogy Ellinggel és együttesével egy koncertet végigmuzsikáljon, ilyen példásan megfelelt.

Jó érzésemen az sem rontott sokat, hogy Elling azért nem hazudtolta meg magát és rátartiságát a zenekarral kapcsolatos egy-két konferálásában, bár persze igyekezett azért ő, magyar mondatokat olvasott fel üdvözlésül stb. De ha felidézem magamban Elling pesti premierjét, ott, azt hiszem, eggyel több ráadás volt. Itt igazi nagy sikerben, meleg fogadtatásban volt része, a BJC-ben viszont annak idején izzott a levegő. De erre már csak később gondoltam, a koncert így is nagyon feldobott - repültünk Ellinggel a sugárúton, sztárok voltunk.

Jazzlegendák
Kurt Elling: 1619 Broadway - The Brill Building Project
2013. március 5. 19:30 - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Laurence Hobgood (zongora), John McLean (gitár), Clark Sommers (bőgő), Kendrick Scott (dob), Modern Art Orchestra