Jazz/World

Elmaradt megtisztulás

2008.05.05. 00:00
Ajánlom
Először koncertezett Magyarországon a nagy McCoy Tyner! Kereken másfél órát játszott. Történelmi pillanat volt, hangsúly a főnéven, mivel ami a zenetörténet számára esetleg fontos dátum, nem biztos, hogy a közönség számára is az.

Bizonyára sokan leírták már, hogy a hangversenyre járás az ismert fausti problémát veti fel: mindenki olyan élmények reményében ül be a koncertre, melyek képesek – legalábbis látszólag – megállítani az időt, örökérvényűvé tenni a pillanatot, annyira intenzívvé tenni az életet, hogy az ember már ne is akarja a következő minutumot. A fausti pillanat a műélvezetben a katharzisz, azaz megtisztulás, egy olyan fogalom, melyet görög értelmezői merész metaforákkal próbáltak érzékeltetni. Ezek egyik legismertebbike a költő Pindaroszé, aki épp a nemes héthúrú kithaira, vagyis a zene hangjáról állítja, hogy képes megszelídíteni az isteneket (I. Püthiai óda), Platón szerint pedig az emberi erények mind a megtisztulás következményének tekinthetők (Phaidón, 69 C). Ideális esetben ez a kegyelemként ható élmény lesz a miénk a hangversenytermekben. Nem véletlen, hogy egy életen át emlékszünk e kivételes, emelkedett percekre.

Sokan gondolják úgy, hogy a legnagyobb művészek között számon tartottak budapesti látogatásai eleve ezeket a magasztos élményeket ígérik. Pedig hányszor kellett csalódnunk már! Tyner esetében (is) elég végigkövetni a pályaszakaszokat ahhoz, hogy ne a fentiekben vázolt naiv elvárásokkal üljünk be a koncertjére. Hatalmas az életmű, úgyhogy mindez sok munkával jár. És sajnos a hosszú pálya kiemelkedő darabjai is csak némi szerencsével szerezhetők be Magyarországon.

Az idén hetven esztendős McCoy Tyner egyike annak a négy művésznek, akik a legerősebb hatással voltak napjaink jazz-zongorázásának alakulására. A négy pianista között több szempontból ő a kakukktojás: míg például a többi három – Jarrett, Corea és Hancock – Miles Davis iskoláján nevelkedett, Tyner a Coltrane-hagyomány továbbvivője lett, olyannyira, hogy még 2001-ben, három és fél évtizeddel a szaxofonos halála után is az ő szerzeményeit játszotta Impulse-szólólemezén, tavaly pedig az ugyancsak Coltrane által igazán híressé tett Afro Blue című Mongo Santamaria-kompozíció lett címadóvá a zongorista legfrissebb Telarc-albumán. 1967 után Tyner a legkülönbözőbb formációkban csillogtatta meg talentumát, érzésem szerint azonban épp a Coltrane-tradíció nyilvánvaló vagy látens jelenléte volt e negyvenévi munka összetartó-egységesítő anyaga. Ezt a spirtualitást keressük Tyner minden produkciójában, de az említett lemezek ellenére azt kell mondanunk, hogy a mester mind gyengébb szálakkal kötődik a hatvanas évek első felében nyújtott páratlan teljesítményeihez, s egyáltalán: mindahhoz, amit Coltrane-hagyománynak nevezünk. Más szavakkal: Tyner a Coltrane-kvartettben tudta nyújtani művészi képességei maximumát, de magam – szemben a szigorúbb ítészekkel – úgy vélem, egészen a ’70-es évek közepéig, az ún. Milestone-korszakban bőven találhatunk még kincseket a Tyner-lemezeken. A legértékesebb szellemiségtől való eltávolodás főleg az 1975 utáni vállalkozásaiban érhető tetten. Míg a hatvanas évek derekától a hetvenes évek közepéig terjedő időszakban John Gilmore, Sonny Fortune és Azar Lawrence fújt a fontosabb Tyner-lemezeken, addig később ugyanezt a feladatot Michael Brecker, Gary Bartz vagy újabban Joe Lovano látta el, olyan szaxofonosok, akik kevesebb szállal kötődnek Tyner és egykori zenekarvezetője világához, következésképp pusztán imitálni tudják mindazt, ami, mondjuk, John Gilmore hangszeréből még természetes soundként fakadt.

Tyner budapesti koncertjén tehát a saját aranykorához mind kevésbé visszataláló fáradt öregember ült le a Steinwayhez. Kíséretében legújabb turnékvartettje érkezett, benne a fiatal Gerald Cannonnal (bőgő), a nagy mesterségbeli tudással rendelkező, de sokféle vállalkozása miatt mind megfoghatatlanabbnak tűnő Joe Lovanóval és a néha évekre eltűnő, majd ismét felbukkanó Eric Gravattal (dobok), akit egykor a Weather Report is a tagjai között tudhatott. A hangverseny kezdetén olyan merev és kimért volt a zenekar, mintha a négy muzsikus először látná egymást színpadon, és mindegyikük más-más műfajon nőtt volna fel. Később, különösen Tyner szólóelőadása után, oldódott némileg a hangulat, de a pianista a legváratlanabb pillanatokban magára hagyta zenekarát, s vagy egy, a kompozíció menetébe nem mindig beleillő szólót, vagy triójátékot rendelt el, amivel a muzsikusok nem mindig tudtak mit kezdeni. Mindennek ugyanakkor nem sok köze volt a hagyományos strolling-gyakorlathoz. Szegény Lovano néha olyan halk lett zavarában, mintha kollégiumi hálóteremben volna fellépése, Gravatt és Cannon pedig kétségbeesetten virtuózkodott a pianista szertelen utasításai nyomán. Tyner maga még most is nagyszerűen zongorázik, játékában felismerhetők a régi fogások, a sokat hallott kvartakkordok, melyeket még pályája elején honosított meg a műfajban. Különösen a sokszor megcsodált bal kezével művel változatlanul hihetetlen varázslatokat a billentyűkön. Kíséretének motiváltsága azonban elégtelen, nekik egy-egy Tyner-szám nem több megoldandó rutinfeladatnál.

Jó példa minderre a koncert második darabjaként eljátszott Walk Spirit, Talk Spirit című régi Tyner-szerzemény. Az 1973-as Enlightenment en felbukkanó melódia ott mintegy huszonhat perces változatban szól, visszautalva a terjedelmes Coltrane-előadásokra. Tyner egy évvel később ugyanezt a számot játszotta el Varsóban, a Jazz Jamboree-n, s a lengyelországi előadás is fél lemezoldalt tett ki. Mindkét változaton Azar Lawrence szaxofonjátéka hallható, aki egyértelműen a Coltrane-tradíció folytatójának mondható. Tartam és minőség egyaránt csökken az 1981-es La leyenda de la hora albumon hallható változatban, a mélypontot azonban Joe Lovano Yoshi’s klubbeli, illetve budapesti előadása jelenti. Az új Tyner-kvartett, legyen bár a ritmusszekcióban Christian McBride és Jeff ’Tain’ Watts, akik persze jobbak, mint a budapesti turnézenekarban hallott kísérők, nagyon távolról visszhangozza csupán az egykori értékeket, úgyhogy a naiv zenehallgatónak tovább kell várnia a fausti pillanatra.

(2008. május 1. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – a McCoy Tyner Trio és Joe Lovano koncertje; km.: McCoy Tyner (zongora), Joe Lovano (tenorszaxofon), Gerald Cannon (bőgő), Eric Kamau Gravatt (dob)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

5 különleges eset, amikor Fischer Iván nem „csak” vezényelt

Hetvenedik születésnapját ünnepli Fischer Iván. Egyik legelismertebb muzsikusunknak lenne is mivel hetvenkednie. Legfőbb büszkesége, a Budapesti Fesztiválzenekar évtizedek óta a világ élvonalába tartozik, ő pedig nem egyszerűen karmester: operát rendez és ír, közösségi koncerteket szervez, fontos ügyekben hallatja a hangját.
Plusz

Lady Gagának szabadott, amit Radics Giginek nem

Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van annak, hogy az új elnököt popsztárok körében eskessék fel. Tegnap Joe Bidennek Lady Gaga énekelt himnuszt, tizenkét éve Aretha Franklin tette felejthetetlenné Obama beiktatását. De Barbra Streisand, Ricky Martin és Gene Kelly egyaránt mutatkoztak hasonló szerepben. És mi az, amiért Radics Gigit tetemre hívták, Lady Gagát viszont nem?
Klasszikus

Bősze Ádám és a Budapesti Vonósok kalauzolnak Schubert világába

A Budapesti Vonósok háromrészes sorozatában a zenetörténet egyik legtitokzatosabb, alig 31 évesen elhunyt zsenijének remekműveit ismerhetjük meg közelebbről január 22-én.
Könyv

Mészöly-centenáriummal indul a Várkert Irodalom sorozata

Streamelt esttel jelentkezik a Várkert Bazár január 21-én. A Mészöly Miklós személye köré szerveződő esten szóba kerülnek az író alkotásai, a rá ható és általa teremtett stílusirányzatok, valamint iskolák, de megelevenedik a Polcz Alaine-nel kötött házassága is, melynek 53 évét irodalmi művek és levelek őrzik.
Jazz/World

Két kvartettel áll színpadra az etno-jazz királya a Magyar Kultúra Napján

A Dresch-univerzum két meghatározó felállása hallható egy este a Fonó Online közvetítésében. Dresch Mihály a magyar jazz egyik legegyénibb zenei világát képviselő, meghatározó, irányadó szereplője. Ahogy Garbarek az észak-európai vagy Coltrane az afro zenei tradíciókat, úgy Dresch az erdélyi autentikus folk jellemző elemeit emelte be a jazzbe. Zenéje sodró, személyes és intim, erő és hit sugárzik belőle.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World interjú

„Réteken és mezőkön improvizáltam hosszasan”

Nyolcadik szerzői lemezét készítette el Tóth Viktor, a hazai jazz-színtér különleges alakja. A szaxofonos, zeneszerző Have No Fear című albumát a Tóth Viktor Arura Trió rögzítette, az élő anyag ihletője a természet volt.
Jazz/World ajánló

Feltörekvő fiatal jazz-zenészek veszik birtokba a Müpát

A Jazz Showcase a feltörekvő hazai jazz-zenekarok számára évek óta az egyik legfontosabb fellépési lehetőség, ahol megmutathatják magukat a szélesebb közönség és a szakma képviselői előtt. Ez idén sem változik, és bár a vírushelyzet miatt a megszokott formátumtól eltérően, de már 14. alkalommal költözik a Müpa – ezúttal virtuális – tereibe a jazz.
Jazz/World fonó

Két kvartettel áll színpadra az etno-jazz királya a Magyar Kultúra Napján

A Dresch-univerzum két meghatározó felállása hallható egy este a Fonó Online közvetítésében. Dresch Mihály a magyar jazz egyik legegyénibb zenei világát képviselő, meghatározó, irányadó szereplője. Ahogy Garbarek az észak-európai vagy Coltrane az afro zenei tradíciókat, úgy Dresch az erdélyi autentikus folk jellemző elemeit emelte be a jazzbe. Zenéje sodró, személyes és intim, erő és hit sugárzik belőle.
Jazz/World Film

Film készül Billie Holiday hírhedt kábítószeres peréről

Február végén érkezik a legendás jazzénekesnőről szóló életrajzi dráma, amely azt mutatja be, miként vált Billie Holiday az Egyesült Államok drogellenes háborújának egyik legfontosabb ellenségévé egy protest song miatt.
Jazz/World ajánló

Magyarországra jön a modern trubadúr, Estas Tonne

Estas Tonne 2020-as nemzetközi őszi turnéja a járványhelyzet miatt a 2021-es évre tolódva az eredetileg tervezett tematikával érkezik Budapestre. Csodálatos jelenséget állít a középpontba: az emberi észlelést, amit akkor érzékelünk, mikor tetten érjük a kreativitást, amely kitolja spirituális tájképünk belső határait.