Huszonkét roma énekes és zenész ül és áll egymás mellett fegyelmezett félkörben a színpadon, kirobbanni vágyó energiákkal, pompás, rózsás ruhákban. Ez nem egy flamenco előadás, és nem Andalúzia, hanem Magyarország, mégis, a dallamok érzelmi amplitúdója, a kegyetlenül pergő ritmusok gazdagsága ugyanaz, mint délen. A Roma Ritmón a hazai oláh cigányzenészek színe-java összegyűlt, bemutatva sokszínű, mégis egyazon, erős sodrású, tiszta forrásból táplálkozó zenéjét.

Náluk a hagyományőrzés még nem feltétlenül visszatanulást jelent, hanem egy olyan életenergiát, amit butaság lenne nem továbbörökíteni. Így aztán, amit a Romengo vezetője, Rostás Mihály „Mazsi” szervezésében, szerkesztésében, hangszerelésében láthattunk a színpadon, az jóval több volt, mint pusztán egy koncert. Sokkal inkább társadalmi esemény, igazi közösségi élmény, ami visszahozta az embert az egydimenziós virtuális valóságból a hús-vér rögvalóságba, minden velejáró örömével és bánatával.

Középen Rostás Mária énekel (Fotó/Forrás: everengine)

A műsor úgy épült fel, mint ahogy a roma kultúra maga, megvolt benne a helye a sírásnak és a nevetésnek is. A koncert első felében hallgatók, vagyis lassú dalok voltak egymásba fűzve gyönyörű hangszerelésben, amiket eredetileg nemcsak szomorú alkalmakkor, de mulatás közben is elővettek. Ezekben az énekeseknek (a külföldön is egyre népszerűbb Lakatos Mónika, a színpadra nagy örömünkre visszatérő Miczura Mónika, Rostás Mónika és Mária, Balogh Dániel és még sorolhatnánk) alkalma adódott külön-külön is megnyilvánulni.

Lakatos Mónika (Fotó/Forrás: everengine)

Azon túl, hogy ezek a hallgatók gyönyörű hangokon szólaltak meg, mindez úgy hatott, mintha az előadók saját bánatukról énekeltek volna, miközben mindannyian a közös cigány sorsot, annak sok száz éves fájdalmát, mélységét, erejét is átszűrték egyéniségükön. Megrendítő volt, ahogy a dalok záró akkordjaiba a szólistához több szólamban becsatlakozott az összes énekes, mint egy csorda – ahogy Mazsi a maga közvetlenségével a próbán fogalmazott, vagy mint egy hosszasan kanyargó folyó, ami végre megérkezett a tengerbe. Közvetlen tapasztalat volt ez a közösség megtartó erejéről is.

Miczura Mónika fújja (Fotó/Forrás: everengine)

És amikor már nem bírt volna több sírást befogadni a néző-hallgató, az egész átfordult a mulatásba, pergetők, botolók sorjáztak.

Kovács A. Máté, Lakatos "Guszti" János, Balogh Tibor folyamatosan rivalizálva, a katarzisig emelték a tétek a ritmusokban. Nem lehet elmenni szó nélkül a gyönyörű, „sukár” táncosok mellett sem, akiknek táncában az elegancia, a csibészség és az életkedv vegyült tökéletes arányban. Persze itt mindenki táncos és énekes is, mindannyiuk példaképe, a 60-70 (?) éves Rostás Mária éppúgy, mint a 6-7 éves Balogh Brian, aki, ha épp nem táncolhatott, leült kannázni.

Tánc (Fotó/Forrás: everengine)

Azt mondják, hogy flamencót csak a szív legmélyéről lehet énekelni és flamenco énekesnek születni kell. Ha ez így van, akkor az is elmondható, hogy magyar cigányzenésznek, vagy -énekesnek is csak születni lehet. Nem a hangképzés nehézsége, különlegessége, vagy a táncok virtuozitása okán, hanem mert van egy olyan esszenciális íz, sajátos atmoszféra, ami csak akkor szűrődik át, ha az előadó tudja, milyen volt gyerekként a cigánytelepen lovat őrizni, aki a nagyapjától tanult 5 évesen kannázni vagy kanalazni, és gitárt is sokkal hamarabb vett a kezébe, mint okostelefont. Várom a pillanatot, amikor a világ nem flamenco, hanem oláh cigányzene-őrületbe kerül. És amikor a világzene egyik fősodra a Duna, Tisza "mederben" folyik majd.