Ugyanezt, persze, több-kevesebb joggal bárki elmondhatná magáról, aki énekesként vagy hangszeresként rendszeresen fellép színpadokon, Cassandra Wilson azonban nem csupán egy közülük. Általában úgy emlegetik, mint a mai vokális jazz egyik legeredetibb alakját, aki közel két és fél évtizedes pályája során (harmincévesen, 1985-ben publikálta első lemezét) tevékenyen hozzájárult a jazz újradefiniálásához, a műfaj határvonalainak megváltoztatásához. Jellegzetesen fátyolos, kissé rekedtes és búgó altja kiválóan alkalmas fülbemászó örökzöldek és intim hangulatú saját szerzemények tolmácsolására, s mint azt sok esetben bizonyította, egyedi orgánumával, félreismerhetetlen előadói stílusával és többnyire modernista hangszeres kíséretével szívesen eleveníti fel a blues klasszikusait - Robert Johnsont, Willie Dixont, Muddy Waterst vagy Mississippi Fred McDowellt -, illetve készít átiratokat jelentősebb popzenészek, így többek között Bob Dylan, Van Morrison, Neil Young, Joni Mitchell és Sting szerzeményeiből is.
A Mississippi állambeli Jacksonban, zenészcsaládban született Cassandra Wilson rövid New Orleans-i kitérővel New Yorkban talált rá saját útjára. Korai munkáin érződik Abbey Lincoln és Betty Carter hatása, de az avantgárd szcéna veterán harsonása, Grachan Moncur III támogatásával, valamint az Association for the Advancement of Creative Musicians és a Black Artist Group zenei világát továbbgondoló M-Base kollektíva közreműködésével Wilson egyelőre hátat fordított a jazz standardek konvencionális kísérettel való előadásának, és avantgarde kontextusban újraértelmezett funk groove-okkal kezdett kísérletezni. Első albumainak zenei világát erősen meghatározta az M-Base vezető figurája, Steve Coleman altszaxofonos, aki szerzőtársként is sokat tett Wilson énekesi pozíciójának megerősítéséért. A szabad improvizatív muzsika legmodernebb hajtásait felkaroló JMT lemezkiadó jelentette meg Wilson első hét albumát 1985 és 1991 között. Ezek között a merészen meghangszerelt, nagyrészt saját szerzeményeket tartalmazó lemezek között csupán egyetlen akad (Blue Skies,1988), melyen az énekesnő hagyományos jazzrepertoárt vonultat fel zongora-bőgő-dob kísérettel. Ez a kivételes gyűjtemény azonban olyan szakmai sikereket aratott, hogy egyes - az M-Base stílusára csak mértékkel vevő kritikusok - szerint az első pályaszakasz kiemelkedő teljesítménye az 1988-as lemez. Mondani se kell, a Blue Skies se átlagprodukció: a jól ismert jazzdarabok, kiváltképp a Shall We Dance és a Sweet Lorraine, újszerű modulációkkal, szokatlan hajlításokkal és váratlan melodikus bővítményekkel tűnnek ki a feldolgozások tömegéből. Utóbbit például az átlagosnál sötétebb tónusban, Mulgrew Miller zongorakíséretével, egyes szám harmadik személyben énekli, és aki csupán ezt az egy számot ismeri tőle, az is pontosan tudja, hogy Cassandra Wilson milyen finom eleganciával énekel.
Miközben a szakirodalom különbségeket keres a pályaszakaszok termékei között, s igyekszik kimutatni az életmű hullámzó színvonalát, maga az énekesnő a lemezek lényegi összefüggéseit hangsúlyozza. Ő nem fejlődést érzékel saját pályáján, hanem úgy véli, munkái láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egy-egy album egy bizonyos életszakasz művészileg hű reprezentációja, vagyis azt mutatja meg, az előadó hol tart épp akkor gondolkozásban, érzésekben, világképben.
A laikus fül által is érzékelhető változást jelentett Cassandra Wilson művészi karrierjében a Blue Note kiadóhoz való átigazolása 1993-ban. E pályafordulat első eredménye a Blue Light 'Til Dawn című lemez lett. Az arrangement-ok egyszerűsödtek, a hangszerpark méretben csökkent (az 1990-es Jumpworldön még öt fúvós egészítette ki a zenekar magját jelentő ritmusszekciót és gitárt), viszont az előadások izgalmas új hangárnyalatokkal bővültek (tangóharmonika, steel gitárok, klarinét). Egyértelmű lett Wilson blues felé fordulása (két Robert Johnson-feldolgozással), s ekkortól nőtt meg érdeklődése a pop- vagy rockdarabok jazzes átiratai iránt is. Ugyanezt az utat járta az énekesnő következő, New Moon Daughter című albumán is, csak az előadások lettek még csiszoltabbak, alkalmasint talán egy kicsit manírosak is. Megszületett az új Cassandra Wilson, a műfaj szeszélyesen kalandos kedvű sztárja.
Bizonyosnak tűnik, hogy e máig tartó Blue Note-korszak egyik csúcsteljesítménye a már szokatlan papírtokjával is feltűnést keltő Miles Davis-emléklemez (Traveling Miles, 1999) lett. Míg a Miles-CD szakmai siker volt - sajnos ma már túl keveset beszélnek róla -, a 2002-es Belly Of The Sun igencsak megosztotta a Cassandra-rajongókat. A lemez zeneanyaga nagyrészt nem jazzelemekből állt össze, sokan crossover albumként emlegették, s elhangzottak olyan vélekedések is, miszerint Cassandra Wilson (már) nem is igazi jazzénekesnő. Kétségtelen, hogy az urbánus M-Base korszak után meglepő volt a country, illetve bluegrass dominancia a CD-n, amely ugyanakkor ismét erősen személyes művészi megnyilatkozás volt, hazatérés a vidéki Amerikába.
Vannak, akik a Glamoured (2003) megjelenésével újabb paradigmaváltást érzékelnek Wilson pályáján. Ismét megnőtt a saját szerzemények jelentősége, további minimalizálódáson mentek át a hangszerelések, és az énekesnő részben elektromos hangszeresekre bízta kíséretét. Legutóbbi lemezén, a Loverlyn tovább szimplifikálta az arrangement-okat, „háziasan" természetes hangvételű albumot készített egy bérelt házban, a szülővárosában. Új lemezének feltűnő jegye, hogy rehabilitálta az eddig háttérbe szorított akusztikus zongorát. Jason Moran kiszámíthatatlan fordulatokkal teli játéka a CD egyik nagy értéke. De hallgassuk csak meg a Louis Armstrong 1928-as előadása óta világhírű St. James Infirmaryt. A hipnotikus modern groove és a blues mesteri keverése világosan jelzi: Cassandra Wilson ma is a régi gyökerekből táplálkozik, más szóval hű önmagához.
Cassandra Wilson (USA)
Km.: Cassandra Wilson (ének), Jonathan Batiste (zongora), Marvin Sewell (gitár), Reginald Veal (bőgő), Herlin Reily (dob), Lekan Babalola (ütőhangszerek)
2009. november 5. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
hírlevél
