– Anyámat, Surányi Ibolyát az egész irodalmi élet ismerte – meséli. – Kortársaim azt hitték, korai sikereim csakis annak köszönhetőek, hogy ő volt az Egyetemi Színpad irodalmi vezetője. Miközben anyám nem is tudott róla, hogy én szerkesztőségekbe jártam! Tizenöt évesen bementem a verseimmel az Élet és Irodalomhoz, akkor Mezei András volt a vers-rovat vezetője. Azt mondta, nagyon jók a verseim, le is hozott belőlük egyet. Azt mondta, menjek szépen haza, és minden nap írjak egy szonettet. Ami nagyon jó tanácsnak bizonyult, mert a szonett fegyelemre szoktat. Az első verskötetem bevittem a Magvetőbe, majd a kiadó főszerkesztője, Sík Csaba felhívta anyámat, mert eldöntötték, hogy megjelentetik. (Fosztóképzőkkel, 1972. – a szerk.) Akkor voltam negyedikes gimnazista. Csaba megkérdezte anyámat, mint szülőt, ez vajon nem hat-e majd rosszul rám? Nagyon bölcs kérdés volt, mert a kollégáim elmondhatatlanul utáltak.
Azért eljártam a Fiatal Írók Körébe, de leginkább az avantgárdokkal éreztem jól magam: ők szabad emberek voltak. Én is annak éreztem magam. Nem féltem, elsősorban apámnak köszönhetően. Van erre egy történetem.
Abba most nem mennék bele, miért ráncigáltak be kihallgatásokra '72-ben, a Gyorskocsi utcai rendőrségre.
Mivel nem akartam idegesíteni a szüleimet, reggel nyolckor fölkaptam az iskolatáskámat és elindultam oda. Így ment ez egy ideig, majd egyik este apám megkérdezte: „Petikém, igaz, hogy kihallgatásokra jársz?” Mondtam, hogy igen. Nem az érdekelte, miért, hanem az, hogy: „És milyen?” Mondtam, el lehet viselni, de annyira buták! „Buták?” – kérdezte az én tüneményesen okos, de naiv apám. Nagyon buták, feleltem. Erre apám egy felháborodott levelet írt Benkei András belügyminiszternek, hogy a magyar rendőrség ne cibálja be kihallgatásokra az ő okos fiát. Ilyen légkörben nőttem fel.
A költészet mellett a színház is fontos állomás az életedben. Hogyan talált rád az első felkérés?
Először Novák Jánossal írtunk dalokat '77-ben, a Thália Színháznak készítettünk egy dalt Kazimir Károly egyik rendezéséhez. Majd Árvai Jolán, aki televíziós szerkesztő volt, hozott össze Gallai Péterrel. Jolán nagyon fiatalon meghalt. Valaha velem járt, később Gallai Péterrel. ’81-ben, amikor már egyikünkkel sem járt, felhívott, nincs-e kedvem dalszövegeket írni Gallai zenéjére. Így hozott össze vele, aki már szintén nem él. Ideális volt az alkotói kapcsolatunk, de nagyon nehéz volt vele együtt dolgozni.
Miért?
Mert nem szeretett kottát írni!
A pianínója zörgött. Föltett a tetejére egy kazettás magnót és arra dünnyögte rá a zenét. Nekem meg ebből kellett kitalálnom, mit akar. De baromi jó zenéket írt! Amikor hallgattam őket, olyan volt, mintha mindig is ismertem volna ezeket a dalokat. Nagyon könnyű volt rájuk szövegeket írni.
Jól gondolom, hogy azt szereted jobban, ha előbb készül el a dal és arra kell szöveget írnod, mint fordítva?
Igen, egyrészt kreatívvá tesz, másrészt viszont nagyon kevesen képesek arra, amit Gallai tudott: prozódiailag hibátlan zenét írni egy szövegre.
Hihetetlen izgalmas dolog ráfaragni a zenére a szöveget, számomra is váratlan dolgokat hoz elő belőlem.
Egy interjúban mondtad, hogy rendszerint olyan barátokat választasz, akikre fölnézel, akik inspirálnak. Hasonlóan, mint zenékre a szövegek írása?
Mindig azt érzem, hogy borzasztó keveset tudok! Gimnazistaként volt egy barátom, aki járt Kubában, az ő hatására kezdtem el a spanyolt. Majd egyetemistaként beleszerettem egy lányba, aki Brazíliában tanult, nem portugálul, hanem spanyolul. Akkor már főleg miatta tanultam. Volt egy asztaltársaságunk, ahol az egyik barátom már akkor jól beszélt négy-öt nyelvet. Az ő hatására kezdtem el intenzívebben a németet. Sőt, a kínait is, de az kudarcba fulladt.
Nagyon jól érzem magam olyan társaságban, ahol én is tanulhatok a másiktól.
Visszatérve a színházi feladatokra, nagyon szerencsés voltam, mert hamar felkérést kaptam egy egyfelvonásosra (Az üzlet című darab – a szerk.), 1980-ban. Az akkori Fővárosi Művelődési Házban volt egy kis kamaraszínház, oda írtam ezt a kétszereplős művet. Benedek Miklós és Szacsvay László játszottak benne és én rendeztem. Majd '81-ben a szolnoki színház műsorára tűzte A három testőrt, de Verebes István elfelejtette megírni az adaptációt. Szurdi Miklós rendezőnek Döme Zsolt volt az állandó zeneszerző munkatársa és Zsolt megkérdezett, nem vállalnám-e el a feladatot. Ez volt december 22-én és áprilisra tűzték ki a bemutatót. Végül nagy sikerrel ment Szolnokon.
Sokat köszönhetek Döme Zsoltnak, aki elcipelt Kerényi Imréhez. Ő akkor a Népszínházban rendezett és egy kortárs irodalmi műből szeretett volna zenés darabot csinálni. Mondtam Zsoltnak, hogy a kiválasztott szöveg alkalmatlan zenés produkciónak és szívesen megismerkednék Kerényivel, hogy mindezt személyesen is elmondjam. Kerényi rendkívül nyitott volt, azt kérdezte, van-e jobb ötletem. Véletlenül épp aznap kaptam vissza a Zsolttal közösen írt, Bécsi gyors című darabunkat. Kerényi elkérte és még aznap este felhívott, hogy Iglódi István rendezésében bemutatják márciusban.
Mely műveid állnak hozzád a legközelebb?
A legnagyobb színházi sikerem a Kolumbusz című rockopera (Kolumbusz, az őrült spanyol hányattatásai szárazon és vízen, avagy egy vállalkozó odisszeiája – a szerk.), amit Gallaival írtunk és a producere is én voltam. Illetve a mesekönyvem és az utolsó verskötetem. A mesekönyvem Az elvarázsolt hangok címmel jelent meg, inkább felnőtteknek szól. Valamennyi történetét más-más mesevilágban írtam meg. Van benne középkori francia széphistória, japán mese, német tündérmese. A Napforduló című verseskötetemnél azt gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnék a számomra megismerhető összes verstani formában költeményeket írni? Olyanokat, amiket nem lehet rosszul mondani. A kötetnek volt némi visszhangja, de én akkor már boldog dalszövegíró is voltam. ’83-ban a Fiatal Írók Körében – ma József Attila Körnek hívják – egyszer fölálltam és javasoltam, hívjuk meg közénk tiszteletbeli tagnak Bródy Jánost, mint hazánk egyetlen népszerű költőjét. Mire ezek – a mára többnyire jelentéktelenné fakult költők, írók – egyszerűen üvölteni kezdtek. „Egy táncdalszövegírót? Mit képzelsz?” – Akkor kiléptem.
Muzsikusok között találtad meg azt a közeget, ahol szívesen létezel?
Bródy, Koncz, Malek, Victor Máté: amikor nincs járvány, együtt ebédelünk és beszélgetünk.
Az Artisjus életműdíjnak az igazi jelentősége, hogy teljesen szakmai.
12 évig voltam náluk vezetőségi tag. Az egyik bizottságban ott volt Sebő Ferenc, Gryllus, Malek Miklós, egy másikban Bródy, Bereményi, Dusán. Nagy élmény volt bejárni és látni, hogy ezek az emberek tudják és komolyan veszik a szakmájukat. Hogy a jót mástól is szeretik és úgy adják át egymásnak a beszélgetés fonalát, ahogyan a jazz zenészek improvizálnak egymással.
Wolf Péter is fontos szerzőtársad.
Húsz évvel ezelőtt Bajor Imrének írtunk egy lemezt, Önök kérték címmel. Aztán hosszú kihagyás után, tavaly Kriszta (Kováts Kriszta színésznő, énekesnő, rendező, Fábri Péter felesége – a szerk.) Biblia Show című albuma következett, majd múlt nyáron írtunk Katinak (Wolf Kati – a szerk.) egy lemezt, a Gyerekszájat. Most is dolgozunk valamin, amiről babonából nem szeretnék még beszélni.
Már jó ideje folyton valaki projektje mögött állsz, alárendelve magad az adott feladatnak.
„Magamtól húsz éve nem írtam.
Az, hogy leüljek és csak úgy megírjak valamit, abból utoljára egy rossz regény lett, éppen húsz éve!
Fiatalon rengeteget írtál.
Igen. Az első verskötetemről egyszer, amikor kicsit depis voltam, összeszámoltam, hogy 50 kritika jelent meg. A mesekönyvem kapcsán, az egyik legszebbet Révbíró Tamás írta, ez volt a lényege: „Ez az ember jól érzi magát az európai kultúrában.” Ebben az értelemben tudom,
nem véletlen, hogy magányos vagyok. Az irodalomban teljesen, a dalszövegírásban is, csak másképpen.
Az első regényedről azt mondtad, jól van megírva, csak nincs benne anyag. A második meg...
Azt húsz éve írtam. Abban volt anyag, de rosszul volt megírva.
Szóval már nem tervezel több regényt, vagy verseskötetet?
Amikor a ’87-ben megjelent verseskötetemet, a Napfordulót írtam, már tudtam, hogy az lesz utolsó.
Hogyhogy?
Van az embernek egy belső érzése, hogy valamiben eljutott egy határig. Írtam utána is verseket, nem is rosszakat. Minden bizonytalanság dacára, azt hiszem, ez a kötetem fönn fog maradni és a mesekönyvemről is ezt gondolom. Kriszta első lemezén (a Ringlispil címűn – a szerk.) is voltak fontos dalok és itt a Kolumbusz. Nagy szüneteim voltak, sok mindent elügyetlenkedtem, ellébecoltam. Régen szerettem szerepelni, ma már nem szeretek.
Mi változott meg?
Örülök, ha megkérdeznek, nagyon sok mindenről órákig tudnék mesélni. De már nem küzdök azokért a helyzetekért, amelyekben ez érvényre juthat. Euripidész 118, talán 120 drámát írt és ebből mindössze 18 maradt fönn.
Ha egy Euripidész nagyságrendű pasitól 100 mű elveszett, akkor semmi sem olyan jelentős!
Örülök, hogy Goethe-től is ennyi művet ismerhetünk! Emlékszem, egyszer jöttem haza Berlinből, ahol a Dussmannban egy szoba tele volt egy Goethe-kiadással. Utána meséltem Fodor Gézának (dramaturg és esztéta – a szerk.), akit nagyon szerettem – sajnos már ő sem él –, hogy képzeld, Géza, láttam a Dussmannban egy csodálatos Goethe-összest! Mire Géza azt mondta, hogy „Nem láttál Goethe-összest!” Mondom, de láttam, tegnap láttam! Mire ő: „Nem láttál Goethe-összest” De Géza! Ott volt, az egész szoba tele volt! „Nem! – válaszolta. - Nincs Goethe-összes…”
Zseniális történet. Egy életműdíj nagyon megtisztelő, de nem ijesztő egy kicsit?
Az is ijesztő, hogy már 67 éves vagyok! Egészséges vagyok, de az ember egy idő után már nem áltatja azzal magát, hogy örök életű. Harminc éves korom körül – amikor egy szerelmem meghalt autóbalesetben – nagyon sokat írtam a halálról. Ma már leírni sincs kedvem ezt a szót és temetőbe sem tudok menni. Krisztával már közöltem, hogy halálom után sem megyek oda ki. Tessék elégetni és szétszórni! Fordítottam Shakespeare-től A vihart, aminek a végén Prospero mondja:
„Uram, meghívlak a kíséreteddel
együtt a barlangomba, ott pihenhetsz
ma éjszaka; bár ez az éjszaka
– vagy legalább egy része – gyorsan elszáll,
ha elbeszélgetünk, elmondom nektek
élettörténetem és ami történt,
amióta a szigetre vetődtem;
reggel aztán elviszlek a hajódhoz,
és indulunk Nápolyba. Ott, remélem
hamar megtartjuk majd az esküvőt;
onnan Milánóba megyek, és minden
harmadik gondolatom: a halál.”
(Fordította: Fábri Péter)
Döbbenet, hogy ezt Shakespeare negyvenvalahány évesen leírta!
Sajnos mostanában gyakran eszembe jutnak ezek a sorok és ezt nem szeretem. Ezért aztán mindenfélével elfoglalom magam. Élvezem, hogy mennyi mindent nem tudok. Tettem magamnak egy ígéretet, hogy egyszer megtanulom azokat a nyelveket, amelyekbe valaha belekaptam. Körülbelül tíz ilyen volt, úgyhogy előttem áll még legalább öt. A dédnagymamám 98 esztendeig élt, úgy döntöttem, én 100 évig fogok. Kiszámoltam, ha végig akarom olvasni a saját könyvtáramat, éppen csak, hogy elég lesz rá.
Fejléckép: Fábri Péter (fotó: Képessy Bence)