Jazz/World

Emily és Esperanza – a fejlődés zenéje

2016.07.04. 09:10
Ajánlom
A kislányos Esperanza Spalding az egész világot lenyűgözte, amikor nagybőgőzés közben ellenállhatatlanul scattelt. Új alteregója pedig újra elbűvöl mindenkit, amikor koncept-albumát jelmezben, koreográfiával, díszletek és kellékek között adja elő – de úgy, hogy mindez nem ment a zene rovására - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

A négyszeres Grammy-díjas Spalding több korábbi pesti fellépés után látogatott el a MOMKultba június 28-án, új produkciója európai turnéjának második állomásán. Spalding most is improvizált, de megvalósította a régi ideált, amire persze maga a művésznő a lemezeihez készült videók tanúsága szerint mindig is nyitott volt: a Gesamtkunstwerket. 

A két előadó-művészeti ág, a jazz és a színház közös hajtásainak szerteágazó a története, ismert és kevésbé emlékezetes részekkel. A vaudeville a jazz gyökereinél, a zenés színház különböző formái a jazz kialakulásától kezdve voltak jelen. Európába érkezve a húszas évek második felében a revüben legfontosabb alkotóeleme volt, és a jazzre a közönség táncolt is. Az avantgárd színházi törekvések is építettek rá, Prágában például Emil Burian, ahogy a magyarok (közelebbről Weininger Andor) is a Bauhaus színházában.

Tehát annak, amit most Esperanza Spalding csinál, több előzménye is van, de amivel ő előjött, első pillantásra úgy látszik, valami nagyon előremutató és nagy hatású dologgá fejlődhet. Őszintén szólva

ideje volt, hogy az utóbbi évtizedek jazzéletéből valaki, akit a legnépszerűbb előadók között tartanak nyilván, és akinek pályája üstökösként indult, de sosem tört meg, valami olyan impulzust adjon a műfajnak, ami kitágítja annak szellemi horizontját az improvizáció bűvöletéhez képest.

Persze a művésznő nem egyenlő Spaldinggal. Az énekesnő színpadra lépve ugyanis saját, jellegzetes afro-frizurájának parókáját öltötte fel, és egy furcsa rovarbáb-jelmezt, ebben jelent meg a díszletek között, háromtagú vokál, valamint dobos és bőgős kíséretében. A prológ végére előttünk állt a tőle markánsan különböző Emily, az új CD-lemezen is hallható, DVD-n is látható, leginkább pedig színpadon kibontakozó alteregó, aki Esperanza második keresztnevét viseli. Tehát annyira mégsem különbözik tőle, hiszen több csatornán is az érdeklődő közönség tudomására hozták, hogy

Esperanzát sokáig Emilynek szólították gyerekkorában, és az ő fiatal- és gyerekkori álmai, vágyai, emlékei adtak az inspirációt ezekhez a dalokhoz.

Emily zeneileg is alteregója Esperanzának, és a „projekt” természetesen értelmezhető az immár harmincat betöltött, és ezzel ötödik szólólemezét kiadó és részben szerző énekesnő munkái összefüggésében, ám eléggé más az eddigi felvételeihez képest. Ahogy a maga hordta bábból kikelt, világra jött a fehér ruhás, fehér szemüveges Emily, énekben, basszusgitáron, orgonapedálokon és mozgással kifejezte magát, megmutatta, hogy az úgynevezett singer-songwriter hagyományból táplálkozva, többrétű színpadi kifejezőeszközöket használva meghaladta jazz-muzsikus énjét.

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Az sem lehet véletlen, hogy a darabok úgy születtek, hogy Spalding a hosszú turnékon találta ki a dallamot és részben a szöveget, egy részüket a turnén vele utazó-dolgozó partnereivel fel is vette. Ezáltal egyrészt a könyörtelen napirendhez kötött jazz-sztár világából kitörni akaró saját vágyait is megszólaltatta. Másrészt megőrizte a jazz kollektív jellegét, ugyanis a zenészek nyilván ugyanúgy hozzátettek, az interpretáción túl is belejátszottak ezekbe a darabokba, hiszen a jazz-zenészek már csak ilyenek, variálnak, variálgatnak. Úgy képzelem, hogy nem ez történt, hogy énekes-dalszerző módjára Spalding az Emily-darabokat kiötlötte, előadta, kipróbálta volna, és amelyek működtek, azokhoz szerzett kíséretet, hanem társakkal játszott. Ez a lépés akár közelebb is vihette a színházhoz, hiszen a koncerten – persze a dobos és a gitáros csak minimális mértékben, a háromtagú vokál viszont elejétől a végéig szereplői voltak az előadásnak – a szó színpadi értelmében. Ők, azaz Shawna Corso, Rachel Duddy, és Corey King is jelmezben voltak, koreográfia szerint mozogtak, szerepeket alakítottak. Érdekes módon a legtöbb dramaturgiai alapszituációban a kórus az establishmentet, például a szigorú tanárokat alakította, akik inkább korlátozni akarták a minden idegszálával szabadságra vágyó, izgő-mozgó, kíváncsi, nyughatatlan, és véleményét véka alá nem rejtő Emilyt.

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Az előadás zenei megteremtésének súlya a végig éneklő, és majdnem végig öthúros bund nélküli basszusgitáron játszó Emily vállán nyugodott. De legalább ilyen sokat kellett Matthew Stevens gitáros is vállaljon, hiszen lényegében ő volt az egyszemélyes zenekar. Persze voltak hangmintából lejátszott részek, de a zenei kontinuitás és változatosság maximumát nyújtotta. Justin Tyson dobos tökéletesen illeszkedett be a trióba, de neki nem volt ilyen pokolian nehéz dolga. Persze a maximum egy másik szempontból minimum: ha egy másfél órás, világokat bejárni igyekvő (jazz-)koncert egyetlen harmóniahangszere az elektromos gitár, akkor a zene például egy hangszeres kvintetthez képest viszonylag szűk keretek között mozog. A produkció becsületére legyen mondva, a koncert – a színház élmény által megtámogatva, de nem amiatt – sokkal változatosabb hatást kelt, mint a projekt stúdióváltozata hanglemezen.

A szövegen azonban még lehet csiszolni – egyrészt akusztikusan sem értettem mindent, nem volt elég jól keverve a kolosszálisan éneklő „Emily” és a minden igénynek megfelelő vokál hangja a zenekarhoz, és leginkább a produkcióban neki szánt fontossághoz képest. Azért a dalok szövegének utólag utána nézve azt kell mondjam, hogy ugyan gyönyörű, őszinte és érdekes fejlődésregény-szerű vallomásos darabot játszottak el nekünk a szereplők, magas elvonatkoztatási szinten beavatva bennünket lelki rezdüléseibe, kapcsolatainak dilemmáiba az egyes, csak alig összefüggő darabokhoz, azért bizonyos szöveghelyeken eluralkodott a képzavar. Például

nehezen tudom vizualizálni, hogy a gravitáció hogyan korog Emily gyomrában, még ha ez egy gondolatritmus részeként is szerepel a dal szövegében, tehát nem magában kellene értelmezni.

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

Nem túl szerencsés kézzel választotta a projekt címét sem: D+Evolution, tehát a vissza+fejlődés egy fogalomba, egy szóba erőltetve sem címnek, sem dalszövegben nem olyan frappáns, mint Emily zenei testének minden egyes porcikája. Értem én, hogy Emily is csak egy személyiség-konstrukció, és a belső késztetések, lelki folyamatok és életpályák egymásnak feszülve hoznak valamilyen szinten szintézist létre, vagy éppen hogy maradnak meg egy együttes vibrálásban, és az is jól kidomborodott, hogy a kislányos Esperanza maga helyett úgy állította ki Emilyt, hogy fiatalkori énjének rétegeiből építette fel érett nő énjét, csak mindezt pontosabban is fel lehetett volna címkézni. Apropó test: amit Emily, legtöbbször egy súlyos basszgitárral a nyakában expresszív szólótánc koreográfiájával előadott, ugyancsak párját ritkítja – általában a színpadon, nem hogy koncerten.

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution

Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)

És akinek maga a darab szépen keretezett, és Will Weigler rendező által izgalmasan színpadra állított előadása nem lett volna elég, vagyis egy emberként az egész MOM Művház közönségének, kapott még ráadást is. Emily levette a fehér, vastagkeretes szemüvegét, és a capella elénekelte egy Blake-vers feldolgozását, amelyet először a Chamber Music Society című lemezén szerepeltetett. Mindezt azzal a konferansszal – tehát visszaugorva szerepébe – hogy ő, mármint Emily, ismer néhány Esperanza Spalding-dalt, amelyek közül ezt most el is énekli. Amolyan Bobby McFerrin-es elképesztő bűvölet következett, amire Spalding mellett csak nagyon kevesen képesek, és ami ilyen rövid idő alatt világhírűvé tette. Nekem viszont ettől némi nosztalgiám támadt az olyan harmóniai változatosságra, amely kevésbé érvényesült a koncerten, főleg, hogy a ráadás, ahogy a prológ is, felidézte Esperanza

Spalding már ismert és szeretett, tündökletes tündérségét.

Ennek ellenére levett kalappal állok Spalding kreativitása, bátorsága és szerzői vénája előtt. Ahogy korábban is, most is úgy gondolom, hogy produkciójának nem minden eleme teljesen eredeti, az és az összművészeti alkotást sem sikerült 100%-osan megvalósítani, de Spalding fantasztikusan igényes kísérlete akár még új korszakot is nyithat, és új előadő-művészeti iskolát is teremthet.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Lányával, Norával zenél Fischer Iván a Fesztiválzenekar új évadában

A Budapesti Fesztiválzenekar bejelentette új évadát, amelynek fénypontjába Monteverdi Orfeója kerül Fischer Iván befejezésével.
Klasszikus

Lehet, hogy hiába gyakorolsz, minden a genetikán múlik

Sokan úgy tartják, hogy a kimagasló eredményekhez gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás kell. Nos, ez nem igaz, sokkal több múlik a genetikán.
Zenés színház

Miért írt új befejezést az Orfeóhoz Fischer Iván?

Valami nem stimmel Monteverdi Orfeójával. Fischer Iván több mint negyven éve ezt érzi, és most tett is érte, hogy ne így legyen: új befejezést írt hozzá. Hogy miért volt erre szükség?
Tánc

Nálunk vetítik először a Rudolf Nurejev-portréfilmet

Április 2-án egyetlen alkalommal - a Rudolf Nureyev Nemzetközi Balettverseny részeként - eredeti nyelven, angolul, felirat nélkül vetítik az Urániában a White Crow című portréfilmet, még a hivatalos, New York-i premiervetítés előtt.
Tánc

Magyar versenyzőknek is szurkolhatunk a New York-i Balettverseny döntőjében

Ma kezdődött a Valentina Kozlova International Ballet Competition döntője New Yorkban, amelyen egy táncos, egy koreográfus és egy zsűritag is képviseli hazánkat.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Jazz/World hír

Zenészlegendák ünneplik a 75 éves Joni Mitchellt

Március 23-án egyetlen alkalommal az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatjuk a legendás énekes-dalszerző hetvenötödik születésnapjára rendezett Los Angeles-i koncert felvételét, Joni 75 – Sztárok köszöntik Joni Mitchellt címmel.
Jazz/World Nők a zenében

Akik megmutatták, hogy melltartóban is lehet szaxofonozni

A híres jazzmagazin, a DownBeat 1937-ben közölt egy cikket, melynek címe így szólt: How Can You Blow A Horn With A Brassiere? Aki ezt megválaszolta, Peggy Gilbert volt, aki egy egész korszak női zenészének törekvését foglalta össze.
Jazz/World demokrácia

A jazz úgy működik, ahogy egy demokratikus társadalomnak kellene

Kölcsönös tisztelet, egymásra figyelés és őszinte kommunikáció - ezek nélkül még a legtehetségesebb jazz-zenészek sem képesek együtt játszani.
Jazz/World magazin

Ezüst koronával kapta becenevét Nat 'King' Cole

Legnagyobb slágereit, a Nature Boy-t, az Unforgettable-t és a Route 66-et, ma is felismerjük: 100 éve született a bársonyos baritonhang tulajdonosa, Nat 'King' Cole.
Jazz/World interjú

Kenny Garrett: „Én vagyok a fiatal generáció Miles Davise”

A jazzszaxofonosok számára az egyik legfontosabb hivatkozási pont jelenleg az 58 éves amerikai post-bop szaxofonos, Kenny Garrett, aki meglepő természetességgel viseli az „élő legenda” szerepet. Telefonon adott nekünk exkluzív interjút.