A négyszeres Grammy-díjas Spalding több korábbi pesti fellépés után látogatott el a MOMKultba június 28-án, új produkciója európai turnéjának második állomásán. Spalding most is improvizált, de megvalósította a régi ideált, amire persze maga a művésznő a lemezeihez készült videók tanúsága szerint mindig is nyitott volt: a Gesamtkunstwerket.
A két előadó-művészeti ág, a jazz és a színház közös hajtásainak szerteágazó a története, ismert és kevésbé emlékezetes részekkel. A vaudeville a jazz gyökereinél, a zenés színház különböző formái a jazz kialakulásától kezdve voltak jelen. Európába érkezve a húszas évek második felében a revüben legfontosabb alkotóeleme volt, és a jazzre a közönség táncolt is. Az avantgárd színházi törekvések is építettek rá, Prágában például Emil Burian, ahogy a magyarok (közelebbről Weininger Andor) is a Bauhaus színházában.
Tehát annak, amit most Esperanza Spalding csinál, több előzménye is van, de amivel ő előjött, első pillantásra úgy látszik, valami nagyon előremutató és nagy hatású dologgá fejlődhet. Őszintén szólva
ideje volt, hogy az utóbbi évtizedek jazzéletéből valaki, akit a legnépszerűbb előadók között tartanak nyilván, és akinek pályája üstökösként indult, de sosem tört meg, valami olyan impulzust adjon a műfajnak, ami kitágítja annak szellemi horizontját az improvizáció bűvöletéhez képest.
Persze a művésznő nem egyenlő Spaldinggal. Az énekesnő színpadra lépve ugyanis saját, jellegzetes afro-frizurájának parókáját öltötte fel, és egy furcsa rovarbáb-jelmezt, ebben jelent meg a díszletek között, háromtagú vokál, valamint dobos és bőgős kíséretében. A prológ végére előttünk állt a tőle markánsan különböző Emily, az új CD-lemezen is hallható, DVD-n is látható, leginkább pedig színpadon kibontakozó alteregó, aki Esperanza második keresztnevét viseli. Tehát annyira mégsem különbözik tőle, hiszen több csatornán is az érdeklődő közönség tudomására hozták, hogy
Esperanzát sokáig Emilynek szólították gyerekkorában, és az ő fiatal- és gyerekkori álmai, vágyai, emlékei adtak az inspirációt ezekhez a dalokhoz.
Emily zeneileg is alteregója Esperanzának, és a „projekt” természetesen értelmezhető az immár harmincat betöltött, és ezzel ötödik szólólemezét kiadó és részben szerző énekesnő munkái összefüggésében, ám eléggé más az eddigi felvételeihez képest. Ahogy a maga hordta bábból kikelt, világra jött a fehér ruhás, fehér szemüveges Emily, énekben, basszusgitáron, orgonapedálokon és mozgással kifejezte magát, megmutatta, hogy az úgynevezett singer-songwriter hagyományból táplálkozva, többrétű színpadi kifejezőeszközöket használva meghaladta jazz-muzsikus énjét.
Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Az sem lehet véletlen, hogy a darabok úgy születtek, hogy Spalding a hosszú turnékon találta ki a dallamot és részben a szöveget, egy részüket a turnén vele utazó-dolgozó partnereivel fel is vette. Ezáltal egyrészt a könyörtelen napirendhez kötött jazz-sztár világából kitörni akaró saját vágyait is megszólaltatta. Másrészt megőrizte a jazz kollektív jellegét, ugyanis a zenészek nyilván ugyanúgy hozzátettek, az interpretáción túl is belejátszottak ezekbe a darabokba, hiszen a jazz-zenészek már csak ilyenek, variálnak, variálgatnak. Úgy képzelem, hogy nem ez történt, hogy énekes-dalszerző módjára Spalding az Emily-darabokat kiötlötte, előadta, kipróbálta volna, és amelyek működtek, azokhoz szerzett kíséretet, hanem társakkal játszott. Ez a lépés akár közelebb is vihette a színházhoz, hiszen a koncerten – persze a dobos és a gitáros csak minimális mértékben, a háromtagú vokál viszont elejétől a végéig szereplői voltak az előadásnak – a szó színpadi értelmében. Ők, azaz Shawna Corso, Rachel Duddy, és Corey King is jelmezben voltak, koreográfia szerint mozogtak, szerepeket alakítottak. Érdekes módon a legtöbb dramaturgiai alapszituációban a kórus az establishmentet, például a szigorú tanárokat alakította, akik inkább korlátozni akarták a minden idegszálával szabadságra vágyó, izgő-mozgó, kíváncsi, nyughatatlan, és véleményét véka alá nem rejtő Emilyt.
Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Az előadás zenei megteremtésének súlya a végig éneklő, és majdnem végig öthúros bund nélküli basszusgitáron játszó Emily vállán nyugodott. De legalább ilyen sokat kellett Matthew Stevens gitáros is vállaljon, hiszen lényegében ő volt az egyszemélyes zenekar. Persze voltak hangmintából lejátszott részek, de a zenei kontinuitás és változatosság maximumát nyújtotta. Justin Tyson dobos tökéletesen illeszkedett be a trióba, de neki nem volt ilyen pokolian nehéz dolga. Persze a maximum egy másik szempontból minimum: ha egy másfél órás, világokat bejárni igyekvő (jazz-)koncert egyetlen harmóniahangszere az elektromos gitár, akkor a zene például egy hangszeres kvintetthez képest viszonylag szűk keretek között mozog. A produkció becsületére legyen mondva, a koncert – a színház élmény által megtámogatva, de nem amiatt – sokkal változatosabb hatást kelt, mint a projekt stúdióváltozata hanglemezen.
A szövegen azonban még lehet csiszolni – egyrészt akusztikusan sem értettem mindent, nem volt elég jól keverve a kolosszálisan éneklő „Emily” és a minden igénynek megfelelő vokál hangja a zenekarhoz, és leginkább a produkcióban neki szánt fontossághoz képest. Azért a dalok szövegének utólag utána nézve azt kell mondjam, hogy ugyan gyönyörű, őszinte és érdekes fejlődésregény-szerű vallomásos darabot játszottak el nekünk a szereplők, magas elvonatkoztatási szinten beavatva bennünket lelki rezdüléseibe, kapcsolatainak dilemmáiba az egyes, csak alig összefüggő darabokhoz, azért bizonyos szöveghelyeken eluralkodott a képzavar. Például
nehezen tudom vizualizálni, hogy a gravitáció hogyan korog Emily gyomrában, még ha ez egy gondolatritmus részeként is szerepel a dal szövegében, tehát nem magában kellene értelmezni.
Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
Nem túl szerencsés kézzel választotta a projekt címét sem: D+Evolution, tehát a vissza+fejlődés egy fogalomba, egy szóba erőltetve sem címnek, sem dalszövegben nem olyan frappáns, mint Emily zenei testének minden egyes porcikája. Értem én, hogy Emily is csak egy személyiség-konstrukció, és a belső késztetések, lelki folyamatok és életpályák egymásnak feszülve hoznak valamilyen szinten szintézist létre, vagy éppen hogy maradnak meg egy együttes vibrálásban, és az is jól kidomborodott, hogy a kislányos Esperanza maga helyett úgy állította ki Emilyt, hogy fiatalkori énjének rétegeiből építette fel érett nő énjét, csak mindezt pontosabban is fel lehetett volna címkézni. Apropó test: amit Emily, legtöbbször egy súlyos basszgitárral a nyakában expresszív szólótánc koreográfiájával előadott, ugyancsak párját ritkítja – általában a színpadon, nem hogy koncerten.
Esperanza Spalding - Emily's D+Evolution (Fotó/Forrás: Kleb Attila)
És akinek maga a darab szépen keretezett, és Will Weigler rendező által izgalmasan színpadra állított előadása nem lett volna elég, vagyis egy emberként az egész MOM Művház közönségének, kapott még ráadást is. Emily levette a fehér, vastagkeretes szemüvegét, és a capella elénekelte egy Blake-vers feldolgozását, amelyet először a Chamber Music Society című lemezén szerepeltetett. Mindezt azzal a konferansszal – tehát visszaugorva szerepébe – hogy ő, mármint Emily, ismer néhány Esperanza Spalding-dalt, amelyek közül ezt most el is énekli. Amolyan Bobby McFerrin-es elképesztő bűvölet következett, amire Spalding mellett csak nagyon kevesen képesek, és ami ilyen rövid idő alatt világhírűvé tette. Nekem viszont ettől némi nosztalgiám támadt az olyan harmóniai változatosságra, amely kevésbé érvényesült a koncerten, főleg, hogy a ráadás, ahogy a prológ is, felidézte Esperanza
Ennek ellenére levett kalappal állok Spalding kreativitása, bátorsága és szerzői vénája előtt. Ahogy korábban is, most is úgy gondolom, hogy produkciójának nem minden eleme teljesen eredeti, az és az összművészeti alkotást sem sikerült 100%-osan megvalósítani, de Spalding fantasztikusan igényes kísérlete akár még új korszakot is nyithat, és új előadő-művészeti iskolát is teremthet.
hírlevél
