Ha Tóth Viktor író lenne, bizonyosan keleties állatmeséket írna, mint amilyenek az Ezeregyéjszaka meséjében szerepelnek. Így, hogy zenész lett, dallamokba bújtatva álcázza a morális tanulságokat, amikre ő maga jutott. Írt már dalt az albatroszok szerelméről, a Holdat kémlelő macskáról, az állatok szabadságjogi felvonulásáról és mások fészkeibe ormótlan módon tojást pottyantó kakukkról is. Ezekben a szituatív kompozíciókban a játék mögött érdemes drámát sejteni, a dráma mögött könnyedséget, mert egy pillanat alatt fordul át egyik a másikba, a két pólus együtt van jelen. Ahhoz persze, hogy ezek a minőségek a zenében egyidejűleg, éles dinamikai váltásokban megjelenhessenek,
szükség van olyan éles figyelmű partnerekre, mint Hodek Dávid dobos és Orbán György bőgős, akikben Viktor mind a zenei humor, mind pedig a mélyebb, súlyosabb témák megjelenítése szempontjából társra talált.
Ők hárman a Tercett tagjaiként hét éve osztoznak a közös energiatérben, amiben egy érzékenyebb műszerrel talán mérhető is volna a köztük lévő feszült figyelem. De mi történik, ha ebbe az egyensúlyi helyzetbe bekerül két egészen különböző irányból érkező énekes?
Pocsai Kriszta anyanyelvi szinten beszéli a jazzt, kiválóan scattel, de a neosoul, és hiphop újhullámaival is magabiztosan áramlik. Horváth Sára – miközben ugyanúgy sajátjának vallja az amerikai pop és neooul énekesek nyelvét – zenei múltját tekintve a népzene felől érkezik, amit a jazz eszközkészletével tesz jelenidejűvé és személyessé. A két irány Tóth Viktor munkásságában is föllelhető, hiszen inspirációi között ott találjuk az amerikai jazzmestereket és az erdélyi „adatközlő” énekeseket, de a Bird Food Marketban vagy a Mahasimbadavi Playerssel közös lemezeiben a hiphop is markánsan jelen van. Mindkét énekessel dolgozott már, most úgy gondolta, az Opus Jazz Clubban egyesíti általuk „New Yorkot” és a „Hargitát”.
A koncertet a But Inside című lemezen szereplő, Be Moody című középtempójú swing kompozícióval indítják, mintha csak ezt a bipolaritást, hangulatingadozást, a vidámság és szomorúság közti hajszálvékony határmezsgyét vennék célba. A későbbiekben is az ambivalens melankólia ösvényén táncolnak: Pocsai Kriszta például rögtön első jelenésében úgy énekli a What is this thing called love című sztenderdet, hogy szinte fonákjára fordítja a dal eredeti „mondanivalóját”; nyoma sem lesz annak az optimista hangvételnek, ami miatt Ella Fitzgerald előadásában a Szürke ötven árnyalata egyik betétdalának választották ezt a klasszikust. Kriszta a felszín alá néz, mesteri scatben ízlelgeti az örök kérdést, aminek nem lehet a végére jutni, és amikor kifogy a zenei hangokból, saját rapszöveggel kommenteli tovább a témát, amiben emberére talál a hiphopban otthonosan mozgó ritmusszekcióval.
Hasonlóan jár el a későbbiekben az Alone togetherben, ami az ő interpretációjában inkább a páros magány keserűségéről szól, mint arról, amikor két ember egymás bástyája a világgal szemben.
Csak a legnagyobbak képesek ilyen mélységű újraértelmezésekre, ahol ugyanaz a főtéma és szöveg tökéletesen más fénytörésben tud megmutatkozni.
Tóth Viktor és barátai
Horváth Sára ugyanezt a témát, a szerelmet fűzte tovább a népdalok „virágnyelvén”, amikben olyan organikusan ötvözte a népi díszítéseket a jazzfrazírral, mintha azok mindig is egy tőről fakadtak volna. Bár Dresch Mihálynál és néhány hangszeres zenésznél láttunk már ilyet, énekesekben ritka holló itthon az olyan előadó, aki mindkét nyelvet jól beszéli. Nem csoda, hogy nemrég Erik Truffaz is őt hívta maga mellé vendégénekesnek egy Get Closer szervezésű koncertre.
A Hej tulipán angol fordítása során egyenes röppályán kerülünk át a Kiskunságból a Mississippi vidékére, ahogy Sára a blues énekesek fájdalmas lazaságával emelte a magasművészet szintjére ezt az óvodában unásig ismételt dalt.
A koncert egyik fénypontja lett Horváth Sára előadásában az A pünkösdi rózsa ritkábban hallott verziója, ami a tercett „afrikai szettjével” került egy blokkba. Kiderült, hogy Coltrane Africájának mélyén ugyanaz a düh forrong, mint ami a szerelmi tehetetlenséget megéneklő népdalban. Ebben Viktor a koncert során nem először, de talán a legnagyobb intenzitással, feltarthatatlanul fújta át a csövön a mindazt, ami miatt sokszor kiérdemelte már a legjobb, legszikárabb jazzszaxofonos jelzőket. A blokkhoz illesztett balkáni ihletettségű Oriental című, saját kompozíciójában pedig azok az érzékeny szálak is felcsillanhattak, amik Bulgáriához kötik őt.
Tóth Viktor és barátai (Fotó/Forrás: Gózon Éva)
Az egész koncert olyan magas érzelmi frekvencián száguldott, mint a zenekarvezető Highway Blues című száma, ami a koncertanyag egyik instrumentális fénypontja lett. Érzésem szerint
az instrumentális számok ellensúlyozni igyekeztek a vokális számok okozta érzelmi sokkot, így a Kakukk című szám humort csempészett a programba, ahogy az egy csempésző madárhoz illik.
Tóth Viktor zseniális szerző, aki akkor is mesét ír zene nyelven, ha nincs különösebb, erre irányuló szándéka. Így történt ez a szeptember 3-ai koncerten is, ahol New York és a Hargita, a múlt és a jelen találkozott, miközben a „mi a szerelem?” kérdésfelvetéstől eljutottunk az átkozódó szerelemig, majd végül az elengedésig. A zenekarvezető saját kompozíciója, a kalotaszegi hajnalik által inspirált Sötét ég alatt című ballada ugyanis a búcsúról szól, és – bár férfi hangnemre íródott, és ez érződött is – a jazzbe oltott sírva vigadás ékköveként ragyogott fel Sára előadásában ráadásszámként. Hogy azonban vidáman záruljon az este, Pocsai Kriszta virtuóz mód megrázta a Turn off the lights-ot, ami nyugvópontot hozott ebbe az érzelmileg túlfűtött koncertbe.
hírlevél
