A Szerencsejáték Zrt. karácsonyi videóját a Baltazár Színházban szerette volna fölvenni – meséli Kováts Kriszta. – Megkeresték a teátrum vezetőjét, Elek Dórát, mire mondta Dóra, hogy jó. Erre ők, hogy szeretnék ebbe bevonni valamelyik budapesti színházat. Dóra beleegyezett. Majd kitalálták, hogy a Madách Színházat akarják. Dóra ehhez is hozzájárult. Megkeresték az igazgatót, Szirtes Tamást, hogy a Mamma mia!-t szeretnék, erre ő azt mondta: de hát Kriszta oszlopos tagja a Baltazárnak! Így kerültem bele, mint mindkét oldal érintett szereplője. Döbbenetes este volt, mindenki együtt a színpadon, az igazgató, Szirtes Tamás gyönyörűen fölkonferálta a 800 meglepett nézőnek, mi következik, ők pedig állva tapsoltak. Fantasztikus volt.

Milyen élmény volt a baltazárosoknak?

Imádták! Kimenni a Madách Színház színpadára, lenézni nyolcszáz nézőre és bele a reflektorokba, hát figyelj! Emlékszem, amikor főiskolásként először léptem a Vígszínház deszkáira. Hihetetlen volt. Abban a díszletben, azok közt a színészek között – soha nem felejtem el. Tehát el tudom képzelni, mit érezhettek, hogy eljönnek a színházba, és a színpadon állva ott figyeli őket Stohl András, meg az összes többi szereplő.

Kováts Kriszta (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Nekik is biztosan örök élmény volt. Nemsokára, szintén a Madáchban lépsz fel, de egy sokkal intimebb térben: a Tolnay Szalonban, A híd felé címmel lesz december 17-én egy önálló ested. Jól tudom, hogy ezzel a műsoroddal korábban már párszor felléptél?

Igen, egyszer-kétszer kipróbáltam közönség előtt, pici helyeken.

Ott ülsz egyedül – egy zongora és egy gitár társaságában – énekelsz és mesélsz, s a zenei kíséretet is te adod. Az est címadó nótája A híd felé, ami nagy slágered volt.

Sok ember ma is rögtön tudja, mi volt ez a dal, és nagyon jó emlékeket hív elő benne. Többekkel beszéltem, aki mesélték, hogy ez a szám pont akkor találta meg őket, amikor szakítottak, ezt hallgatták éjjel-nappal. Nagyon jó emlékeket idézett föl bennük, vagy ha nem is feltétlen jókat, de sokat jelentett nekik ez a melódia. Ezért is választottam az est címadó dalául, illetve a jelentése miatt. Mert a híd összeköt, meg át is megyünk rajta. Ahogy a mondás tartja, akkor kell átmenni a hídon, amikor már odaértünk valahová. Vagy vehetjük úgy is, hogy egy összekötő kapocs köztem meg a nézők között a híd, amin megpróbálok hozzájuk eljutni. Sokféleképpen értelmezhető.

Kováts Kriszta (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Számos előadó joggal fél az egyszemélyes fellépésektől. Nehéz egyedül lekötni a közönséget.

Én is nagyon izgultam és kellett az a két-három este, hogy legyen biztonságérzetem, de megvan ennek is a szépsége. Ez az önálló este a pandémiának köszönhető, mert otthon ültem, és arra gondoltam, megtanulhatnám kísérni is ezeket a dalokat, gitáron és zongorán. Így is tettem. Az este zeneszerzői közt ott van Wolf Péter, Vedres Csaba és Szirtes Edina Mókus, de a legtöbb dal szerzője Gallai Péter volt, akitől nem kaptam kottát, így fül után kellett dolgoznom. És persze szinte az összes dal szövegírója Fábri Péter. Nagyon izgalmas munka volt.

Mi az, amit megtanul az ember a szakmáról egy ilyen előadásnál?

A koncentrálás még elmélyültebb. Szokták kérdezni, izgulok-e színpadra lépés előtt, és ilyenkor mindig azt mondom, igen, addig, amíg bemegyek, addig nagyon. Bent viszont már megnyugszom. Ez igaz egy szerepre is, de

A különböző dalokon keresztül az ember saját élményei, érzései, gondolatai, fájdalmai, örömei mutatkoznak meg.

Kováts Kriszta (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Mi a dramaturgiája az estnek, mire fűzted fel? Mi lesz ez? Egy érzelmi utazás?

Igen, pont az, amit mondtál! A szerelem különféle arcait láthatjuk, ahogy haladunk az időben. A szakítások, az együttlétek öröme és az emlékek. Hogyan gondolunk vissza valamire, miként kezdenek elhalványulni a dolgok, hogyan próbáljuk ezeket feldolgozni, miként tompul a fájdalom és mi marad helyette. Annyiféle dolog, amit az ember átél a saját életében, és ezekre szeretnék reflektálni a különféle dalokkal anélkül is, hogy azt mondanám, ez konkrétan rólam szól. Persze, valamennyire rólam is – meg nem is...