Persze kérdés, hogy meg kell-e váltani a jazzt, műfajként szüksége van-e a nagyvonalú gesztusokra, vagy köszöni szépen, jól elvan anélkül is. Az azonban biztos, hogy a jazzről való közbeszédet folyton átszövi valami gyászkeretes ború, mintha halotti beszéddel szeretnénk magasztalni legjobb barátunkat, aki akár sokra is vihette volna, ha éppenséggel valaha kimozdul a sötét szobájából, és kezébe veszi sorsát. A jazz persze nem haldoklik, csak épp néhány évtized alatt radikálisan megváltozott a közönsége - és ezzel együtt a szerepe is.
A most harmincnégy éves szaxofonista-zeneszerző Washingtonnak a The Epic c. albumával az utóbbi évek egyik legnagyobb jazz-durranását sikerült véghezvinnie, a sikerének egyik titka pedig minden kétséget kizáróan a türelem volt. Csak viszonyításképp: Miles Davis, számtalan lemezzel a háta mögött, ennyi idősen adta ki a Kind of Blue-t, Coltrane-nek pedig már csak alig hat éve volt hátra. Emberünk ezzel szemben eddig összesen három saját, független kiadónál megjelentetett szólólemezt tudhat magáénak, ám nem is ezek tették igazán fontossá őt az utóbbi időszakban.
Washington az elmúlt évek legfontosabb könnyűzenei lemezein működött közre. Dolgozott az elektronikában utazó amerikai producer, Flying Lotus - akinek nagy-nagynénje maga Alice Coltrane volt - tavaly októberben megjelent, free jazz alapokra felépített You're Dead albumán. Turnézott Snoop Dogg-gal, akinek nevét jó eséllyel első ízben írták le most ezen az oldalon, és játszott a Kendrick Lamar eladási listákat vezető hip-hop albumán, a To Pimp a Butterfly-on. És bár lényegében soha nem maga Washington aratta le a babérokat, egyetlen kritika sem mulasztotta el kiemelni a nevét.
Nem véletlen tehát, hogy a május elején napvilágot látott The Epic, amolyan elégtételként, minden pillanatában Washingtont állítja középpontba - elég csak a meglehetősen szuggesztív albumborítóra, vagy épp a szerénységgel aligha vádolható címadásra gondolni. Utóbbi értelmet csak akkor nyer, ha az ember egy ültő helyében próbálja meg végighallgatni a lemez masszív három óráját. Lényegében képtelenség. Bár azok közé a végtelenül organikusan építkező lemezek közé tartozik, amelyeknek nincs igazán kiemelhető gyenge pontja vagy üresjárata, az egyes tételek hangvételükben a Coltrane-hommage-októl a big band hangzáson át a melankólikus vokális darabokig ívelnek, nem egyszer olyan kis kitérőkkel, mint Debussy Clair de Lune átdolgozása. Aki ezt a stílusában sokszor heterogén, összességében mégis egységes építményt képes szünet nélkül, koncentráltan végigcsodálni, annak magának is illene elgondolkodnia a zenei pályán. Esetleg a zenekritikusin.
Csak találgatni lehet, hogy vajon a mostanihoz hasonló páratlan visszhang övezte volna-e a The Epic megjelenését akkor is, ha Washington nem a könnyűzene irányából érkezik a jazz élvonalába. Egyvalami azonban biztos: jelen pillanatban a legfontosabb popzenei oldalak elemezik az albumot, Youtube-videókban méltatják Washingtont - és egy pillanatra úgy tűnik, hogy a jazz rétegzenéből ismét közüggyé tudott válni.