- Hogyan született az az ötlet, hogy a Müpa nagytermének akusztikai lehetőségeit - zenészként - egy számítógépes programmal "feleselve" tapasztald meg?
- Mindig is kerestem a lehetőségeket, hogy miként lehet a térrel játszani, hogyan hozható létre olyan zene, amely kifejezetten ebben a térben születhet meg. Korábban már játszottunk itt Vincent-nal [Vincent Lê Quang - a szerk.], akkor azt próbáltuk ki, hogyan lehet ezt a helyszínt zenei térként bejárni, értem itt a zengőkamrákat vagy a harmadik emelet karzatát. Ez fog megvalósulni a koncert keretében. Az elhangzó zene egyfajta "felhőn" keresztül jelenik meg a tér különböző pontjain hangfalak segítségével, átszűrt formában.
- A zene alapját most is a szaxofon és az orgona kettőse képezi majd? Hogyan történik mindez a gyakorlatban?
- Igen, az orgona-szaxofon párost egészíti ki az az OMax nevű program, amelyet a párizsi kortárs zenei központ, az IRCAM kutatói fejlesztettek ki a közelmúltban. Ez a program képes bármely, mikrofonnal rögzített zenei részletet azonnal analizálni és egy saját rendszer szerint, improvizatív módon továbbadni. Fontos, hogy mindez nem késleltetve, hanem valós időben történik.
- Ez azt jelenti, hogy a közönség nem is hallja az eredeti hangokat?
- De, minket is hallanak, emellett azonban megjelennek úgynevezett "elektromos fantomok" vagy "zenész klónok" az improvizációs felhőben. Fontos megemlíteni, hogy a hangszínek területén is nagy lehetőség rejlik ebben az eljárásban, ami persze nem konkrét hangszerek imitálását jelenti.
- Képes lehet egy program ember által, improvizatív módon létrehozott zenei gondolatok felismerésére, értő feldolgozására és egy ugyancsak improvizatív válasz előadására? A programot "csak" el kell indítani, vagy valaki kezeli a koncert alatt?
- Sok kérdés van bennem is, de még a próbák előtt vagyunk. A program egy olyan komplex zenei teret generál, amelyben a zenész folyamatosan reflektálhat saját zenei klónjaira, "akik" aztán erre reagálva újabb variánsként térnek vissza és így tovább. A koncerten közreműködik az IRCAM két munkatársa, Georges Bloch és Gérard Assayag.
- Ők tudósként vagy művészként vesznek részt a koncerten?
- Egyértelműen az utóbbi. Amikor valaki elektronikát használ valamilyen zenei összefüggésben, akkor az is önálló hangszerként vagy hangszeregyüttesként vesz részt a folyamatban.
- Változik-e a zenétek ebben a speciális környezetben?
- Nyilvánvalóan alkalmazkodunk a technikához, amennyire szükséges, de maga a folyamat nem idegen a zenélésünktől. Kizárólag az adott pillanatban hallott zenei anyag szerint játsszuk a következő hangokat, reagálva egymásra és a hangszórókból visszahallott zenére. Szeretjük a kihívásokat. Ehhez erős bizalom kell, ahogy ezt közös lemezünk ars poeticájában is megfogalmaztuk: "Mielőtt elkezdünk együtt játszani, az izgatottság ellenére biztonságban érezzük magunkat. Tudjuk, bármi történik, a másik ott van, és nem hagyja, hogy a zenei folyamat megtörjön. Bíznunk kell egymásban, ahogyan a légtornászoknak is, hogy társuk karjai, lábai mindig a kellő időben ott lesznek és nem engedik a zuhanást. Improvizálás közben olyan, mintha az adott pillanat tágulna ki, mintha zenei ösvények végtelensége nyílna meg előttünk."
- Mi az a közös múlt, ami ilyen erős párossá kovácsolt titeket?
- Vincent-nal a párizsi Conservatoire-on találkoztam Alain Savouret és Rainer Boesch kortárs improvizációs műhelyében. Az ott eltöltött két év együttzenélése mára mély barátsággá és művészi kapcsolattá ért. Az improvizáció lényege, hogy az ember nem előre eltervezett sémák mentén, hanem a pillanat művészeként, a többi hangszerre reagálva hozzon létre egy közös hangfelületet. Megkeresve a közös pontokat és átjárási lehetőségeket a hangszerek között, stiláris korlátok nélkül. Vincent-nal értjük egymás nyelvét, akár Bach-korálokat, akár népi témákat dolgozunk fel.
- Van olyan emlékezetes közös élményetek, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
- Első koncertjeink egyike a párizsi Conservatoire nagytermében úgy kezdődött, hogy a közönség nem tudta, hogy Vincent is ott van, elbújt az orgona háta mögött. Elkezdtünk játszani, és egy idő után olyan érzésem támadt, mintha a lenyomott billentyűk szaxofon hangon szólalnának meg. Hasonló eset volt, amikor felhívtam telefonon Budapestről és bejátszottam neki a darabot, amelyen éppen dolgoztam. Erre ő is megmutatta, amin éppen dolgozott... Megdöbbentő volt a két anyag hasonlósága. Tökéletes összhang.
hírlevél
